Liget.org   »   2003 / 1   »   Zoltán Gábor  –  Faust szaga
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1475
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A nyár mintha abban az évben valamilyen fölsőbb döntés folytán kimaradt volna, helyette csak elnyújtott, egymásba érő tavaszt meg őszt adtak. Azt, hogy az ősz elkezdődött, észre se lehetett venni, hosszú volt és meleg, olyasféle viharokkal, heves esőkkel, mint amilyenek nyaranta szokásosak. Gombáknak való idő. Habár Faust felesége nem lelkesedett a gombából készült ételekért - akkoriban már alig akadt, amiért Faustné lelkesedett volna -, valamikor október végén vagy november elején a professzor mégiscsak kiment az erdőbe. Nem volt rendes bakancsa, a kevésbé jó utcai cipőjét húzta föl. Apjának meglett volna a véleménye, de hát az apja két évvel azelőtt meghalt. Igaz, gondolta Faust, ahhoz nem is kell apámnak élnie, hogy halljam, amint azt mondja:

     - Ilyen lábbelivel az ember nem megy az erdőbe.

     Mint ahogy a feleségének se kellett kérdeznie:

     - Miért mindig az a vacak gomba, amit ki nem állhatok, és ráadásul mindig csak azt várom, mikor mérgezel meg, meg tudnád mondani, minek?

     Hallotta anélkül is. Még kinn az erdőben is hallotta.

     Nem árt, ha tekintetbe vesszük: amikor a gombák körben állnak (szaknéven: boszorkánykörben), aki szedi őket, akár akarja, akár nem, kört jár be, és miközben bejárja, hajladozik.

     Amely gombákért Faust sorban lehajolt, egytől egyig ugyanazon fonalakból, a földben láthatatlanul szertefutó fonalakból eredtek, amelyekről még az anyja szakított gombákat; az akkori gombák anyagának egy része még mindig itt volt, megvolt Faust testében, mikor anyja már rég nem volt meg. És Faustnak nem volt kisfia, aki eljött volna vele, akinek a gombák lelőhelyét megmutathatta volna. A professzor sose sírt, sokáig észre se vette, hogy a szeme nedvességet ereget; szétkente az arcán, ám a csatornák újabb cseppeket küldtek az arcára. Végre megértette, hogy sír, csodálkozott; "ne csodálkozz, ne csodálj semmit", olvasta magára, és aztán már hagyta, ha egyszer megeredtek, hadd folyjanak a kis patakok, hadd csorogjon a könny át az állán, le a nyakán. Majdcsak elfogy, majdcsak fölszárad.

     Otthon az ételt egyedül készítette el, és nem evett belőle más, csak ő, meg kóstolónyit egy szomszéd, bizonyos Wágner. (Faust Jánosné aznap délelőtt rokonlátogatóba ment, és ott is ebédelt.) Míg a professzor a tűzhely mellett állt, és körüllengték a gombák testéből kiszabaduló párák, kezdtek összegyűlni bizonyos szavak az elméjében: lélek, ördög, elad, ideje; míg kavargatott, hagyta, hogy mondattá álljanak össze.

     Aki akar, mindezen fölsorolt körülmények között találhat mentséget Faust számára, nem is egyet; kétségtelen, hogy súlyosbító körülményt legalább annyit.

     Aki mindenáron menteni akarja őt, akárhogy is, meg fogja menteni; aki a pokolba szánja, az bizonyosan odaküldi végül. Vannak-e, ezt kérdezem, vannak-e közöttetek, akiknek nyelvén nem tapad fehér vagy zöld lepedékként fölmentő vagy elmarasztaló ítélet, egyáltalán, akik ítélni sem akarnak Faust János ügyében, általában senki ügyében sem, akik a körülmények mindegyikét egyforma figyelemmel fogadják? 

 

*

 

Wágner csak amúgy a tűzhely mellett, a fakanál hegyéről eszegetett a profeszszor főztjéből, mégse volt már azután kedve a rendes ebédjéhez. Idős, beteg nagynénje készítette pedig, paradicsomos káposzta volt; ment a szemétbe.

     Délután Wágner egy kislányt korrepetált: hát abban se volt sok köszönet. Három hiba benne maradt a házi feladatban. A kislány nyaka szabadon volt, nagyjából a vállak is. Wágner a füzet helyett a kulcscsontot nézegette, sose gondolta volna, hogy ilyen finom kis íve van, a csigolyákat számlálgatta.

     Nem csoda, hogy este, otthon aztán még mindig csigolyákat és kulcscsontokat látott maga előtt, viszont arra is rájött, hogy maradt egy hiba a házi feladatban, aztán eszébe ötlött a második, a harmadik. Késő volt már, hogy átszaladjon a kislányhoz. Majd reggel, határozta el, reggel hétre odasiet.

     Olyan izgatott volt, hogy be kellett kapcsolnia a tévét. Belefeledkezett volna egy gyilkolós filmbe, de azt félbehagyták, és kezdődött a keno sorsolása. Számok forogtak körbe, olyasmi színes tárcsán, mint a rulettasztalon, és volt egy golyó, amely ellentétes irányban lett elindítva. Wágnernek jólesett rábámulni a tárcsára, jólesett el-elkapni egy-egy számot a szemével, a golyót követni, amint pörög és bukdácsol a számokhoz futó vájatokon anélkül, hogy akármelyik szám vonzásának engedett volna: csak szaladt tovább, csak futotta egyik körét a másik után; csak azt bánta Wágner, hogy nem fogadott, valahogy úgy érezte, ha valamikor, hát ezen az éjjelen nyerne. Jó érzése közben ocsúdott rá, hogy most már valószerűtlenül soká tart a játék, hogy csak nem adja meg magát a golyó, és kimondta, hangosan: 

     - Mi történhetett?

     Eközben szerte az országban - már ahol az a tévéműsor egyáltalán fogható volt - nők és férfiak sokasága tette föl ugyanezt a kérdést, a biliárdszalonokban nem löktek golyót a dákók, épp ezért akár még a biliárdgolyóknak is lehetett érkezése a képernyőre meredni, az éjjel-nappali üzletekben az eladók és a sietve betérő vásárlók szintúgy megálltak, és csak vártak, míg a tévé székházában lassacskán föltűnt valakinek, hogy a játékot markírozó számítógép valami furcsát művel, és hogy valamit tenni kell, de akkor már jöttek a telefonok, és az ügyeletes szemben találta magát a kérdéssel, melyet épp akkor Wágner, aki egyáltalán nem volt ügyeletes, magában szintén megfogalmazott:

     - Mi lesz? Megáll a műsor? Megáll az ország?

     Az ügyeletes elkezdett pötyögni gépe klaviatúráján, ki kellett keresnie a keno programjának szakértőjét; de ha eléri, akkor is legalább húsz perc, mire az illető beér, legyünk optimisták: tíz, amíg helyredöccenti a gépet, addig mi lesz?

     - Megáll a világ?

     Aztán, immár teljesen váratlanul, egy addig dacoskodó elektron meggondolta magát, a golyó mégiscsak legördült az egyik vájaton, odahullott a számok valamelyikének karjába. Az éjjel-nappaliban a bolti tolvaj egy csokit zsebre vágott. A biliárdszalonban az izzadt homlokú fiatal vállalkozó újrakrétázta a dákóját.

     Az elektron azt mondta: - Most az egyszer még. De legközelebb...

     Wágnernek pedig megkordult a gyomra, és erről eszébe jutott a profeszszor gombája, vajon van-e még abból?