Liget.org   »   2004 / 9   »   Szvetelszky Zsuzsanna  –  Magányos csavar
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1115
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Hogyan is szólt az a mondat, amelyet sajátomnak érzek, mióta elõször olvastam? "Mert a Maga kor szabta meggondolatlanságáért én is felelõs vagyok." Még benne vagyok a munkában - sorra venni, személy szerint én mi mindenért vagyok felelõs -, s míg elkészül a leltár, addig elõhozakodom néhány, a szerkesztõi levélhez kapcsolódó gondolattal.

    Tényleg? Még vannak ma igazi szerkesztõségek? - huszonéves barátnõm, egyébként tévériporter, hitetlenkedve csóválja a fejét. Hogy asztal mellett, egyszerre több ember... ez döbbenetes!

    Már miért lenne az, értetlenkedem, mire õ maga elé néz, látnivaló, hogy az emlékei között kutat, aztán visszakapcsolódik a tekintetembe, és kijelenti: publikáló - vele egykorú! - ismerõsei között szerinte egy sincs, akinek ilyesmire ideje lenne. Kedvelem az észjárását, nem akarom csak így elengedni, kétszer is megkérdem: de hát miért, miért?

    Welcome to reality! - a lány széttárja a kezét, és bár már indulóban van, sietve sorolja a teendõket. A halaszthatatlanokat, a kötelezõket és az esélyeseket. Az elsõ két csoport is átalakult az utóbbi húsz évben: jóval több iktatás, regisztrálás és (mulasztás esetén) büntetés várja a fiatalokat, korábban kerülnek és nagyobb adminisztratív nyomás alá, mint mi. A többségrõl beszélünk, a fáradt derékhadról, nem a boldog kivételezettekrõl - egyébként kíváncsian várom mindig, hogy õk mit tesznek le az asztalra: az üdék, a mindenre kipihenten rácsodálkozók.

    Mégsem ez a döntõ tényezõ: az állandósult döntéskényszer érzete az, ami behatárolja a cselekvési szabadságukra vonatkozó benyomásaikat, és követhetetlenül kiterjeszti az esélyekkel kapcsolatos képzeteiket. Ha nem teszem meg, lemaradok, ha nem megyek el, kimaradok. A pörgésjelleg kivetül és verifikál: ami pörgõs, az hiteles, az esélyes, abból lehet még valami. Nem az õ hibájuk vagy érdemük, hogy olyan világban élnek, melyet az állandósult döntéshelyzetnek ez a bénító dinamikája határoz meg. Azt meg végképp nem tudom, hogy az õ bajuk-e - az õ világukat maguk fogják élhetõvé alakítani, és majd egy másik kor látja meg és képezi le, mit tettek vele.

    Közismert példával hozakodnék elõ: a publikálási kényszer viszonylag új fogalom, a szellemi munkát a közelmúltig nem a mennyiség, hanem a minõség alapján méltatták. De aki ma ebbe a közegbe kerül, elõbb-utóbb belesodródik a megjelenések, hivatkozások és a másodközlések szemfényvesztésébe. Nem marad ideje olvasni, mert írnia kell, és nem írhat úgy (vagyis azt, amit akar), hogy legalább részben ne azokkal támasztaná alá szavai igazát, akiktõl a következõ megjelenése függ, vagy akiknek tartozik ennyivel.

    "Miért akar publikálni, akit nem érdekelnek a publikációk - miért ír, mit vár, mit remél az irodalomtól, ha legelõbb is nem szenvedélyes olvasó?" Mert publikációs kényszer van: az ismerd meg önmagad elve helyett az "és mérd meg önmagad" számít. Annyit ér az ember, amennyi az impaktja (szó szerint: erre kap pénzt a pályázó), a recepciója, amennyit írnak-közvetítenek róla.

    A publikálási kényszerhez hozzátartozik a félreértelmezett olvasási kényszer: anélkül, hogy statisztikával hitelesítenénk az olvasásra méltó könyvek irdatlan mennyiségét, vegyük csak barátaink és harcostársaink műveit. Nem illik bejelentkezni valakihez szakmai beszélgetésre anélkül, hogy ne ismernénk már eddig formába öntött gondolatait, de ilyen alapon soha nem találkozhatnánk senkivel, mert míg olvassuk a legutóbb megjelent könyvét-tanulmányát, már írja a legújabbat - itt csatolunk vissza a publikálási kényszerhez. (Hadd tegyem hozzá, hogy újabban a publikáló emberek elektronikus postaládájában megszaporodtak a kiadás elõtt álló kéziratokat tartalmazó fájlok: csak ránézni, csak átfutni...)

    A szellemi munka agyonadminisztrált és felpuffasztott terepei kivesznek az emberbõl szinte mindent, ami a szabad alkotáshoz vagy a szabad szellemi kapcsolódáshoz szükségeltetik. De mitõl is szabad? Apró szabadság-mozaikokkal kérkedhetünk csak: bevallom, hogy néha magányos, elhagyott csavarnak érzem magam, akinek a lába alól, feje felõl elvitték a gépezetet, melyrõl azt hitte, hogy részt vesz a működtetésében. Íme egy kis kézzelfogható szabadság-törmelék, legalább van lehetõségem így gondolkodni, és nem beszélem be magamnak, hogy például önmegvalósítás, mert megérdemlem.

    Megint: mi az a szabad kapcsolódás? Együtt választunk vagy ugyanazt választjuk? Az elõbbi azt jelenti, hogy elmondva-leírva akár egymásnak ellentmondó gondolatainkat, abból nem az egyik vagy a másik igazsága emelkedik ki, hanem egy harmadik - sokadik: de a többi egyes fölé emelkedõ - fog kikristályosodni. A legjava annak, amit ki-ki gondol és leír.

    Se a körülményeimtõl, se önmagamtól, se a kettõ kölcsönhatásaitól nem lehetek szabad. Ha végighallgatom ezt a kedves lányt, aki tíz évvel fiatalabb nálam, öt éve elektronikusan publikál, letett egy-két, nekem tetszõ dolgot az asztalra, akkor megtudhatok valamit arról, hogyan gondolkodik.

    Kérdem, miért nem jelentkezett, amikor visszaküldtem az anyagot, amit ellenõrzés végett juttatott el hozzám - mert nem volt benne semmi, amit ne értett volna, vagy rá kellett volna kérdeznie. Kérdem, miért nem szólt, hogy megjelenik az írás - hiszen tudom, hogy mi van benne, ha meg nem követem figyelemmel az orgánumot, akkor úgyis mindegy. Kérdem, mit gondol arról, amit már a múltkor felvetettem - olyan bájos õszinteséggel válaszol, hogy még fel is derít: végiggondolta, és rájött, hogy mégsem érdekli!

    A meyrowitzi máshollét (Joshua Meyrowitz: No Sense of Place) fogalmát néha a szellemi térben létezõ kapcsolatrendszerekre is érvényesnek tekintem. Nem tudjuk, mit tekintünk (szellemi) kapcsolatnak: akinek írtam, aki válaszolt egyszer, vagy aki megjelentette egy írásomat? A kortárs szociálpszichológia egyik irányzatának közhelye a kapcsolat-képtelenség: ennek okát nemcsak a tömegkommunikáció által imitált "tömegkapcsolatokban" (Rádió X - A barátod!), hanem a mai fiatal felnõttekre óhatatlanul és kikerülhetetlenül ránehezedõ kapcsolattömegben is látom. Karbantartani mindet lehetetlen, megítélni, hogy melyik (lesz) fontos, a fentebb említett döntéskényszer csapdájával ejti kétségbe az embert.

    A félrevezetések hatása gondolkodó emberek esetén idõvel - vannak példák, melyek miatt ezt remélhetjük - elsorvad. De csak idõvel: aki ma érkezik a publikálás hímesnek vélt mezejére, nem tudhatja, hogy az íratlan közvélekedéshez képest mikor lép tarlóra, mikor dudvára. Nem ismeri, nem tudja betájolni az erõvonalakat, az érdekviszonyokat, a folyóiratok szerkesztõségeként feltüntetett listák mögött álló hajdani és kortárs kapcsolatrendszereket. Aztán beépül a viszonyrendszerekbe, és ha írástudónak érzi magát (aki gondolkodni köteles), akkor úgyis feltámad benne az igény a kapcsolatra.

    Nem tudjuk, melyik a nagyobb veszély, a szellemi megfosztottság vagy a mű-kapcsolatok, a kapcsolat-imitációk elszaporodása. Az arctalan tömeg kollektív tudata olyan arcokkal telítõdött, ahogyan ember a valóságban (három óra smink és jupiterlámpák nélkül) soha nem néz ki. De nem az ember lesz "kezes műlény", mert ez biológiailag nyilván lehetetlen: ilyen gyorsan nem változik, hanem a kapcsolatrendszere (a szellemi is), ami társadalmi konstrukció, kollektív elmekonstrukció. Senki nem tehet arról, ha "nem fogékony az emberi-szellemi-irodalmi kapcsolatalakításra" - errõl még feltételezett manipulátorai sem tehetnek, mert az egyes nem számít: az egész érvényesül. Mit számít, hogy mi számít: másutt más fontos. Ez nem közöny, értékvesztés vagy szellemgyilkosság, hanem fáradtság és apátia, és olyan telítõdöttség, melynek lazításához, kiszitálásához mindenki más értékrendet kínál.

    Záró-kép a múlt hétrõl: türelmesen várakozok több száz magammal a szabadtéri színpad nézõterén. Öt perccel a koncert kezdete elõtt a műsorvezetõ kétségbeesetten belekérdez a mikrofonba: nem kapott-e valaki bármilyen üzenetet a zenekar bármely tagjától, hogy útban vannak-e már, várhatóan mennyit fognak késni, illetve tervezik-e egyáltalán a ma esti fellépés megtartását.

    Az elõadás elmaradt.