VISSZA a cikkek listájához
CIKK
Az europaeus és tsai.     esszé    részlet
Szerző: Centauri
 

 

"Nem léptünk túl létünk határán...

Tudjuk, hogy ellentmondásban élünk"

 

Ős vízimajom szépapám

 

Vegyük például azt az emlékezetes téli estét, mikor az évezred havazása miatt Gerbeaud javaslatára, a háztól mintegy két mérföldnyire, egy idegen parasztházban húztam meg magam. Amikor azt a házat közönséges útonállóként törtem fel. Igaz, más választásom nem maradt; három-négy méteres hótorlaszokon át két mérföld is egy délelőtt! Sötétedés előtt nem értünk volna haza, és ha azt a házat fel nem töröm, az ég alatt kell tölteni az éjszakát. Ám azért eszembe jutott: sokakból lesz valaki "más", ha rendkívüli a helyzet, felborul a századok alatt épített rend, polgárháború tör ki, árvíz jön vagy földrengés; amíg nincs árvíz vagy tájfun, sokkal kevesebb a tolvaj, amikor azonban hézag támad civilizációs erődünkön, lövedékek nyomán, vagy egy földrengés pusztító ereje nyitja meg, váratlanul megannyi fosztogató kerül elő, akiket azután nem lehet lecsukni, amnesztiának kell jönnie, hisz a fosztogatók egy része előtte és utána is standard polgár; nem csukhatjuk le a fél országot, csak mert néhány napra újra előemberré váltak; aki leszakít minden bogyót; elejti, amit lándzsájával elér. Én is tökéletes nyugalommal, hogy önmagamnak se tartoztam magyarázattal, feszítettem fel azt az ajtót, s mentem be, és raktam tüzet vadidegen helyen, és ettem meg, amit találtam, és mosakodtam, és rendeztem át némiképp a dolgokat, valamint aludtam egy ágyban, ahol addig valaki más aludt. Ismertem a házat, ki tudja, hányszor láttam a busz ablakából, ahogy lassan felfelé kapaszkodtunk a dombháton a kilátó felé. Ki tudja, hányszor láttam a tágas udvar almafái között a rongyos, ápolatlan férfit, amint girhes kecskéit legelteti; néhányszor lenn a völgyben is találkoztunk, amikor két tehénkéjét hajtotta, egyszer-egyszer az ablakom előtt is elpöfögött rozsdás csettegőjén, szénával, fával, zsákokkal vagy trágyával. Hetekkel korábban is láttam, ahogy áll birtoka szélén, a fonynyadt gaztengerben, az árokparton, s unottan, a ráérős, örökszabadnapos vidéki alkoholisták nyugalmával bámészkodik. Most viszont nyoma nem volt, úgy eltűnt, mint a kámfor, mint mindenki más. Csak a házikó maradt ott a hóban, mint egy kacatokkal teli, rendetlen, piszkos kis doboz. A ház körüli rumlit elfedte a hó, odabenn ugyanezt csak a por tehette volna meg; de nincs az a por, mely évek óta mosatlan edények szégyenét palástolni tudja. A hideg ellenére is fojtogató, szokatlan, idegen szagok töltötték ki az egyetlen szobát; s az ember valahogy csalhatatlanul tudta, hogy ezek a szagok nem szűnnek meg, ha kidobja azt a megbuggyant kovászos uborkát, vagy az ágy mellett hagyott lavórt, melynek vizén, akár a jégtáblák, úgy úsztak a koszmós szappanlemezek; ezek a szagok évek óta itt laknak, itt születtek, kitartó henyélés hívta létre őket, gyakorlatilag elpusztíthatatlanok! Én, a csipsz-, kóla- és dezodorkultúra ivadéka viszolygással álltam meg e "szerény hajlék" közepén, ugyanakkor különös tiszteletet is éreztem "az öreggel" szemben, ahogy az ember az őseire gondol egy váratlan pillanatban; mintha találkozhatnánk azzal az ősemberrel, akinek egyenesági leszármazottai vagyunk; mert bár tetves, bűzös, vakaródzó, orrtúró, nőstényét kurkászó, porba fingó majom volt csupán, mégiscsak az ő hajdani bagzása tette lehetővé, hogy most tévét nézhetek; míg ő a folyóvölgyön kívül soha semmit nem látott, én ellátok a Holdig is, s a neten nemcsak a szomszéd hordák hímjeivel civakodhatok, de a Földgolyó túloldalával is! Hát az öreg valami atavisztikus jelenség, visszaütés az ősökre, tán egyenest ős vízimajom szépapám alaposan megkésett reinkarnációja, ki tudja? Nem valószínű, hogy az ő barlangjában, vackában, odújában, tudja fene, pontosan hol tanyázott, szóval merész feltevés volna azt állítani, hogy nagyobb volt a rend; vajh kivitte-e a lerágott csontokat?, elhordta-e a félbehagyott gyümölcsöket?, lejárt-e a folyó bozótjába üríte-ni?, zavarták-e a legyek, a bundájában tüsténkedő paraziták, vagy a szag, mely - könnyen meglehet - ugyanez a szag volt! És ahogy lenyűgöző, döbbenetes érzés volt kinn állni az udvaron a hatalmas hóban, látni, hogy a felhőknek és talán a mennyei akaratnak még mindig mekkora ereje van, s mi most, mint mindvégig, milyen kiszolgáltatottak vagyunk/voltunk, meg nem értett félelemmel gondoltam arra, hogy míg a horda egyik fele olyan tiszta, mintha csak fotó volna egy drága magazin címoldalán, bőrén már nem él meg semmi, szájában olyan alacsony a csíraszám, mint egy pohár desztillált vízben, szabad délutánjain körberepüli a Földet, ugyanakkor a horda másik része - bár lát ebből ezt-azt, talán már csipszet is vett a segélyéből -, minderről, s hogy a Föld gömbölyű, voltaképp mit se tud.

 

 

Az odüsszeát járó Basztard

 

Az ember, akinek feltörtem házát, a szagával, bűzével hozta vissza a távoli ősöket. A szomszédom, a tudós ornitozombi pedig azzal a kihunyófélben lévő tűzzel, amit távcsövön át a szemében, néha innen, a konyhaablakból is láthatok. Halálos, életunt fásultsággal jár a kert fái között; a keze ernyedten lóg a test két oldalán, alig lóbálja; a háta finoman hajlott, mint a homo sapiensé volt abban az időben, mikor peckesen lépdelt már, megalkotta a monogámia fogalmát, hegytetőn lakott, de még hált a hűvös völgyek görbedt erectuslányaival is. Tartása csöppnyit roggyant, mint a kisbolygóról küldött földönkívülié, aki a kötelékről leszakadva itt ragadt, s most megnyomorítja a szokatlanul vad gravitáció; izomzata-húsa bizonyára puhább az átlagosnál, inai-izületei sem adnak olyan erős kovalens kötést, ahogy az egy férfihoz illenék; amorf és elasztikus; nem ember, nem férfi; a férfinak csak valami korai, zsírpolipból továbbfejlesztett prototípusa abból az ősidőből, amikor az elgondolás már kis híján tökéletes volt, ámde a kivitelezés?... Meghökkentő, mily erőtlen és ügyetlen. Sokszor torpan meg, és rendszerint hosszú időre; s ha megáll, úgy fest, mintha odaakasztották volna, akár egy vállfára húzott anorákot; vagy valami láthatatlan pártfogó, távoli mediátor, jóakaró médium fényévnyi ujjaival, a nyakánál megcsípve tartaná; vagy mintha fennakadt volna egy ágon, akár egy elsodort üzenet, pedig nem lebeg-lengedez ez az ember, hanem áll! Nem is bárhogy! Zombiszerű ugyan, csakúgy, mint a járása, de megmagyarázhatatlanul szilárd! Valahányszor megmozdul, belefog valamibe, rémisztően hat; vajon honnan ez a mágikus hatás? Lassan mozog. Nem is annyira mechanikus, mint mi, a rovarok vagy hüllők, sokkal inkább pneumatikus, akár egy túlvezérelt, túlfinomított gép. Mi irányíthatja? Semmiképp se agy, afféle szent elektronika, sokkal inkább távoli rádiósugár. Nem lassú vagy lomha, csak kimért; még akkor is, ha váratlan dolog történik. Például, ha a déli verőfényben, ahogy megolvad a tetőkön a hó, megcsúszik egy kilazult kúpcserép, s hosszas szánkázás után, akár egy lövedék, kivágódik az eresz takarásából, egyenest felé; oly pontosan célozva meg koponyáját, mintha irányítanák! Mások hirtelen-ösztönös mozdulattal odébb ugranak, hasra vetik magukat, legyen bármekkora is a sár, ám sokszor még így sem menekülnek, de nem ő!; felnéz, mint aki töpreng, röppályát számol, latolgatja az esélyeket: érdemes tenni bármit is?, tovább élni?, hisz oly jó volt a mai délelőtt!, jöhet-e még valami szebb és jobb?; más, kegyesebb halál?; virágláda, villamos vagy szívroham?, visszajönnek-e értem valaha? Azután valószínűtlen lassúsággal (csak a hidraulika rendkívül alacsony nyomása és a távirányítás késései okoznák ezt?) odébb lép, alig láthatóan elhajol, megroggyan, épp csak szögpercnyit; mint aki nem is mozog, csak torzul kissé, amint a száguldó cserép alig érezhetően módosítja a tárgyak közti igen gyönge (együtt gravitálásból és van der Waals-hatásból eredő) intermolekuláris hatásokat, és lássunk csodát!, a cserép elkerüli. Lassú, de ijesztően pontos és gazdaságos. Olyanynyira pontos, hogy akár lassú is lehet! Máskor fát vág: lassan emeli a baltát, én meg úgy látom, a balta magától, hipnotikus erőknek engedve emelkedik, míg ő csupán rajta lóg!; úgy tűnik, hamarosan, akár egy varázsernyőn, mintha zsinórón húznák fel, a baltanyélen csüngve az Égbe emelkedik, és soha többé nem látom viszont; ám ugyanakkor azt is érzem, hogy mindjárt elpotytyantja (lecsusszan róla); s amikor mégsem következik be a különös mennybemenetel, Great Green Woodsból nem lesz Betánia, s ebből a furcsa hominidből se Krisztus, ugyanezen lassúsággal erőtlenül ejti a baltát (nem csap vagy lesújt!), a rönk mégis úgy szakad két darabba, mintha évszázados belső feszültségek vagy magfúziós folyamatok robbantották volna szét. Lassúsága, fáradtsága sokszor megfontoltságnak, elszántságnak, a tökéletes céltudatosság magabiztosságának tűnik, mi több!, valami spiritiszta Erő körmönfont, dermesztő megnyilvánulásának; és ilyenkor éppolyan, mint aki komor szeánszok hívó szavára sírjából ül föl. Igen, korai prototípus, a Természet vagy Isten invitrójának manifesztuma; egy lény, akinek arcvonásai túlzóan finomak; már nem is a homo sapiens néz róla ránk, hanem valami biedermeierbe belebetegedő szuperioritás, s ugyanakkor a szeméből még az előember fésületlen fáradtsága világít; annak a napnak a csüggedtsége, amikor először pillantotta meg lapos arcát egy tó tükrében, s értette meg, hogy az ott ő; az utolsó portré, amit még a természet festett róla, és amit a tudatára ébredő, rémisztő és gyönyörű valóságra, szédítő távok felismerésére szánt értelem torzított az első önarcképpé; azelőtt sose nézett bután, se a homonculus-lárva, se az ősi, torzonborz majom, ám most először ostobának látszott; és törzsfejlődése során most először, ezen a napon, hülyének érezte magát; az erdőből kiszakadt, s immár végérvényesen elveszett, megoldhatatlan, többismeretlenes egyenletek zárójelében kuporgó, értelmetlen odüsszeát járó basztard: az ún. magányos ember.

 


 
előző cikk   8. cikk   következő cikk
VISSZA a cikkek listájához