Liget.org   »   2004 / 5   »   Kállay Géza  –  Melyik Erasmus-kávéházban
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1181
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Akkoriban filozófiát hallgattam a híres flamand kisváros, L. 1425-ben alapított egyetemén. A XIII. Leo pápáról elnevezett kollégiumban volt egy szép, kertre néző szobám, de csak estéimet töltöttem itt, egyébként a különböző, impozáns könyvtárakban ültem, és szinte válogatás nélkül faltam a könyveket, vagy a tekintélyes professzorok óráit hallgattam, akiktől ösztöndíjam alatt annyit igyekeztem tanulni, amennyit csak lehetett. L. egyetemén mindennek megadják a módját, és az órákat, de még az épületeket és az utcákat is valami izgalmas és ünnepélyes levegő tölti be. Mintha mindig december 24-e délutánja volna, mikor már áll a feldíszített fenyőfa, a vacsora is kész, de még mindenki készülődik, titokzatos arccal jön-megy, és csak néhány óra választ el attól, hogy karácsony legyen.

     Tulajdonképpen magányosan éltem, mégsem éreztem egyedül magam. Fő társaságomat a könyvek képezték, s a végtelennek tűnő délutánokon, amikor az egyetemi könyvtár hatalmas olvasótermének asztalainál szinte mindenütt szanaszét heverő kötetek fölé hajló fejeket lehetett látni, vagy este, mikor magamra csuktam az ajtót, és kolostori csend borult rám, úgy éreztem, hogy a nyomtatott lapok kimozdítanak helyemről, felemelkedem, és belemerülök a szemem előtt felkavarodó világba, akár Kant esztétikai írásait olvasom, akár Shakespeare Macbethjét, akár Stephen Hawking könyvét az időről. A filozófia mellett ugyanis rákaptam az irodalomra és a fizikára is, és elhatároztam, hogy a licenciátushoz szükséges dolgozatomat az időről fogom írni J. V. V.-nél, a metafizika professzoránál.

     Azért semmiképpen sem szerettem volna a mizantróp szerepében tetszelegni; órák előtt vagy után váltottam néhány szót hallgatótársaimmal, akik a világ minden tájáról sereglettek L-be, és esténként néha betértem a filozófiai intézet közvetlen közelében lévő Erasmus-kávéházba. A sör itt ugyanis kiváló és sokféle; azt mondják, az év minden napjára jut egy-egy külön fajta, és szombat esténként néha én is megengedtem magamnak egy Leffét vagy Buelekét, amit a bárpultnál kortyoltam el. Egy ilyen sörözés alkalmával ismerkedtem meg Remko Van der Berghe nevű negyedéves hallgatóval, aki nemcsak minden iránt érdeklődött, mint jómagam, hanem az L.-ben lévő Collegium Hungaricumban magyar órákat is vett az idős igazgatótól, és örült, hogy van valaki, akivel gyakorolhatja ezt a szerinte "egzotikus nyelvet". Bár még egy dédmamája sem akadt, aki magyar lett volna, szinte akcentus nélkül és igen választékosan beszélte anyanyelvemet, és ebben éppúgy törekedett a tökéletességre, mint minden egyébben. Pedig a fizika mellett, amit az egyetemen hallgatott, jártas volt a héber és görög filológiában, kitűnően beszélt németül, angolul és franciául, nyaranta földméréssel kereste meg a következő év kollégiumi díját, és saját korcsoportjában maratoni futóbajnok lett. A repülőzés és az ejtőernyős ugrás már csak hobbi volt nála.

     Remko a velem folytatott beszélgetések után felbukkant J. V. V. óráin is, és olyan okos kérdéseket tett fel, hogy sokszor az óra második fele a neki adott válaszokkal telt. Futóbajnoki minőségében ő figyelmeztetett, hogy az olvasás mellett gondoljak a testmozgásra is. Védekeztem, hogy mint L.-ben mindenki, én is biciklin vagy gyalog járok, de letorkolt, hogy ez nem elegendő. Mindennap reggel hét órakor becsengetett és el kellett kerekeznem vele - hogy élvezte anyanyelvem sok "e" hangját! - az Aarenberg-parkba futni. Eleinte nagyon keservesen ment, hamar kifulladtam, de azután megtanított beosztani a levegőt, így egyre nagyobb köröket írtam le, és tavaszra az egész parkot meg tudtam kerülni - lassan, de szisztematikusan. Remko persze mindenütt jóval előttem járt, és legalább kétszer annyit futott, mint én.

     Már május felé járt az idő, és idegeinket először rezegtette meg a közelgő vizsgák izgalma, amikor az egyik metafizika előadás után, amely szerdán 5 és 7 között volt, Remko arra kért, hogy másnap délután keressem fel a Husserl-archívumban. Tudtam, hogy a sok egyéb mellett asszisztensi állása van ott - többekkel együtt neki is az volt a feladata, hogy Husserl gyorsírással készített, igen nehezen olvasható jegyzeteit folyóírásra tegye át, természetesen egy szövegszerkesztő segítségével. Remkónál alkalmasabb embert nemigen találhattak; rejtvényfejtő kedvét, kivételes nyelvérzékét, kiváló német nyelvtudását és általános alaposságát egyszerre kamatoztathatta, nemkülönben a matematikában való jártasságát, hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy Husserl matematikusként kezdte filozófiai pályáját. Remko még arra is megkért, hogy feltétlenül hozzak magammal minden magyar nyelvű könyvet, ami csak L.-ben nálam van. Talán kölcsön akar kérni valamit? - töprengtem. De minek ennek ekkora feneket keríteni? Többet azonban nem volt hajlandó elárulni; arra kért még, hogy legyek pontos.

     Bár már jártam korábban a Husserl-archívumban, megilletődve léptem be. Ösztönösen jobb felé fordultam, itt áll ugyanis, fenyegető hatalmasságában a két világosbarna páncélszekrény, amelyekben Husserl kéziratait őrzik. Tudtam, hogy egy bátor fiatal pap mentette meg a lapokat az elégetéstől, még a náci Németországban, és hozta át L.-be; bár a feldolgozás már a második világháború után megkezdődött, még mindig sok anyag volt hátra. Hosszú időbe került, míg megfejtették a szinte titkos kódnak minősülő gyorsírást, és úrrá lettek a hihetetlenül nagy anyagon. Mert Husserl úgy gondolkodott, hogy szüntelenül írt, újra meg újra visszatérve az alapokhoz, hogy a jelenségek lényegéhez jusson el, hogy megértse, mi az idő... Rádöbbentem, hogy aligha hagyhatom ki Husserlt készülő dolgozatomból.

     Merengésemből Remko rezzentett fel, aki kedvesen üdvözölt, udvariasan megköszönte, hogy eljöttem és hogy pontos voltam, asztalához tessékelt az akkor már néptelen emeleti szobában, és egy kényelmes fotelre mutatott a saját széke mellett. Leültem és várakozásteljesen néztem rá. Remko pici kulcsot vett elő, kinyitott egy fiókot és akkora ezüstös tárgyat emelt ki, mint egy nagyobb mobiltelefon. Igen, leginkább egy mobiltelefonhoz hasonlított ez az érdekes, finoman megmunkált szerkezet: a legszembetűnőbb a mélykék képernyőféle volt rajta, a képernyő alatt pedig több sorban gombok sorakoztak az ABC betűivel.

     Tetszik? - kérdezte, természetesen magyarul. - E szerkezet nevének magyar rövidítése az lehetne: SZHSZ, azaz Szövegbe Helyező Szerkezet. Most még nem untatlak a részletekkel. A lényeg, hogy minden eddigi ismeretemet felhasználtam elkészítéséhez. Én már többször kipróbáltam, de szeretném tudni, hogy más számára is úgy működik-e, mint nekem.

     Igazán? - kérdeztem zavartan. Nem értettem semmit.

     Persze nem értesz még semmit - mondta. - Nemcsak azért kérlek meg, hogy te is kipróbáld, mert barátok lettünk, hanem mert tudom, hogy sokat és szívesen olvasol. Ez feltétlenül szükségesnek tűnik. Azonkívül nekem magyarul nem működött; lehet, hogy neked engedelmeskedik magyarul is. Elhoztad a magyar könyveidet?

     Itt nincs nálam sok magyar könyv - szabadkoztam. - Csak azokat hoztam el Magyarországról, amiket ideutazásomkor éppen olvastam, s ezek is fordítások: Edgar Allan Poe összes novellái, egy Tolsztoj-elbeszéléskötet, és van nálam egy magyar nyelvű Biblia is. De nem haragszol, ha megkérdezem, hogy mi ez az egész?