Liget.org   »   2009 / 5   »   Centauri  –  Vagány magány
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1678
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

Hétéves lehettem talán, körülbelül hetven centi hosszú és tizenhét kiló, amikor óriási késéssel, a kék eget kémlelve, meztelenül és háton fekve, végre beszélni kezdtem; ugyanabban a percben a fejem fölé úszott egy reflektorszerű lámpa; rideg, csontig érő fénnyel világított az arcomba, és három komor férfi, három fehérköpenyes égimeszelő lépett a hipószagú ágyhoz; idegen nyelveken szóltak frigid és agalaktiás anyámhoz, aki a leszíjazásomban segédkezett. Későn szólaltam meg, mint a mendemonda szerint kenti herceg, aki szintén hétévesen, egy teadélutánon szülte meg élete első mondatát:

– Nincs cukor – mondta határozott, szépirodalmi angolsággal, a királyi pár és az udvari terapeuták legnagyobb örömére.

– Drága fiam, hát te beszélsz? – kérdezte tőle a ziháló mellű, nagyszerű brossokkal tűzdelt és örömkönnyekkel küzdő anyakirálynő, mintha azt kérdené: Hát te élsz?

– Így van – jelentette be a kicsi brit a sajtótájékoztatók modorában, és előkelő mozdulattal igazította meg trónörökösi bársonypantallóját.

– Istenem, miért nem szóltál hozzánk eddig?

– Nem volt miért – válaszolta a herceg.

...és attól kezdve boldogan éltek meg uralkodtak, számos embert ütöttek lovaggá, zsibbadásig integettek Windsorból a nagyvilágnak – egészen Diana haláláig. A herceg hosszú és aggasztó hallgatása gyorsan merült feledésbe, igaz sem volt talán, vagy olyan eset ez is, amire egyedül csak én emlékszem.

Mármost az a kérdés, mi lehetett az én első mondatom? Mit közöltem vajon, amiért anyám és a nyalka, földöntúli doktorok megorroltak. Képtelen vagyok felidézni, ami nem is csoda, hisz talán örökre stornózta bennem azokat a bizonyos első sorokat a sokk, ami a műtétet törvényszerűen követte. Pántokba húzták mindkét karom, mindkét lábam, anyám hamis mosollyal nyugtatott, én meg hagytam, hogy pattanásig feszítsék a bivalybőr-hevedereket. Mit tehettem volna hétévesen? Nem is értettem, mi történik, amint azt sem értettem, amit életemben elsőnek kimondtam. Az első szavak öröme szinte elaltatott, ott zsongott még bennem az érzés, ahogy elhagyják sokáig néma számat az első, szárnyaló szavak; szavak, amelyek épp olyanok, akár a falatok, csak a falat bemegy, a szó meg elrepül, de mindkettő ízeket hagy maga után. Még éreztem ezt az ízt, és ez bizakodóvá tett, így hát nem sejtettem semmi rosszat. Ám akkor protézist hoztak, egy olyan fog nélküli, krómnikkel protézist, amitől tátva marad az ember szája: belehelyezik, betuszkolják a szétfeszített szájüregbe. Kipeckeltek tehát, közelebb húzták a lámpát, és a doktorok tudósokra jellemző, fontoskodó mozdulattal még közelebb hajoltak. Ekkor hirtelen elhalványult az első szavak fantasztikus íze, rémült nyál csorgott hátra, az öklendező garatra – és a rettegés forrósága; kocsonyává dermedt arcomat, mint a láz, úgy perzselte a lámpa, nem kötötték be a szemem, így jól láthattam, amikor szike villant az orrom előtt, a vakító és tűzforró levegőben. Szólni akartam még, hisz váratlanul a második mondatomat is megtaláltam, azt, ami a pánikról szólt volna, ami sebzetten kap szárnyra és keserűséget hagy a szájban, de a hideg szike a nyelvem alá csúszott, és a töve után kutatott; vér töltötte fel a torkom, mint egy tömlőt, olyanná váltam egy pillanat alatt, akár a kancsó, vérrel teli korsó lett a fejem, bugyogott mindenütt, áradt az orromon, úgy éreztem, vér szökik a szemembe is. Igen, akkor kaptam vérszemet, mert kérem, egy hétéves gyerek nyelvével nem lehet ezt csinálni! Nem tudom, mit mondhattam, hogy már az első mondatomnál kivágták, és a kutyák szutykos táljába dobták a nyelvem, de világos: úgy gondolták, bár sose mondtam volna, és ha eddig nem beszéltem, maradjak is most már kussban!

Én akkor, ott, felülve az összeizzadt ágyon, vákuummal a vérrel teli szájban, elnémítva az üres kórteremben, a tökéletesen kiürült világ kellős közepén úgy éreztem, hogy a kifejezés vétségéért egy életre megbűnhődtem; és bár még hozzá sem láttam a hallgatóság felkutatásához, az első kifejezés után, igen korán, igen fiatalon mindent befejeztem; mindenkit, aki megszülethetett és meghallgathatott volna, jó előre, előre megfontolt szándékkal kinyelveztem és lefejeztem.

Egyesek szerint mindez meg sem esett, álmodtam csak, mondják, viszont Tafy barátommal egyetértünk abban, hogy efféle csúfság bizony előfordul; amint az is közös tapasztalat, hogy némelyek nyelve olyan, akár a cápafog. Ha elveszik, visszanő. Helyesebben: a kivágott nyelvet felcserélheti egy másik, ami mindig is ott volt, apró hólyagcsíraként, és ami sosem fejlődne ki a másik árnyékában. Nekem is új nyelvem nőtt, igaz, csak nagy sokára, de már most is erősebb ez, mint amilyen a másik lett volna fénykorában. Erős, széles és éles, mint egy vadásztőr, ezen is majdnem középen húzódik a hosszú vércsatorna, és ha még egyszer előfordul, hogy valaki szikével közelít hozzám, erőszakkal feszíti szét a számat, mielőtt kipeckelhetné, egy kurva nagy kés ugrik ki belőle, és a támadóm a garatból fellobbanó szúrólángon végzi.