Liget.org   »   2004 / 4   »   Tallár Ferenc  –  Repedések és töréspontok
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1200
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

1

"Miként léphet ki valamely egyén (tapasztalatilag) önmagából oly módon

- teszi fel a kérdést Mead -, hogy önmaga számára objektummá váljék? Ez a személyiséggel vagy én-tudatossággal kapcsolatos legfontosabb pszichológiai probléma." Erre a problémára Mead olyan választ adott, amivel túllépett a reflexió szubjektumfilozófiai paradigmáján. Szerinte ugyanis nem úgy jutunk el az öntudat szintjére, hogy a szubjektum mint alany reflektál önmagára, azaz saját tárgyává teszi önmagát egy monologikus önvizsgálat során. Az én úgy válik meghatározott jelentésű tárggyá önmaga számára, hogy belép egy interszubjektív viszonyba. Nem erkölcsi, hasznossági vagy egyéb megfontolásból teszi ezt, hanem pusztán antropológiai adottsága okán: mert az emberi létezés konstitutív feltétele, hogy felismerjük a másik emberben a hozzánk hasonló, intencionális lényt. Az emberre, és úgy tűnik, csak az emberre jellemző utánzásos tanulás során - melyet Tomasello gondosan elkülönít a más főemlősökre is jellemző tanulási formáktól - a tanuló a példaként szolgáló egyed viselkedését ugyanazzal a céllal veszi át, illetve használja, mint a példaadó, azaz nem egyszerűen fajtársaitól, hanem mintegy azokon keresztül tanul. Ez pedig feltételezi az általánosítható, és így átvehető intencionális cél vagy mentális állapot, a más viselkedés során is érvényes jelentés elkülönülését: bár a személyes perspektíva változik, az "éhes" ugyanazt jelenti az "éhes vagyok" és az "ő éhes" esetében, s ez lehetővé teszi, hogy az emberi cselekvések világába mint a közös jelentések világába lépjünk be.

     Így ha az egyén látni akarja önmagát más, hozzá hasonlóan intencionális lények közös világában, "tekintettel kell lennie" másokra. Ám másokra tekintettel lenni nem pusztán annyit jelent, hogy a másikra tekintek. Hanem hogy tekintetemmel követem az ő rám irányuló tekintetét, azaz a másik szemével tekintek önmagamra. Ezek szerint az öntudatot megelőzi a másik tudat fel- és elismerése. Mivel "valamely szervezet gesztusának jelentése egy másik szervezet arra adott reakciójában található", saját gesztusom jelentését csak úgy ismerhetem fel, ha fel tudom idézni magamban azt a reakciót, melyet gesztusom másokban váltott ki. E "képesség révén, hogy tudniillik fel tudja idézni magában azt a jelentést, amit cselekvése másokban kivált, a szubjektum előtt megnyílik a lehetőség - hangsúlyozza Honneth -, hogy önmagára interakciós partnerei cselekvéseinek társadalmi objetumaként tekintsen", azaz mint társadalmiasult, "felépített én" tudatosítsa önmagát.

A felépített én kapcsán épp azt kell "világossá tenni - írja -, hogy az individuum csak az objektum helyzetében tud önmaga tudatához jutni: mert az én, amely láthatóvá lesz, amikor önmagára reagál, mindig a vele szemben álló perspektívájából észlelt interakciós partner", aki ki van téve a rá irányuló tekintetek ítéleteinek és elvárásainak.

     Amikor "tekintettel van másokra", épp ezeket az interszubjektív jelentésű elvárásokat veszi tekintetbe: azokat az integrációs mintákat, azokat a szerepeket, kategorizációkat és tipizációkat, azokat az érték- és értelemelvárásokat, illetve érték- és értelemtulajdonításokat, melyek az életvilág közös struktúráit alkotják. Amikor belépünk egy előadóterembe vagy egy orvosi rendelőbe, amikor felszállunk egy vonatra vagy leülünk ismerőseink közé, olyan, már jól ismert helyzetben találjuk magunkat, melyet életvilágunk mintegy a hátunk mögött strukturált, és most a rendelkezésünkre bocsát. Előadóként vagy diákként vagyunk ott egymás számára, orvosként vagy betegként, útitársként vagy ismerősként. Tudjuk, hogy az adott helyzetben, az adott szerep hordozójaként mi az, ami elvárható tőlünk, s amit mi is elvárhatunk a másiktól - azaz kiismerjük magunkat a rendelkezésünkre álló struktúrán belül. Mi több: úgy tűnik, csak akkor tudjuk, hogy "kik vagyunk", ha tudjuk, hogy "hol vagyunk", ha azonosítani tudjuk az életvilágnak azt a már strukturált szituációját, mely szerepeinket mintegy kijelöli.

     Éppen erre készít fel minket az a tanulási-nevelési folyamat, melyet Mead a társadalmi nevelés modelljének tekintett csapatjátékkal szemléltet. Egy csapat, mondjuk egy futballcsapat tagjaként "a gyermeknek rendelkeznie kell a játékban részes valamennyi többi gyermek attitűdjével. A játékban résztvevő többiek attitűdje, amelyeket az adott gyermek felvesz, valamiféle egységbe szerveződik, és ez a szervezettség szabályozza az egyén reakcióját... Cselekvéseit az szabályozza, hogy egyszersmind ő a csapat valamennyi többi játékosa is, legalábbis annyiban, hogy azok attitűdje befolyásolja az ő specifikus reakcióját." Nekem, mint jobbhátvédnek, a csapat egészén belül kell látnom magamat, s tekintetbe kell vennem a többieket. Tudnom kell, hogy mit várhat el tőlem a csatár, az összekötő, hátvédtársam és a kapus, ahogy tudnom kell azt is, mi az, amit én várhatok el joggal tőlük. Az én tevékenységemet, azokat az elvárásokat, amelyeket legitim módon támaszthatnak velem szemben, illetve amelyeket én támaszthatok legitim módon velük szemben, végső soron a csapat, illetve a közös gyakorlat határozza meg. Nem ez vagy az a másik, hanem az általános másik, ami az "ugyanazon folyamatban résztvevők attitűdjeinek szervezettsége. A szervezett közösséget vagy társadalmi csoportot, amely az egyénnek megadja az én egységét, általános másiknak nevezzük." Az általános másik az egész közösség attitűdje,

a társadalmiasult én "struktúrája pedig kifejezi, illetve tükrözi annak a társadalmi csoportnak általános viselkedésmintáját, amelyhez tartozik."

     Ami ebből következik, az egyrészt természetesen a kommunitarizmus szociális tézisének igazolása. Az így felépített én nem titokzatos bensőség, nem "titok, északfok, idegenség", hanem keresztül-kasul társadalmi lény. Bele van ágyazva saját világába, odatartozik egy interakciós közösséghez és egy olyan közös gyakorlathoz, mely megadja azt a horizontot, amely előtt gesztusainak jelentése van mások, s így önmaga számára is - a társadalmiasult én struktúrán-belüli-ember. Ahogy a Meadhez igen közelálló Vigotszkij írja: "a személyiség azon keresztül válik a saját maga számára is azzá, ami önmagában véve, amit mások számára jelent... Bármely magasabb pszichikus funkció külső volt, mivel előbb volt szociális, mielőtt belső, tulajdonképpeni pszichikus funkcióvá vált volna, azaz előbb két ember közötti társas viszony volt."

     Bármennyi melegséget és megtartó erőt sugározzon is azonban az "odatartozás" és a "beágyazottság", az a struktúra, amibe az ember bele van ágyazva, nem ajándék és nem garantál feltétlen elfogadást. A kölcsönösség és a megfelelés, a tartozás és az érdem, azaz az igazságosság jegyében áll. Mivel az életvilág struktúráit az általános másik közösen osztott, s ebben az értelemben objektív normái és értelemtulajdonításai alkotják, a struktúrán belüli, társadalmiasult én különösebb gond nélkül tud meghatározott tartalmat adni az igazságosság formális követelményének, mely szerint az egyenlő dolgokat egyenlő, a nem egyenlő dolgokat pedig nem egyenlő módon kell kezelnünk. A struktúrán belül adott ugyanis számára a "jó életnek" az a mércéje, melynek alapján - bizonyos különbségektől eltekintve, másokat viszont következetesen figyelembe véve - meg tudja határozni az egyenlőség szempontjait, s így azt is, kit mi illet meg: külön tudja választani a megfelelőt és a nem megfelelőt, a helyest és a helytelent, jutalmazni tud és büntetni, hogy végül mindenki azt kapja, amit "megérdemelt", amit "megszolgált", ami "megilleti". A társadalmiasult én megadja az elismerést annak, aki hozzájárul a "jó élet" adott tervezetének fenntartásához, s megvonja attól, aki gátolja azt. Így megfelelést hoz létre az emberi teljesítmények és a társadalmi elismerés között.

     Az igazságosság a fentiek alapján valóban egy "mi intenciónak" tűnik. Igazságtalan az - mondhatnánk W. Sellarsszal -, "amit mi nem teszünk meg". Az igazságosság jegyében az nyer elismerést, aki azt teszi és úgy teszi, ahogy szerintünk tennie kell. Őt elismerve magunkat ismerjük el, és őt azért, mert elismert bennünket. A jog pontosan ennek a kölcsönös elismerésnek, a "mindenki attitűdjét ellenőrző attitűdök közösségének" intézményesülése: "A jogok tulajdonképpen azok az individuális igények - írja Honneth -, melyek kapcsán bizonyos lehetek, hogy az általános másik teljesíteni fogja azokat". Egymást jogi személyként elismerni azt jelenti, hogy "kontrollként mindkét szubjektum bevonja cselekvésébe azt a társadalmi akaratot, mely társadalmuk interszubjektív elismertségű normáiban testesül meg".

     Ennek az (alkalomadtán jogi formát öltő) elismerésnek a korrelátuma azonban épp az én sérülékenysége. Mivel identitásunkhoz csak mások perspektívájának átvételével, csak mások jelentéstulajdonításain, ítéletein és elvárásain keresztül juthatunk el, "az emberi személyiség integritása (konstitutív módon) az interszubjektív elismeréstől függ". A szubjektumok - írja Honneth - "individualitásuk kibontakozó tudatával egyidejűleg erősödő függést is kialakítanak azokkal az elismerési viszonyokkal, amelyeket számukra szociális környezetük életvilága kínál. Az individualizáció és az elismerés belső összefonódásából... származik az emberi lény különös sebezhetősége, melyet a megvetés fogalmával jellemezhetünk." Ezek szerint beleszülethetünk ugyan egy közösségbe, de a felnőtt individuumnak egy közösséghez tartozása feltételezi a - megtagadható - elismerést.

     Az én identitása szempontjából alapvető fontosságú elismerés annak függvénye tehát, hogy érvényesíteni tudjuk-e magunkban és magunkkal szemben az általános másik perspektíváját. Joggal idézhetné fel a hiposztázis vádját, ha azt állítanánk, hogy az általános másik az, "aki" ítéletet mond, "ő" választja külön a jót és a rosszat, "ő" az, "aki" igazságosságot gyakorol, jutalmaz és büntet. Megengedhető ezzel szemben az az állítás, hogy nem ez vagy az a konkrét személy ítél, hanem az általános másik "tekintete előtt álló", társadalmiasult én. És épp ez a társadalmiasult én az, akivel társadalmi interakcióink során először és általában találkozunk: az eladó a vevővel, az utas az útitárssal, a páciens az orvossal, a diák a tanárral, és igazságosak is akkor vagyunk, ha követjük e társadalmiasult, az általános másik által belátható és kontrollálható szerepek magatartásmintáit. Ha az eladó a vevőt látja, a tanár a diákot, ha őt veszi tekintetbe a maga jogaival és kötelezettségeivel, nem pedig az összehasonlíthatatlan, ezért igazságosan nem is megítélhető, vonzó, vagy épp ellenszenves személyt. Mert persze "nem csak abból állunk, ami közös valamennyiünkben; minden egyes én különbözik mindenki mástól. De kell lennie egy olyan közös struktúrának -mondja Mead -, amilyent felvázoltam, mert csakis ennek révén lehetünk egyáltalán tagjai egy közösségnek."

     A fenti idézetből éppúgy következik valamiféle sajátos, az életvilág tipizáló, általánosító struktúráinak követésére szólító konformizmus, mint ahogy - az összehasonlíthatatlan személy oldaláról - felsejlik benne a struktúrák meghaladásának igénye is. Amennyiben identitásunk a megtagadható elismerés függvénye, logikusnak tetszhet az egyén részéről egy szigorúan norma-, illetve mintakövető magatartás preferálása, és minden újítás vagy változtatás elítélése, devianciának minősítése. Nyilvánvaló azonban, hogy ha nem az életvilág egyetlen és homogén struktúrájában, nem egyetlen vonatkozási csoportban gondolkodunk, hanem komplex, vagy éppen multikulturális társadalmakban, a konformizmus már nem biztosítéka a szilárd identitásnak. Egyrészt mert a normakonform magatartás a komplex társadalmak sokszorosan tagolt életvilágában óhatatlanul elbizonytalanodik, de azért sem, mert a normakonform magatartás - ha szabad így mondanom - egy ponton túl már "nem éri meg". Elbizonytalanodik, hiszen a különböző elvárásokat támasztó és különböző szerepeket kínáló struktúrák találkozási pontjai, az egyre szövevényesebb határterületek mintegy kikényszerítik a változtatásokat és újításokat. Másrészt "nem éri meg", mert a különböző csoportok a megbízható, normakonform viselkedést egy ponton túl egyre kevésbé jutalmazzák az elismerés pozitív jeleivel: ami kezdetben értékelendő cselekvésmódnak tűnik, az idővel kötelességgé válik, s így - állítja Moscovici - "a mindinkább konformálódó érintkezések önfejlődése maga kényszeríti az egyént, aki helyre akarja állítani elégedettségének kezdeti színvonalát, hogy feladja a bevett normákat, s új viszonyokat és kapcsolatokat keressen". Moscovici, aki a normabontó újításoknak és kisebbségi csoportok sikeres önérvényesítésének megannyi feltételét és stratégiáját írta le, joggal állíthatja tehát, hogy bár a társas befolyásolás vizsgálata hosszú ideig egyet jelentett a konformitás vizsgálatával, éppoly jogosult "a befolyásolás folyamatának olyan elemzése, mely a társadalmi változásban találja meg a maga kifejezését".