Liget.org   »   2009 / 4   »   Kovács Gábor  –  Tömeg
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1647
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

Aligha kétséges, hogy a tömeg az utóbbi száz év egyik leggyakrabban használt, jócskán el is koptatott fogalma, a mögöttünk hagyott század afféle bűnbakja, amelyet szívesen kergetnénk ki a pusztába, hogy magával vigye bűneinket, ám ez valamiért sohasem sikerül. Nem mintha korábban ismeretlen lett volna. Platón az athéni demokrácia ragyogó, ám zűrzavarba és zsarnokságba forduló éveire visszatekintve államtanában a poliszt fenyegető legnagyobb veszélynek a csőcselékké változó tömeg uralmát, az ochlokráciát tartotta. Ellenszenve érthető: a tömeg perbe fogta, elítélte és kivégeztette mesterét, Szókratészt. A későbbiekben ez az esemény történelmi archetípusa lett a korlátokat nem ismerő gondolkodás és a konformizmus, filozófus és tömeg kibékíthetetlen konfliktusának; Hannah Arendt a pert olyan fontosnak tartotta, hogy ide vezette vissza az európai filozófia elfordulását a politika világától.

A tömegek kora azonban valójában csak a modernitással köszöntött be. A premodern civilizációk – Guglielmo Ferrerót idézve – a kvalitáson alapultak, de anyagi szűkösségben működtek: a tökéletesség és kiválóság modelljeit mutatták fel, amelyek a sokaság számára eleve elérhetetlenek voltak. Mindez a modernitás születésével lett nyilvánvalóvá. Addig a vágyakról lemondó aszkézis volt az erényhez vezető út, most a szerzésvágy. Nélküle nem született volna meg az a folyamatosan növekvő gazdasági gépezet, amely egyre nagyobb bőségben termelte a javakat egyre több ember számára. Mandeville A méhek meséjében úgy vélte, nincs is ezzel különösebb baj, mert az egyéni bűnök – vagyis a szerzésvágy – összege a gazdaság olvasztótégelyében csodás metamorfózis során közjóvá változik; az aprócska magánvétkek társadalmi erénnyé nemesedve nemcsak nem károsak a közre nézve, de minden másnál jobban felvirágoztatják azt. Innen csupán egy lépés volt az Adam Smith-féle teória a dolgokat bölcsen eligazító láthatatlan kézről.

Az igazság kedvéért azonban hozzá kell tenni, hogy a 18. századi gondolkodók mélyen hitték, hogy a tömegtermelés és tömegfogyasztás magával hozza az erkölcsök nemesedését és az értelem pallérozódását, vagyis a kvalitatív civilizáció eredményei nem vesznek el, sőt, hozzáférhetők lesznek a sokaság számára; a minőség mennyiséggé változik, s közben megtartja eredeti természetét. A politikai demokrácia kétségkívül a tömegtársadalom adekvát formája, mely a szabadpiac működését modellálja: az eladók úgy versengenek a fogyasztók tömegeiért, ahogy a pártok a tömegek szavazataiért. Az Amerikát beutazó és a látottakról könyvet író Alexis de Tocqueville már az 1830-as években figyelmeztetett, hogy a hajdani despotizmus helyébe a tömegek zsarnoksága léphet: ezt tartotta a modern demokráciát fenyegető legnagyobb veszélynek.

A tömeg fogalma iránti érdeklődés növekedésében igen nagy szerepe volt Ortega Y Gasset 20-as években megjelent könyvének, A tömegek lázadásának. A tömeg felelőtlen, a modern társadalom kényelmét természeti adottságként fogadja el, de semmiféle társadalmi kötelezettség vállalására nem hajlandó; úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett kisgyerek – fejtegeti Ortega. Aki tömeget mond, annak elitet is kell mondani. Az ezredfordulóhoz közeledve azonban ebben is változott a helyzet. Ortega az elitet a tömeg pozitív ellenpólusaként, mint teremtő kisebbséget határozta meg, ám az 1994-ben elhunyt amerikai Christopher Lasch, a kortárs kultúrkritika egyik karakteres képviselője már az elitek lázadásáról beszél. Szerinte a globalizmus prófétáinak optimizmusa megalapozatlan: korunk társadalma gyorsuló ütemben szakad ketté: egyik oldalon ott van a posztmodern vagy globális elit, mely számban csekély, ám hatalomban és befolyásban annál nagyobb, a másik oldalon a számban nagy, de a kulturális és anyagi javakból nagyrészt kizárt többség foglal helyet. Ezek az új elitek viselik a régi feudális arisztokrácia minden bűnét, annak erényei nélkül: ugyanis semmiféle felelősséget nem éreznek az általuk irányított társadalomért. Az elitek lázadása a társadalmi kötelezettségek elleni lázadás. Ezért a civilizációt és a demokráciát Cristopher Lasch szerint Ortega korától eltérően ma nem a tömegek, hanem az elitek lázadása veszélyezteti.

Van-e valamilyen tanulsága ennek a nagyon töredékes eszmetörténeti áttekintésnek? Annyi mindenképpen, hogy a tömeg nem értékmentesen leírható, semleges kategória, hanem igen erősen megterhelt a nagyon különböző ideológiai tartalmakkal, amelyek sokszor többet mondanak az értelmezőről, mint a jelenségről. A fogalom megkerülhetetlen, mert olyasvalamire utal, ami nélkül nem érthető az utóbbi száz év történelme. A legfurcsább paradoxonra talán David Riesman híres könyvének címe utal, s ez a magányos tömeg jelensége. A modernitás mélységes ambivalenciájára hívja fel a figyelmet: személyes egzisztenciánknak két, egymástól elválaszthatatlan oldala van. Babits szavát aktualizálva: „vak dióként dióban zárva” létezünk, miközben a metrószerelvény összepréselt szardíniaként visz bennünket a következő állomásig.