Liget.org   »   2004 / 9   »   Kállay Géza  –  A látó olvasóról - Wittgenstein (ars) poeticája kapcsán
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1116
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

"Messzirõl közelítek és talán túlságosan elvontan?" - kérdezi Levendel Júlia "kedves H.!"-nak címzett, "Levél a kórságról" című írásában. Bár a levél meghatározott esetrõl és egy bizonyos személynek szól, szerzõjét mégis inkább egy jelenség, egy magatartásmód foglalkoztatja, azaz nem "messzirõl közelít", hanem messzire tekint és nem "elvont", hanem filozofikusan elvonatkoztat, általánosít, vagyis közügyet mutat be; ezáltal válik alkalmassá, hogy ars poeticaként is olvashassuk. Ugyanakkor az ilyenfajta "nyílt levél", "szerkesztõi üzenet" sajátos műfaj; hacsak a "H." kezdõbetűben is, de van címzett, megszólított, és ez a "feltartóztatott" személyesség, amelynek határozott iránya van, de mégsem él a leleplezés "szerkesztõi hatalmával", akkor is választ kér és vár, ha teljesen közömbös az olvasó számra, kicsoda voltaképpen H. A megnevezéssel, a tényleges név kimondásával amúgy is legfeljebb a pletyka szintjén jutnánk elõbbre: "A megnevezéssel még egyáltalán nem léptünk a nyelvjátékban - mondja Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódásokban - éppúgy nem, mint ahogyan egy sakkfigura felállításával sem a sakkban". A megnevezéssel még "semmit sem tettünk", csupán egy vonással, jellel, címkével illettük a személy vagy a jelenség felszínét; még nem értjük, minek alapján különböztethetjük meg más személyektõl és jelenségektõl, még számunkra is rejtve van, mi a jelentõsége, mi a viszonya más személyekhez és jelenségekhez - feltéve, hogy van egyáltalán viszonya, vagy - ahogy Levendel Júlia több helyen bemutatja - épp az a viszonya, hogy nincs. Hiszen még valós személyként sem az a fontos, mi H. családi és utóneve: csupán a Magyar Telefonkönyvkiadó Társaság 2004-es budapesti telefonkönyvében 28 862 H-val kezdõdõ vezeték- és cégnév található. Ha tudnám H. teljes nevét, akkor is az lenne a fontos megértéséhez, hogy mi az a tér, amelyet be kíván tölteni, mi és milyen az a terület, amire beszédével vagy hallgatásával igényt tart, amit "be kíván lakni". H. tehát - akár híresség, vagy hangadó, akár, mint a levél eljátszik vele, valamiféle hatalom megtestesítõje, vagy a halhatatlanság várományosa - az én olvasatomban valóban inkább egy habitus és hatás, és nem egy személy: h-val rengeteg - legalább húsz-féle - reakció képzelhetõ el. H-val az ember lehet például éppen harapós kedvében; ha hevülékeny, lehet haragos vagy háborgó, hideglelõsen hahotázhat, hadat üzenhet a feladónak és hibáztathatja, de hidegvérrel, hűvösen vagy higgadtan hanyagolhatja is, úgy ahogy van. Ám hajlandó lehet mégis arra, hogy a neki intézett levél ne hagyja hidegen, hitelesen helyeselhet, de maradhat hajlíthatatlan, hajthatatlan és hitetlen, halálosan megsértõdhet, hozzászólhat, vagy halogathatja a választ, és hallgathat, mint a (sült) hal. H. tehát azonnal szimbólumként is értelmezhetõ, és amennyire közömbös valós személye (hiszen kitalált hõsként is egy írói-olvasói típust testesít meg), olyannyira a közöny jelképe. A reakcióhiányos, közömbös H. az író-olvasó ember, sõt, a tanár horrorfilmbe illõ rémálma, különösen, ha a tanárnak az a feladata, hogy író és olvasó emberek útját egyengesse.

    Bizonyos, hogy nem minden írás szólítja meg az olvasót, még akkor sem, ha megszólítással kezdõdik. Ami Levendel Júlia írásában engem szólított meg, az a h-magatartás bemutatása (a körkép, a kórkép, és a kor-kép), aminek legfõbb tartalma valaminek a hiánya: a feleleté és ezáltal a felelõsségé. Aki felel valamit, az már valamiért is felel; "A nyelvjáték eredete - mondja Wittgenstein az Észrevételekben - s primitív formája válasz, visszahatás; csupán ebbõl nõnek ki a bonyolultabb formák". Ezért gondolom, hogy messzemenõ jelentõsége van a levél egyik, nyelvrõl szóló félmondatának, amit tágabb szövegkörnyezetben idézek: "Ahhoz [hogy a "halhatatlanságról" bárki "ítélkezhessen"] olyan szellemi légkör [kell], amelyben az írástudók a maguk választotta kötelességük teljesítése szerint méretnek meg, például hogy ellenállnak-e a különféle hatalmi (üzleti) kísértéseknek, és pontosan használják-e anyanyelvük fogalmait". Elsõ olvasásra talán meghökkentõ, hogy Levendel Júlia azonos szintre állítja a kísértésnek való ellenállást és a nyelvhasználat iránti felelõsséget, holott - természetesen megint az én olvasatomban - ez Wittgenstein (ars) poeticájának egyik legfontosabb gondolata is. Ehhez viszont most nekem kell, lehet, hogy "túlságosan elvontan", de mindenképpen meglehetõsen "messzirõl közelítenem".

    Wittgenstein "második fõművének", a Filozófiai vizsgálódásoknak ún. második részében a jelentés élményérõl, megélésérõl (Bedeutungserlebniss) beszél. Ez pedig szoros összefüggésben áll az "aspektuslátás" fogalmával, amelyrõl a XI. fejezet szól. Az aspektuslátás - vagy "szembetűnés" - Wittgensteint a híres, Jastrow-tól származó nyúl-kacsa ábra kapcsán kezdi foglalkoztatni. Az ábrát hol kacsaként, hol nyúlként látom; az ábra természetesen nem változik meg a papíron, én mégis hol az egyik, hol a másik állatot látom bele: "Látom, hogy nem változott meg; és mégis másképpen látom. Ezt a tapasztalatot nevezem - mondja Wittgenstein - ?egy aspektus észrevételé?-nek" (282). "Gyerekek szokták ezt játszani - állapítja meg késõbb. - Azt mondják például egy ládáról, hogy ez most egy ház; és ettõl fogva teljesen úgy értelmezik, mintha ház volna. Kitalálással szövik át" (300). Hamlet Poloniusszal szeret ilyesmit játszani:

 

Hamlet: Látja-e azt a felhõt? Majdnem olyan, mint egy teve.

Polonius: Isten engem, valóságos teve alakú.

Hamlet: Nekem úgy tetszik, menyéthez hasonlít.

Polonius: A háta olyan, mint a menyétnek.

Hamlet: Vagy inkább cethalforma?

Polonius: Nagyon hasonló a cethalhoz. (III. 2)

 

Mitõl látom vonalak bizonyos (de mindkét esetben azonos) kombinációját kacsának vagy nyúlnak, illetve felhõk egyfajta formáját tevének, menyétnek vagy cethalnak? Hamlet és Polonius óvatosabb: nem azt mondják, a felhõ teve, menyét vagy cet, csak azt: "olyan, mint (valami)", "(ilyen vagy olyan) alakú", "hasonlít/hasonló (valamihez)", "(valamilyen)-forma". Vagyis az azonosítás helyett vagy mellett a hasonlítás, a hasonlóság felismerése is szerepet játszik; a látás "tapogatózik", keresgél, és valami régebbi kép, tapasztalat "beugrik": a Filozófiai vizsgálódások elsõ részének szellemében itt azt mondhatjuk, hogy ilyenkor sikerül felismernem egy régebbi szabályt, amelyben "jártas vagyok", amelyben "kiismerem magam", azaz egyszer csak tudom, melyik már ismert szabály mentén haladjak tovább, és ezt követve rajzolódik ki a kép. Hamlet persze a szabályokat Polonius "szájába adja", és a párbeszéd jelentõsége épp nem az aspektusok "felismerése", hanem hogy a fõkamarás minden ellenvetés nélkül - mert már retteg a fiatalember dühkitöréseitõl? mindent ráhagy, mert sürget az idõ és Hamletnek már az anyjánál kellene lennie? ezzel juttatja kifejezésre, hogy hű szolgája a királyfinak? - elfogadja azokat a szabályokat, amelyeket Hamlet csupán lehetõségek formájában kínál.