Liget.org   »   2009 / 12   »   Kiss Lajos András  –  Szórakozás
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1846
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Ki nem szeret szórakozni? Természetesen mindenki szeret, hiszen az ember mintegy természetéből adódóan szórakozó, illetve szórakoztató (manapság meg inkább csak szórakoztatott) lény. Igaz, különösen az utóbbi száz évben, hogy gyanús minden törekvés, amely az emberi természetet valamilyen eredendő (azaz biológiai) meghatározottságra igyekszik visszavezetni. Mégis: a „szórakozó ember” definíciója egészen ártatlannak tűnik, ideológiailag szinte semleges. Arendt is azt írja a választott passzusban, hogy „a szórakozás a munkához és az alváshoz hasonlóan megmásíthatatlanul a biológiai életfolyamat része...” A szórakozás általában a játék közeli rokonának minősül; a játék pedig (sajnos, olykor a játékszenvedély is) születésünktől végigkíséri életünket. Persze különbség is van a szórakozás és a játék között, mert a játéknak mindig van tétje, például maga a játszani akarás. Vagyis a játék még akkor is erőfeszítést – aktivitást – követel, ha a szerencsejátékok destruktív formáiban jelenik meg, még a lottószelvények kitöltése, illetve a sorsolás heti „celebrálásának” végigizgulása is tartalmaz valamit a személyes részvétel minimumából, legyen ez bármilyen bugyuta és közhelyszerű. A szórakozás azonban mintegy „genetikailag” hordozza magában a súlyosabb elfajulás lehetőségét. Mondhatni: már eleve az emberi lét sötét oldalával terhes. Mert a szórakozási vágy elképesztően kiszolgáltatottá tesz: úgy elégíthető ki a legkönynyebben, ha semmilyen erőfeszítést nem kell tenni érte. Ezért aztán érthető, ha valaki a szó szokásos értelmében nem is szeret szórakozni. Én legalábbis sohasem vágyok rá, mert minden éberen töltött percem tartalmaz valamit a „szórakozásból” is. Elfogadom, hogy az efféle rigorózus szellemű értelmezést nem lehet normává tenni. Készséggel elismerem azt is, hogy életfelfogásomat nehéz volna általánosítani – rendben, szórakozzon csak, aki szórakozni szeret. De azt gondolom: érdemes megszabadulni a szórakozási vágy „tisztátalan” változataitól, amelyek csak a passzív fogyasztásra irányulnak, s törekedni kell, hogy legyen valamilyen tétje még a legbanálisabb időtöltésnek is. Meglehet, manapság szigorúnak vagy túlzottan elvontnak hangzik, hogy – mondjuk így – nem kevés embertársunknak már az is érték, ha egy időre felfüggesztheti a mindennapok lélekölő rutinját, és képzelete, belvilága mozgósításával átmenetileg olyan virtuális világba kerül, amely nem értékesebb a hétköznapinál, de legalább más. Ugyanakkor arról is egyre többet olvashatunk, hogy a New Age-világrend immáron nem kedveli a hagyományos értelmiségi hierarchizálást, a magaskultúra és a tömegkultúra szembeállítását, mert végérvényesen eltűnni látszik a mérce, amelyet hitelesnek lehetne elfogadtatni az emberek többségével. Ezért a kortárs filozófiai és szociológiai élet képviselőinek zöme ma egyáltalában nem osztja Arendt megjegyzéseit, ahogyan a frankfurti iskola képviselőinek (Adorno, Horkheimer) a kultúripart általában kárhoztató elméletére sem vevők többé. Például Heller Ágnes is hangsúlyozza, hogy az amerikai tömegtársadalom osztálykülönbséget nélkülöző tömegízlését akár a modern és posztmodern demokrácia egyik fontos ismérvének is tekinthetjük. Tagadhatatlan, van igazság az érvelésben, hiszen az európai értelmiség talán túlzottan is sokáig vergődött a „kulturális fölény” maga fonta hálójában. Legyünk hát engedékenyek, és fogadjuk el, hogy még a legfelszínesebb szórakozást is kísérhetik tiszta emberi megnyilvánulások. Valószínűleg azt is el lehet ismerni, hogy az emberi cselekedeteknek nem kell mindig valamilyen definitív célra irányulniuk; a kulturális utilitarizmus unos-untalan propagálása legalább annyira embertelen lehet, mint a szórakoztatóipar valóban visszataszító logikája, amely a legemberibb törekvéseket használja ki, illetve manipulálja a profitmaximalizálás érdekében. Az emberben óhatatlanul megfogalmazódik, hogy a legjobb védekezés a szórakoztatóipar manipulatív logikájával szemben talán az lehetne, ha minél többen szórakoztatnák önmagukat és egymást. Semmi sem dühítené jobban a tömegmédia kiszolgálóit, mint ha sikerülne bebizonyítani: nem olyan nélkülözhetetlenek, mint gondolják.