Liget.org   »   2010 / 11   »   Kiss Lajos András  –  Nomád gondolkodók receptjei
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2113
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Michel Foucault és Gilles Deleuze az értelmiségi lét paradoxonjairól


I.

„Hosszú ideig a ’baloldali’ értelmiségi ragadta magához a szót és rendelkezett azzal a privilégiummal, hogy az igazság és a jogosság egyedüli kimondójaként lépjen fel.” A múlt század hetvenes éveinek elején az egyik francia politikai hetilapban jelentette meg Foucault ezt a mondatot. Alig néhány év telt el a viharos hatvannyolcas események óta, de ez a rövid idő is elegendőnek bizonyult a hangnem radikális megváltozásához. A sokak által remélt nyugat-európai – a diákság, a munkásosztály, illetve a baloldali értelmiség szövetségén alapuló – „alternatív szocialista forradalom” elmaradt; a szervezett kapitalizmus jóval életképesebbnek bizonyult, mint azt a radikális baloldali értelmiség jó része vélte. Persze tagadhatatlan: hatvannyolc májusa és a következő néhány év érezhető és markáns fordulatot jelentett a nyugati világ történelmében, s egy darabig tényleg úgy tűnt, megvalósítható társadalmi vízióvá lehet egyesíteni a kereszténység szereteteszményét (agape), a francia forradalom és a modern munkásmozgalom ideáit. Az évek előrehaladtával azonban a résztvevőknek és a megfigyelőknek egyaránt be kellett látniuk: a remélt szintézis megvalósíthatatlan utópia. A mozgalom rövid életű egysége (ha volt egyáltalán valódi egység) szétesett; az igazán radikális kisebbség a terrorizmus ideológiai támogatása felé sodródott (ők lettek a huszadik század „veszettjei”), mások (ők voltak a legtöbben) a menedzserré válás útjára léptek, és az óceán túlpartjáról Európa felé áramló neoliberális/neokonzervatív szirénhangoktól elcsábulva maguk is a kapitalizmus apológiájára rendezkedtek be. A baloldal harmadik csoportja a filozófiai és szociológiai világreflexió megújítására próbálta felhasználni a történteket –, s véleményem szerint leginkább az ő szellemi hagyatékukra építkezhet napjaink kritikai értelmisége is.
Foucault imént idézett írásának következő mondata már a rezignált reflexivitás álláspontját fogalmazza meg: „Értelmiséginek lenni, ez nem is olyan régen még azt jelentette: egy kicsit mindenkinek a tudatát hordozni.” Ez a némileg megfakult és immár ízetlenné vált gondolat természetesen marxista eredetű, mondja Foucault 1976-ban, aminek hátterében az az elképzelés ismerhető fel, hogy a proletariátus az egyetemes történelmi szükségszerűség hordozója ugyan, de szerepét nem reflektáltan, hanem mintegy öntudatlanul tölti be, szüksége van hát olyan értelmiségiekre, akik vállalják a morális küldetést, és vitaképes szóvivői lesznek ennek az univerzális osztálynak, s eszmeileg, ideológiailag jól kidolgozott formában fogalmazzák meg a történelmi küldetést. „Most már jó néhány év telt el azóta, hogy bárki is elvárná az értelmiségi embertől ennek a szerepnek az eljátszását.” A világ megváltozott, az értelmiségiek nem olyan emelkedett szférákban tevékenykednek, mint amelyekben hajdan kitüntetett szerepet játszott az ’igazságot és jogosságot mindenkinek’ normatív eszménye, hanem azokban a meglehetősen prózai szektorokban, ahol kizárólag a szakemberek professzionális „kompetenciáira” tartanak igényt (olyan konkrét „terepfeladatokat” követelő színterek ezek, mint a kórházak, a szociális gondozás különféle intézményei, a laboratóriumok, az egyetem stb.). Ezeken a helyeken nem univerzális feladatokat kell ellátni, nem a munkásosztály vagy a tömegek elvont érdekeit kell képviselni, ha­nem egyértelműen definiálható, specifikus feladatokat kell megoldani.
A továbbiakban az entellektüeleknek, akiket Foucault specifikus értelmiségieknek nevez, a migránsok, a legkülönbözőbb vallási, nyelvi kisebbségek, továbbá a megszokottól eltérő szexuális identitást vállalók érdekében kell cselekednie, de nem általában a burzsoá osztály ellenében, hanem szembe kell szállniuk a rendőri eljárások brutalitásaival, a büntetőjogi procedúrák szakszerűtlenségeivel. Vagyis tenniük kell az embertelen börtönviszonyok megváltoztatásáért, továbbá le kell leplezniük a sokarcú hatalom konkrét elnyomásformáit, illetve küzdeniük kell ezek megszüntetéséért. Az új értelmiségi figura másfajta politikai jelentést tölt be: nem feladata többé, hogy valamiféle totalizáló világképpé formálja a társadalmi létszférák és a hatalmi viszonyok egymástól elkülönült formáit, immár az is elegendő, ha rámutat a különböző szférákban működő elnyomásformák rokoni kapcsolataira.
Hajdanán, mondja Foucault, az íróember testesítette meg a par excel­lence értelmiségit: szabad univerzális tudattal rendelkező személyként tekintettek rá, aki szemben állt a szakértelmiségivel, mindazokkal, akik mérnökként, hivatalnokként, professzorként az Állam vagy a Tőke partikuláris érdekeinek szolgálatába állította kompetenciáit. De attól kezdve, hogy bárki politizálhatott, azaz jogot formálhatott arra, hogy kifejtse a világáról alkotott véleményét, az írni-tudás belépési küszöbe – amelyet addig az értelmiségi lét szakrális jelének tekintettek – egyszerűen semmivé foszlott. Egy olyan összegabalyodott tudásvilág jött létre, amelyben a hivatalnok és pszichiáter, a szociális munkás és a bíró, a politikus és a szakszervezeti vezető, a laboratóriumi kutató és a szociológus egyaránt mondja a magáét anélkül, hogy bármelyikük igényt formálhatna a mindent egybefoglaló és szintetizáló univerzális diskurzus megteremtésére. Ez a folyamat aztán világossá teszi, hogy az íróember – mint vezérfigura – nagyon is letűnni látszik, s megjelenik helyette a professzor és az egyetem, de már nem alapvető fontosságú pontokként, hanem mint alkalmi csomósodási pontok „kicserélhető” elemei. Az nem vitás, mondja Foucault, hogy az egyetem és az oktatás a politikai hatalom szempontjából továbbra is „ultra-érzékeny” terület, de az egyetem válságát nem lehet a hatalomvesztés jelének tekinteni, épp ellenkezőleg: az Egyetem a hatalom megsokszorozásának és mindenoldalú megerősödésének olyan terepévé vált, amely lehetőséget adott a legkülönbözőbb értelmiségi létforma bizarr összekeveredésére.
Ennek a kevert értelmiséginek a prototípusa az atomfizikus Oppenheimer, aki a második világháború alatt egyszerre volt tudós, menedzser és politikus anélkül, hogy bármelyik alkalmi identitása képes lett volna szin­tézist teremteni a részekből. Ugyanakkor a helyzet még ennél is komplikáltabb. Mivel a huszadik század közepére világossá lett, hogy az atomenergia háborús célokra használása az egész emberiség pusztulását okozhatja, az atomfizikus diskurzusa valahogy mégis univerzális diskurzus lett. Nem az ékesszólás és a lefegyverző műveltség, hanem a lassan az egész földgolyóra kiterjedő félelem és szorongás miatt. „A protestálás árnyékában, amelyet az egész világnak címeztek, az atomtudós a maga specifikus helyzetét a tudás általános rendjében kezdte működtetni.” Ebben Foucault-nak igaza van. De ha mindez így van, nem kellene elismernie, hogy továbbra is létezik univerzális értelmiségi szerep? Legfeljebb annyi történt, hogy most már nem Voltaire vagy Anatole France mondja meg a világnak, mi az igaz, hanem egy Oppenheimer, egy Werner Heisenberg vagy éppen Andrej Szaharov. Foucault azonban más észjárást követ, és azt emeli ki az értelmiségi szerep radikális megváltozása kapcsán, hogy Oppenheimer volt az első olyan természettudós, aki a maga partikulás diskurzusát képes volt elfogadtatni a döntéshozó politikusokkal. Mindez Foucault szerint még akkor is veszélyes fejlemény, ha eddig kifizetődőnek bizonyult a természettudósok érvelésére hallgatni, és sikerült elkerülni a Földet elpusztító világháborút. Az új, az úgynevezett szakértelmiségi szerep univerzálissá válásában a veszély nyilván ott leselkedik, s ebben kétségtelenül megint csak igaza van, hogy a huszadik század második felének fizikusa vagy napjaink genetikusa másfajta érvelés keretébe illeszti mondanivalóját, mint a felvilágosodás entellektüelje. Az újfajta argumentáció a nem szakemberek számára felfoghatatlan, legfeljebb az érvelés végén elhangzó olyan következtetések előtt kell fejet hajtani, hogy „akkor ezt most nem kell megtenni”, vagy éppen „ezt most meg kell tenni”. Azt lehet mondani: a természettudós és technokrata szakértő inkább csak szimulálja az univerzális diskurzust. Azért hallgatunk a természettudósokra, mert a huszadik század varázslóit látjuk bennük, olyan embereknek tekintjük őket, akik képesek az „istennő fátyla mögé látni”, s az ott feltáruló igazságot közhírré tenni. Mindezek ellenére Foucault nem a nosztalgia hangján beszél a régi értelmiségről. Azt mondja, az „univerzális” értelmiségi a történelem különleges és átmeneti képződménye, amely nagyjából a felvilágosodás utolsó szakaszától a huszadik század elejéig élte virágkorát. Furcsa kuriózum volt ő, aki mint az igazság és a jog embere, egykor minden alkalmat megragadott, hogy szembeszálljon a despotizmus képviselőivel, leleplezze a gazdagok önzését és arroganciáját, s általában: az ész és a természetjog nevében meghaladja a szűkebb értelemben vett „szakjogászi” szemléletet. A felvilágosodás korában például Voltaire-re lehetett úgy tekinteni, mint aki a jogok univerzális eszméjének emblematikus képviselője. Manapság a helyzet radikálisan megváltozott: már nem a „szakjogász”, hanem a „tudós-szakértő” az, akiből kinőhet az univerzális értelmiségi helyére lépő, úgynevezett „specifikus értelmiségi”. Kérdés, s láthatóan ez Foucault fő dilemmája, vajon képes-e a specifikus értelmiségi olyan tudás- és problémakészletet működésbe hozni, amelyet végül a társadalom meghatározó többsége, mint észérveken nyugvó, legalább kvázi-egyetemességgel rendelkező nézőpontként fogadhat el, és amely így megfelelő mozgósító erőnek bizonyul a kollektív cselekvés beindításához. Ami Foucault álláspontját illeti, talán a korlátozott optimizmus fogalmával lehetne meghatározni. Az szinte biztosra vehető, mondja, hogy az olyan „univerzális kijelentések”, mint például „Nekünk egy igazi filozófiára van szükségünk; a világ egy új víziójára” mára végképp hitelüket vesztették. A specifikus értelmiséginek az volna a feladata, hogy az általa betöltött funkciókban réseket találjon, s ezeken keresztül – szerencsés esetben – olyan üzenetek szűrődhetnek át, amelyek össztársadalmi effektusokat is kiválthatnak, noha ezek az üzenetek a továbbiakban már sohasem állnak össze a korábbról ismert „nagy elbeszéléssé”. Foucault abból a meggyőződéséből meríti a reményt, hogy a társadalmi folyamatok reprodukciójában az igazság és a hatalom nem egymást kizáró fenomének, hanem mintegy kölcsönösen feltételezik egymást. Szerinte az igazság az egymásnak feszülő ellentétek termékeként jön létre, és a mi társadalmunkban az igazság politikai gazdaságának öt fontos történelmi vonása van. Az első, hogy az „igazság” a tudományos diskurzusok köré szerveződik, s az igazságot valójában az intézmények termelik ki. Másodszor: az igazság alávetett a gazdaság és a politika felől áramló impulzusoknak. Harmadszor: az igazság állandóan cirkulál és „elfogyasztásra kerül”, jórészt az oktatási intézmények közvetítésével. Negyedszer: az igazság hatalmas politikai és gazdasági rendszerek kontrollja alatt áll (például ilyen rendszerek az egyetem és a média). Végezetül az igazság úgy is létezik, mint állandó politikai viták és csatározások tétje. Napjaink értelmisége már csak azért sem lehet az úgynevezett „egyetemes értékek hordozója”, mert az értékek és az igazságok szituatívvá váltak, hiszen hol ilyen, hol pedig olyan kontextusban jelennek meg. És azért sem, mert az igazság szubjektuma vagy hordozója, tehát a specifikus értelmiségi, a társadalmi struktúra változatos terepén bukkan fel, más és más feladatokkal, más és más lehetőségekkel, cselekvési normákkal „felszerelve”. Ugyan­ezeket a gondolatokat, ha lehet még radikálisabban, bár semmivel sem világosabb formában fogalmazza meg Gilles Deleuze, Foucault szellemi társa és barátja, a már idézett beszélgetésükben: „Számunkra a teoretikus értelmiségi már nem alany, megszűnt egy valamit reprezentáló alanynak vagy valaminek a reprezentatív tudata lenni. A ténylegesen cselekvőket nem képviseli sem párt, sem szindikátus, ahogyan ez utóbbiak sem tekinthetik magukat az osztálytudat jog szerinti megtestesítőinek. Ki beszél és ki cselekszik? Ez csakis a maga sokrétűségében ragadható meg, még abban az egy személyben is, aki éppen beszél vagy cselekszik. Csoportocskák vagyunk. Nincs már reprezentáció, csak tett van; a teória mint tett, a praxis mint a tett az átkapcsolások vagy a hálózatok viszonylataiban.”
De térjünk vissza Foucault érveléséhez. A specifikus értelmiségi konkrét pozíciója mégis képes lehet az általános jelentésre. Vagyis a lokális vagy specifikus küzdelem következményei túllendülhetnek az adott szektor határain, és az „igazságtermelés” általános szintjére emelkedhetnek. Ez az „ugrás” (amely nem dialektikus, mivel Foucault úgy fél az ilyen fogalmaktól, mint az ördög a tömjénfüsttől) azért következhet be, mert a társadalom valóságos működésében az igazság nem egyszerűen csak „van”, amit meg lehet találni, vagy rá lehet mutatni, és birtokba venni úgy, hogy „ez itt az igazság”, hanem „harc folyik” érte. Amikor én az igazat akarom kimondani, így Foucault, akkor „nem az igaz dolgok olyan összességéről beszélek, amelyet fel lehetne fedni, illetve akceptálni lehetne”. Hanem „ama szabályok összességéről, amely szerint az igazat megkülönböztetjük a hamistól, és hozzákötjük a hatalom specifikus hatásainak igazságához.” Nem az igazságért folyó harcról van szó, hanem az igazság státuszáról, illetve arról a gazdasági és politikai szerepről, amelyet éppen betölt.