Liget.org   »   2009 / 7   »   Kiss Lajos András  –  Haladásparadoxonok
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1717
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Rövid időre úgy tűnt, a huszadik század utolsó évtizede végre igazolja a reményeket, amelyeket a 18. és a 19. század filozófusai fogalmaztak meg, s a „barbárságba süllyedt ész” hosszú időszaka után mégiscsak valódi esély mutatkozik a pacifikált világállapotra. Közel húsz évvel a rövid ideig tartó eufória után különös, mondhatni ambivalens érzések vesznek rajtam erőt, amikor visszagondolok a szellemi klímára, amely úgyszólván megkérdőjelezhetetlenül uralta a múlt század nyolcvanas, kilencvenes éveinek honi történelmét. Természetesen nem sajátosan magyar jelenségről volt szó, mindenesetre számomra akkoriban, ahogy ma is, innen nézve állt (és áll) a „legintimebb módon rendelkezésre az emberiség” (hogy Mészöly Miklós egyik fontos gondolatát némileg átalakítva és a saját mondanivalómhoz igazítva idézzem). Így az elmélet egyfajta amalgámja a személyesen átélt tapasztalatoknak, illetve a legkülönfélébb olvasmányoknak, amelyek nagyobb része persze külföldi (idegen?) nézőpontot érvényesít. Közelebbről: az említett „kegyelmi állapot” – legalábbis szellemi értelemben – főként a kommunikatív cselekvéselméletre és a hermeneutikai filozófiák bizalomkultúrájára alapozódott, és a liberális gondolkodás kötelező szabadság-optimizmusának szemüvegén keresztül jelent meg; eszerint jövendölték meg a majdani világrendet is. Röviden: ez a világértelmezés feltételezte, hogy a totalitárius rendszereknek (a puhább változatokat is beleértve) el kell tűnniük a történelem süllyesztőjében, és aztán minden rendben lesz. Hiba volna azonban nem észrevenni, hogy a „liberális messianizmus” annyiban is a felvilágosodás örökösének tekintette magát, hogy a világ fogalmán, noha ezt külön nem hangsúlyozta (mert nem illett hangsúlyoznia), Európát és az európai kultúra folytatóit értette. A világ többi részéről kifizetődőbb volt hallgatni, mert

– mintegy Kant álláspontját újra felelevenítve – a nem európai világ amúgy is csak epizodikus szerepet játszhat a szekularizált üdvtörténetben. Mint az imént már utaltam rá, ezt a fajta történetfilozófiai optimizmust eleinte igazolta a nyolcvanas évek eseménytörténete. F. Fukuyama éppen a legjobb pillanatban (1989) jelentette meg A történelem vége és az utolsó ember című munkáját, amelyben keveredett az értelmes belátás és a győztes újkapitalizmus kissé elsietett apológiája. Nagyjából ez a könyv fémjelzi a kor uralkodó eszméit és az általános közhangulatot. De időlegesen kényszerítsünk most magunkra némi mesterséges amnéziát, majd ugorjunk előre, a nyolcvanas évek végéből egyenesen a harmadik évezred első éveibe, hiszen ezek az évek amúgy is meglehetősen emlékezetesek maradnak mindenkinek (ha másért nem, a teljes napfogyatkozás és a Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás miatt mindenképpen). És akkor kezdjük újra könyvekkel. Hanem itt megint egyes szám első személyre váltok: az utóbbi években álmélkodva tapasztalom, hogy a párizsi és a berlini könyvesboltok kirakatai olyan sikerkönyvekkel vannak tele (és a könyveket méltató ezernyi recenzióval), amelyek a nyugati világ szellemi életének radikális változásáról tanúskodnak. Ebben az új világban szinte már semmi sem emlékeztet a két évtizeddel korábbi gondolkodás „ökológiai viszonyaira”. Néhány cím az utóbbi évek sikerkönyveiből: André Glucksmann: A gyűlölet diskurzusa. Peter Sloterdijk: Harag és idő. Zygmunt Bauman: Az ostromlott társadalom. Jacques Rancière vékonyka kötete: A demokrácia gyűlölete. Ebbe a sorba tartozik Slavoj Z`´iz`´ek nemrégen megjelent műve, az Erőszak is. Aztán: Az irigység társadalma (a szerző Klaus Bolzano). Hol van már a kommunikatív cselekvéselmélet meg a humanista alapokon nyugvó hermeneutika! Ami van, az inkább gyűlölettan, harag- és bosszúmenedzsment, ressentiment-marketing és más hasonló, mostanában keletkező részdiszciplínák. (Ha az embernek kedve volna viccesen viszonyulni, úgy is értelmezhetné a napjainkban formálódó világrendet, hogy abban szinte mindenki haragszik mindenkire, vagy legalábbis haragudnia kellene, már ha egyáltalán képesnek tartja magát a korszerű gondolkodásra). De világos, hogy itt sem vadonatúj jelenségről van szó. A szellemtudomány pápái sokáig figyelmen kívül hagyták a mindennapi élet vagabund logikáját és a „nem annyira magas művészetet” (pl. az akciófilmeket). Pedig az önmagát Nietzsche, Heidegger és a kvietizmus örökösének tekintő Peter Sloterdijk föntebb említett munkájában éppen a kondicionált harag- és bosszúgépezetet tekinti a világtörténelem alapvető mozgatóerejének. Európa először a haragot és az elégtételt a sértett büszkeségért kiáltotta világgá, egy „fatális felhívást, amely nem tűr ellentmondást”. Az Iliász kezdősoraira utal tehát, majd a tőle megszokott (és jórészt általa kreált) metaforákkal túlzsúfolt festői nyelven, az Ószövetség dühös Istenétől, az orosz anarchistákon keresztül napjaink iszlám terrorizmusáig követi a világkultúrák haraggazdálkodásának változatos eseménysorát. „Ahol a harag fellángol, ott születik meg az igazi harcos.” A harag és a sértett büszkeség (tümosz) különös koalíciója az, ami valójában mozgásban tartja a történelem aktorait (legyen szó egyénekről vagy éppen olyan kollektív aktánsokról, mint a társadalmi osztályok). A görög erénytan kialakulása, mondja Sloterdijk, végső soron a harag domesztikációját jelentette, amely ott a férfias bátorság (andreia) formáját öltötte magára, míg napjainkban a „civil kurázsi” jelenléte nélkül „(...) aligha lehetne a modern városi polgárságot elgondolni”. Sloterdijk vitatja azt a közkeletű elképzelést, hogy a conditio humana alapkarakterisztikumát az erotika és a nárcizmus befelé irányuló energiáit követve fedhetnénk fel adekvátan. Számára az emberi lét esszenciája az erotikán túl mutatkozik meg, a büszkeségben, pontosabban abban a sértett büszkeségben, amelynek jelentőségét eddig alábecsülték a pszichoanalitikus elkötelezettségű társadalomfilozófiák. Pedig „akit komolyan érdekel az ember – mint büszke és önerősítő ingerek hordozója –, annak rá kell szánnia magát, hogy elvágja a maximalista igénnyel föllépő erotika gordiuszi csomóját.” Korunk terapeutája voltaképpen rossz úton jár, midőn a középkori keresztény teológia nyomdokain haladva a büszkeségben az újjászületett kardinális bűnök némelyikét véli meglátni. A terapeuta számára, folytatja gondolatmentét Sloterdijk, a beteg ember „normalizálása” azonos lesz egyfajta megalázkodás-pszichológia (és etika) nevében kivitelezett gyógymóddal. De a modern konzumizmus úgyszintén lebecsüli az ember „büszkeség-energiáit”, mondja Sloterdijk, mivel a fogyasztás mérhetetlen növekedésének hátterében éppen a büszkeség ellenkezőjét, az identitását elveszített ember erotikus/nárcisztikus önkívületét látja megjelenni.