Liget.org   »   2003 / 9   »   Kiss Lajos András  –  Az emberi lét mint kimérikus vándorlás
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1366
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Nagy szürke ég alatt, nagy, poros síkságon, ahol se út, se fű, sem egyetlen bogáncs vagy csalán, férficsapattal találkoztam. Görnyedten meneteltek. 

     Mindegyik egy-egy rettentő Chiamaerát vitt a hátán; nyomhatott annyit, mint egy zsák liszt vagy szén, vagy mint egy római gyalogos felszerelése.

 

     Ezzel a kép-leírással kezdődik Baudelaire Fájó Párizsának egyik legtalányosabb mikrovíziója, a Ki-ki a maga agyrémét (Chacun sa Chimère). A Chiamaera eredetileg a görög mitológia egyik monstrumaként vált ismertté; Thüphón és Echidna (Vipera) lánya. Erről a furcsa, isteni eredetű lényről azt tartották, hogy a feje és testének első része oroszlánt formáz, a középső része kecske, míg a hátulsó része kígyóra (ritkábban sárkányra) emlékeztet. A tüzet okádó Chiamaera mindenkit elveszejt, aki szemtől szembe támad neki. Egyetlen esély van a legyőzésére: a rejtekhelye mélyén meglepve és ott sarokba szorítva lehet végezni vele. Állítólag ez Glaukosz fiának, a szépséges Bellerophosznak sikerült is. A reneszánszban az isteni Chiamaera egyszerű köznévvé, kimérává alakult. Az új értelmezés szerint a kiméra üres, hiábavaló képzelgés, amit mégis sokan hajlamosak valóságnak tekinteni. A kiméra értelme stílszerűen maga is kimérikus lett: immáron egyszerre utal az egzaltált képzeletből fakadó számtalan veszélyre, s ugyanakkor a fantázia csábító, ellenállhatatlan lehetőségeire. "Minél inkább a folyamatosan frusztrált vágyak táplálják, annál inkább életképesebb a kiméra."

 

     A szörnyeteg állat azonban nem lomha teher volt; ellenkezőleg: erős és ruganyos izmaival átfonta-szorította gazdáját; két hatalmas karmával belecsimpaszkodott, mint hátasló szügyébe; mesébe illő feje pedig fölébe nyúlt az ember homlokának, mint ama dermesztő sisakok egyike, melyekkel a harcosok valaha növelni akarták ellenfelük rémületét.

     Megszólítottam az egyik embert, és érdeklődtem, hová mennek. Azt felelte, hogy nem tud semmit, sem ő, sem a többi társa; de hogy nyilván mennek valahová; miután leküzdhetetlen szükségként hajtja őket a menetelés vágya.

 

     Henri Martin szimbolista festménye (l. Martin-kép), amelyet1891-ben mutattak be a Párizsi Szalonban, bizonyos értelemben a baudelaire-i vízió illusztrációjának is tekinthető. Amint arra Jean Davidoff felhívja a figyelmünket, Martin munkája első megközelítésben az akadémiai hagyományt követi. A Szalon kiállításain nem volt ritka a különféle zarándoklatokat vagy bibliai kivonulás-történéseket ábrázoló alkotás. Henri Martin festménye mégis különleges. A képen allegorikus figurák enyhén indiszkrét csoportja látható. Az alakok jórészt ruhátlanok, de egészében az illendőséget mégsem sértik, ugyanakkor meztelen testük erkölcsi szimbólumok attribútumaival van felöltöztetve. Visszakapcsolódva a baudelaire-i vízióhoz, szinte kínálkozik a kérdés: honnan jön, és hova tart ez a kis csapat? "Nem tudjuk, hogy honnan jön ez a sereg ember. Talán az emberiség maga vonul itt, minden lehetséges horizont legmélyéről."A kis sereg mindegyik tagja viszi a maga kiméráját a vállán. A kompozíció központi alakja daróc ruhába burkolódzó szerzetes, talán Assisi Szent Ferenc, eksztatikus álomba révedve. Válla fölül emelkedik ki a Hit allegorikus alakja, hosszú fehér öltözékben, rózsaszínű szárnnyal; kezét összekulcsolja, mintha buzgó imát mormolna. A sort meztelen fiatal férfi vezeti, szinte hallucináló arckifejezéssel. A dicsőség álomalakjától megszállva, tenyerén a Győzelem bronzszobrát tartja. "Mögötte öreg, szakállas ember jön, egyedüli öltözéke egy zöld színű ágyékkötő, úgy tűnik, mintha írott papírlapot silabizálna: talán bölcs vagy tudós lehet; egy szigorú öltözetű asszony segítségével tud csak járni, aki szinte bizonyosan a Tudás Anyját óhajtja megjeleníteni."A korabeli kritikának nem sikerült egyértelműen megfejteni a mű egészének jelentését - s ez Davidoff szerint mindenképpen érdeme a festménynek. Volt, aki az alkotás "igen emelkedett" jellegét hangsúlyozta. Mások a "kompozíció ritmikus kadenciáját", a "színezés visszafogott harmóniáját" tartották a festmény fő érdemének. A kép valószínűleg különböző művészeti korok, irányzatok kompozituma, ezáltal is fokozva a kimérikus mondanivalót. Ugyanakkor Davidoff képelemzése azt sem hagyja figyelmen kívül, hogy Martin jelentősen átértelmezi a baudelaire-i mondanivalót. A festményen hiába keressük a "nagy szürke eget"; az alakok többsége pedig megfosztott a baudelaire-i tiszta monstruozitástól: a kimérák többsége női alakká vedlett át, s részben angyali formát öltött. Míg a kompozíció jobb oldalán elátkozott, reménytelen lények vannak, addig a bal oldalon nemes eszmék allegorikus figurái, akikre feltehetően a Paradicsom vár. Baudelaire szikár szövegében nincs meg ez az apriorisztikus kettéosztás.

 

     Érdekes megemlíteni: nyilvánvalóan egyik utast sem ingerelte a nyakán lógó és hátába kapaszkodó kegyetlen állat; valamennyien mintegy a saját kiegészítő részüknek tekintették. A sok fájdalmas és komoly arcon nyoma sem volt kétségbeesésnek; az ég kupolája alatt, mely éppoly kínosan-unott volt, mint a föld, melynek porába belesüppedt a lábuk, tovább haladtak, azoknak lemondó kifejezésével az arcukon, akik örök reménykedésre ítéltettek.

 

     A passzus utolsó félmondata figyelemre méltó igazán, hogy tudniillik "örök reménykedésre ítéltettek", mivel ez a paradox szókapcsolat csak tovább fokozza a fentebb megfogalmazott bizonytalanságunkat. Voltaképpen mi vár erre a vonuló-vonagló cohorsra, együtt és külön-külön? A remény vagy a reménytelenség? Talán a Paradicsom ígérete, a megtalálásához fűzött remények inkább méltók az emberhez, mintsem magának a Paradicsomnak a megtalálása.

 

     És a menet tovavonult mellettem, és, ahol bolygónk gömbfelülete elbúvik a kíváncsi emberi tekintetek elől, beleveszett a láthatár atmoszférájába.

     Néhány percig makacson erőltettem e rejtély megfejtését; hamarosan rám szakadt azonban az ellenállhatatlan Közöny, és pedig nyomasztóbb teherként, mint rájuk a maguk nyomasztó Chiamaérája.

 

     A történet utolsó passzusának mondanivalója egyértelmű: a vizionáló Baudelaire, a talány értelme fölötti töprengés helyett, maga is beáll a kimérikus csapatba, s ezzel végképp bezárul a kör: vízió tárgya és a vizionálás alanya kimérikus lénnyé egyesül.