Liget.org   »   2009 / 5   »   Petrik Iván  –  Más történetek
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1659
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

Napfényes, dolgos hétköznap reggel volt. A tó tükre fölött kavargó köd bekúszott a lécekből, gerendákból összetákolt ház falának résein, s a didergető hideg ellenségessé tette a világot. Elhatározta, nem kel fel. Megpróbálja, milyen az élet így. Fekve. Legyen ez az első nagy elhatározás, amelyet nem feltétlenül kell követnie többnek, hiszen már önmagában is iránymutató, igen, egy új, alapvetően más minőségű életirány mutatója, elvégre az egészen világos, hogy nem mehetnek tovább úgy a dolgok, mint eddig. Észre sem vette, mikor feledkezett meg erről, de nem gondolt rá. A sparhelt előtt állt és levest meg kávét melegített magának.

Szűkös konyhájában az egyetlen lábas alján mindig lötyögött halleves, kis, vérpiros lé, ami édeskés-sós vérszagot árasztott, és belengte az egész környéket. A házban megrekedt hajnali köd összekeveredett a rozoga tűzhelyből szivárgó füsttel, ami a halleves gőzével együtt annyira kellemetlen volt, hogy ki kellett mennie a ház elé. Az épület, amit nemrég építtetett magának, a tó közepén, cölöpökön állt, de olyan szűkösen mérték ki a vízen ringatózó alapokat, hogy csak vékony perem vette körül, egy ember éppen megállhatott rajta. A szárazfölddel keskeny híd kötötte össze, de hogy a hídra léphessen, meg kellett kerülnie a teljes házat a párkányon lépdelve. Kiguggolt hát az ajtó elé, imbolyogva egyensúlyozott a sarkán ülve, úgy kaparta elő zsebéből a cigarettát. A harcsanyálszagú tó vizét bámulta, amiben az ég tükröződött, és olyan mozdulatlan volt, mint egy háromnapos hulla.

A kialvatlanság savanyú aurája vette körül, átizzadt pizsamaszag, és a mosdatlan álomittasságában nem volt fennköltebb, mint a vízben ázó cölöpökre tapadt békanyál. Az újra és újra élénkké váló színt figyelte. Aztán oda, ahol látta a tükörképet, pont oda pöckölte a vízbe a cigarettáját. A mozdulatlan, üvegszerű felszín éppen csak megmozdult, alig fodrozódott. Guggoltából fordult utána. Halkan tűnt el a vízben, sőt, hang nélkül. Az üvegszerű felszín meg sem mozdult. Érezte a víz émelyítő, édes-semleges ízét.

Erre ébredt, erre az ízre, a nedves, folyós, nyúlós, kicsit sós, kicsit édes, mégis leginkább semleges ízre, de nem nyitotta ki a szemét. Nem akart még szétnézni. Megtudni, hová is érkezett vissza álmából. A visszhangos zajokból felmérte nagyjából a szoba méretét, hogy hányan lehetnek ott még rajta kívül, de nem akart tudni semmi biztosat. Kis időt eltölt még a víz alatt, nem ismerve a hétköznapi világ abszurd realitásait.

Először a zajok törnek át, hiába menekül előlük, utolérik, s hiába nem akarja felismerni, befészkelődnek a fülébe, nem hagyják nyugodni, amíg, persze még képzeletben, rá nem bólint: igen, ezt ismerem. Balra, a fejétől nem messze, puha zajok, száraz suhogás, a levegő alig érzékelhető mozgása, mintha szövetet pakolnának. Pontosabban egyvalaki hosszan kitartott, lassú mozdulatokkal dolgozik. Talán ruhákat rak zsákba, közben alig hallhatóan szuszog. A két zaj összekeveredik. A szuszogással vegyült szövetsurrogás csak feltételezés, semmi más. Éppúgy lehet nád suhogása a tó fölötti hajnali szélben, amely éppen csak fújdogál a lakótelep felől. Alig mozdítja a növényeket, simogatás csak. A természet hallható csöndjét ez a neszezés inkább felerősíti, mint elnyomja. Vagy mégsem: a zajok szűkössége a végtelennek feszülő képzeletet visszarántja egy falakkal határolt belső térbe. Nem tó fölötti szél, mert itt csak sarkok, fal melletti zugok, ablakmélyedések lehetnek. A szoba alig hallható csöndjét nem felerősítették, inkább elnyomták a közeli, apró zajok.

A másik sarokban fekszik valaki. Ébren van, de még fekszik. Vakarózik, ide-oda fordul. Ezek a zajok jobban kivehetőek, mégis távolabbiak, és a még éppen csak nyiladozó értelem számára oly jelentéktelenek, hogy feloldódnak, átalakulnak a csönd víz alatti tompa szorításává, félhomállyá, magánynyá, a teremtés előtti állapottá. Egy megmérhetetlen és megfogalmazhatatlan tartamú pillanattal később kettétörte ezt a ködös távolodást valami éles, fémes zaj. Edények? Nem, súlyosabb tárgy. Mélyet kondult, aztán csend. Közben a feje fölött megszűnt a szuszogás és a pakolás. Mintha kiürült volna a helyiség. A szoba sarkában fekvő sem mozdult többé. Egy pillanatra megkísértette a gondolat, hogy kinyitja a szemét, ellenőrzi megfigyeléseit, de sikerült megtartóztatnia magát. Tudta, beletörődött, hogy pillanatokon belül kitisztul fejében a kép. Hiába is próbálna menekülni, visszatér éber öntudatához, mindjárt azonosítani fogja a helyet, a személyeket, a pontos időt, mindent.

A zajok után a szagok tolakodtak elő. Rajtuk volt a sor, hogy végleg megakadályozzák a visszafordulást, hogy kikényszerítsék a pontos felismerést. Kesernyés, nedves posztószag terjengett, egy eddig üresnek hitt sarokból pedig emberi ürülék bűze. Aztán a latrinát látta meg először. A nedves, ablaktalan pincehelyiségben a nem tudni honnan érkező tompa fényben súlyos árnyékként bontakoztak ki a tárgyak, az újra felismert világ. Balra fordult. Furcsán túlöltözött alak ült mellette, mintha három vagy négy ing és pulóver volna rajta, betűrve egy melegítőre felhúzott nadrágba. A férfi megfordult, de nem mutatott különösebb érdeklődést iránta. Közönyös, üres volt a tekintete. A hullaszínű arcba belefagyott a piszkosszürke szem. Érzékelte, hogy kellemetlenül hideg van, s ő meztelenül fekszik az ágyában. Újra a férfira nézett, és felismerte rajta a ruháit, vastag bársonynadrágját, az inget, a gyapjúpulóvert. Mozdulni akart, de nem volt ereje, visszahanyatlott az ágyra. Jobbra fordult, és meglátta a másik férfit. Vaságyon feküdt nem messze tőle. Ágya alatt tócsába gyűlt valami sötét folyadék. Nem mozdult. Aztán az ágy felől egy fogatlan száj ezt mondta (nem látta az arcot, csak a kísértethangot hallotta): Van egy cigarettája? Elfordult. Hatalmas vasajtó körvonalait vette ki. Behunyta a szemét. Megtelt könnyel, mintha vízzel.

Érezte a víz émelyítő, édes-semleges ízét. Kinyitotta a szemét, a zöld víz alatti világ puha, sejtelmes árnyai vették körül. Az arcát simogató, testére csavarodó növények, bőréhez érő, aztán egy villanással eltűnő furcsa formájú halak. Széles karcsapásokkal úszott, majd engedte, hogy felfelé lökje a testét a hatalmas víztömeg. Nagy csobbanással bukkant a felszínre, s az arcába csapott a tó fölött fújó hajnali szellő. Megborzongott. Aztán hangokat hallott a partról.

– Apa! Apa! Menjünk haza! – A gyerek mondani akart még valamit, nagy levegőt vett, de végül csendben maradt. Nézte a tó fölé hajló fák lombjait, majd felkapta a fűben heverő biciklijét, és elhajtott a lakótelep, az élesre csiszolt házak felé.

 

Poros, gazzal kivert kukoricással szegélyezett úton baktatott, amerre a lakótelepet, a négyszögletes betontömböket sejtette. Jobb kezével tartotta a biciklijét, a tengelyről leesett lánc. Az árokparton egymástól jókora távolságban egy-egy csenevész fa árválkodott. Látni már nem lehetett őket, csak hallani hajladozásukat, mintha láthatatlan és ismeretlen lény mozdulatai volnának. Meggyorsította a lépteit, de a bicikli nem engedte, hogy igazán gyorsan haladjon, igyekezetében nem ügyelhetett a mozgására, így újra és újra belebotlott a szerkezetbe. Nem félek, nem félek, nem félek – ismételgette magában. Közben kiért a szurdokból, és ráfordult a városba tartó betonútra, amelyet utcai lámpák hideg, sárgásfehér fénye világított meg. Felszállt volna a biciklire, mintha nem tudná, hogy használhatatlan. Talán remélte, hogy akaratával megjavítja. A legegyszerűbb csodát szerette volna kikönyörögni, hogy mégse, hogy mégse, hogy mégse... Nagyon fázott. A hideg a jól ismert dolgokat is ellenségessé teszi, kiöli belőlük, megfagyasztja bennük az otthonosság korábban újra és újra felismert érzését. Kopott garázsajtók előtt haladt el, szandálja talpa alatt megcsikordult az apró kavics, amivel az út menti keskeny sávot felszórták. Az utolsó garázson túl, a feneketlen éjszakába veszett tér mögött sejtette az épülő, vagy inkább félbehagyott iskolát. El kellett ismernie, hogy mégiscsak tart valamitől. Nincs jobb szó rá: fél. Kiszámíthatatlan, súlyos támadást várt, érezte a bőrén, ahogy megragadják, megütik, a földre lökik, elveszik a biciklijét. Aztán megint csak félt, nem tudta mitől, de minden porcikáját átitatta a rémület. Remegett. Mindent észrevett, meghallott, megérzett, ami ijesztő. Mégis megállt. A másodpercek, amelyeket így állva, sértetlenül, élve, nem megtámadottan töltött, bizonyíthatták volna, hogy egyetemessé növő félelme alaptalan, a koromsötét éjszakában nincs semmi ellenséges. Ekkor sírta el magát, s a biciklijét szorosan markolva rohanni kezdett. A lámpafénytől szennyezett, egyre sötétebb külvilág összefolyt körülötte, mégsem volt folyamatos, szenvedésének szakaszai voltak, mintha újabb és újabb kőfüggöny szakadna le az éjszaka fejek fölé feszített sátrából. Nem látott, nem hallott semmit. Más irányította a mozgását, vagyis semmi sem irányította. Ûzte, hajtotta a félelem, és hogy végül a harmadik házsornál, ott, ahol kell, befordult a játszótér felé, nem mindenen átütő, magabiztos felismerés eredménye volt – a tízemeletek sötét betonhorizontjára az ablakok csillagfénye olyan ábrákat vont, amelyeknek, mint a valóságos égitesteknek, volt valamiféle vonzásuk.

Nem látta, megérezte, hogy beért a lámpák alá, a fagyos járdára, a kitaposott gyepre vetülő fénysávba. Mintha apja karjai közé rohanna vakon, nem akarván megállni, míg valami nagyon mély, nagyon meleg, nagyon biztonságos helyre nem fúrja be magát. Elengedte, elejtette a biciklijét, és szinte nekicsapódott a lépcsőházajtónak. A szemüvege után nyúlt, s amikor az arca elé emelte a kezét, észrevette, hogy vérzik, pontosabban egy apró piros folt van a csuklóján, amiről rögtön azt gondolta, minden különösebb ijedtség nélkül, hogy vér, ez bizony vér. Nem tudta pontosan, honnét ered, mert nem érzett fájdalmat. Előkotorta a zsebkendőjét, hogy letisztogassa magát, mert a vér nem jön ki a ruhából. Nem foghatja össze a nadrágját vagy az ingét, mert nem jön ki, és anya mérges lesz, ha meglátja. Látta az anyja arcát maga előtt, ahogy a ruháját méregeti, ahogy ránéz. Közben a kapu túloldalára került. A falnak dőlve állt, de tudta, hogy pár pillanat múlva felrohan a lépcsőn, otthon lesz, várják, a másodikon rögtön az első ajtó. A konyha ablaka a lépcsőházra néz, s ilyenkor mindig van ott valaki, a sárga sötétítőfüggöny tompa, mély fénnyel világít. Ott biztonságban van. Most kell felrohanni! Már mozdította a lábát, talán fel is lépett egy lépcsőfokra, amikor valami hozzáért, valami érdes felület a bőrét érintette. Mintha egy nagy tenyér a vállát simította volna végig. Ijedten a sarokba ugrott és várt. Nem tudta, mit kellene tennie, hogy elkerülje az újabb veszélyt; bármi történik, ellene irányul. Bebizonyosodott, hogy a hazaúton felhalmozódott szorongásai jogosak voltak. Félelmei, íme, igazolást nyertek, valaki van itt, aki rosszat akar neki, az életére tör, s már nem is tolvajt, rablót, hanem szellemeket, lidérceket, vámpírokat várt. Olyan erőket, amelyekkel a felnőttek sem tudnak szembeszállni, nemhogy egy gyerek. A lépcsőforduló sarkában állt, aztán leguggolt, minden elsötétedett. A huzat megszűnt, talán kiemelték az ismert világból, amelynek szabályait többé-kevésbé megtanulta, ha nem is értette mindig, de mindez már nem számított.

Valaki megint a vállához ért. Megrázta.

– Elég legyen ebből! Azonnal kelj föl innét! – Kinyitotta a szemét, az apját látta közelről. Az arcuk szinte összeért, nem beszéltek, testük gesztusaival, tapintással, kipárolgásaikkal közölték, amit nem érdemes kimondani: az öszszetartozás nyers nyilvánvalóságát. Ebben az új csöndben, amely nem a rémület beszédhiánya, összeomlott a lidércek, vámpírok, boszorkányok percekkel korábban tapasztalt éjszakája, már apja kezét szorongatva állt a lift előtt. Az ismerős fémes zajra figyelt, meg az apró, piros lámpára az ajtón.

 

Az arcát tapogatta. Ujjai végét újra és újra végighúzta borostás állán, mint aki nem emlékszik, megborotválkozott-e reggel. Azon gondolkodott, mit csinált egy órával ezelőtt. Van még valami reggeli tisztaság-szaga, tehát ma is ugyanúgy felkelt, mint mindennap, és elvégezte a szokásos gyakorlatokat. Tegnap, tegnapelőtt és évekkel korábban, amikor még... De arra végképp’ nem emlékezett, hogyan élt korábban, mert az olyan világ volt, amire már nem lehet emlékezni. Észrevétlenül más élete kezdődött, s ez legyőzte a korábbit.

El akart még szívni egy cigarettát. Íztelen hajnali nyál csordult össze a szájában, ki kellett volna köpni, vagy elnyomni egy cigarettával, legalább egy cigarettával, mert ilyen korán mostanában nem ivott, legfeljebb kávét, de inkább azt sem. Rosszul indul a nap. Nem kellett volna kiszállni az autóból, tehetett volna még egy kört a háztömb körül, csendesen, mintha parkolóhelyet keresnének. Megálltak, kiszálltak, és a hidegben toporogva egymásra vártak, hátha a másik mond valamit. A neveket vizsgálta a kaputelefonon, a vékonyka öntapadó szalagokon odabiggyesztett neveket. Ismerte őket, tudott róluk mindent. Azt is, hogyan néznének, ha most rájuk csöngetne, mi volna az első szavuk, ami természetesen a kétségbeesett védekezésé volna, s valamiféle méltatlankodás csak azért keveredne bele, hogy kiszolgáltatottságuk ne legyen annyira végérvényesen nyilvánvaló. Megszédült. A fáradtságtól van. Talán nem is élnek ezek, amikor nem vagyok velük, ha hátat fordítok nekik. Amint kiteszem a lábam a szobából, ahol szagot eresztenek, ahol nő a körmük, abban a pillanatban végük, nincsenek; mint egy bútor, elfekszenek.

Újra végighúzta öklét az állán. A hidegre figyelt. Nem arra, hogy fázik, hanem hogy ebben a pillanatban a hidegen kívül nincs semmi. Gondolat sincs, csak ami ráirányul, mozdulat sem, csak ami hozzá igazodik, s minden, de tényleg minden ráutal. A lépcsőház elveszetten és értelmetlenül lengedező ajtaja, maga a reménytelenül üres lépcsőház, és hát a lakótelep. Hiszen mi más a lakótelep, mint személytelen hidegség? Hideg, ami csend is egyben. Nem a zajok hiánya, hanem a zajok kategorikus tagadása. Mint a tátott szájjal tóba fagyott, ostoba hal, a megüvegesedett szemével, színtelen, mozdulatlan, átlátszó csend, nincsenek regiszterei, nem költői, halott.

Az autóban ültek, lassan haladtak a házak között, s mivel az itt lakóknak nem akadt dolguk a külvilággal, alig láttak élő embert a környéken, mintha hónapokkal ezelőtt elköltöztek volna. Üresen hagyták lakásaikat, de nem tűntek fel új lakók, mert ahol a játszótér kavicsába üvegszilánkok és csikkek keverednek, s a homokozóba húgyozni járnak, oda nem költözik senki önszántából. Az élet lehetetlensége a cselekvés lehetetlensége is, elmenni, elmenekülni is képtelenség. Ezért tűnt fel, szinte egyszerre, mindkettőjüknek az a furcsa figura, aki a garázssor környékén somfordált, de nem a szokatlan idő és szokatlan hely miatt, hanem mert hiányzott belőle a környékbeliek céltalansága. Ez az ember tartott valahová, s mintha figyelné, mi történik itt.