Liget.org   »   2011 / 1   »   Horgas Béla  –  Talán a blogon
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2165
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Valaha, még a múlt század nyolcadik évtizedének nyolcadik esztendejében, újságírói ténykedéseim rögös útján egyik napról a másikra meghökkentő élménybe botlottam: a Magyar Hírlap szombati számában minden változtatás nélkül megjelent csütörtökön leadott publicisztikám. A következő héten ugyanígy – s aztán (vagy két évig) szinte rendszeresen.
Visszapillantva szerves héjként látom ragyogni ma is szombati kora reggeleim színpadias szertartását: ébredés után fürdőköpenyt kanyarítva pizsamámra, első emeleti lakásunkból lesiettem a kapu melletti levelesládákhoz, s mert nekünk nem járt az újság, az alattunk lakóét kurkásztam ki a bádogdobozból kenyérvágó késsel; gyorsan átfutottam a cikket, és a lapot szépen összehajtva, elégedetten visszadugtam a helyére. Helyénvalónak tudtam az egészet – az illegális olvasást is.


2010. október 17. óta működik folyóiratunk blogja Liget Műhely – szellemi üzem néven,  s mikor azzal kezdem napomat, hogy megnézem-elolvasom a kép és szöveg társításával szerkesztett közleményt, föl-földereng bennem a háromévtizedes történet, s az akkorihoz hasonló jó érzés áramlik rajtam át, mintha az egészen más helyzetben is ugyanaz
volna. De nem! Vagy mégis? Akkor, két évvel a Liget betiltása-zúzása után, egyenesen mámorítóan hatott, hogy a napilapban megírhatom, amit érzek és gondolok. Az aktuális tematikákat persze nemcsak stilárisan, képzettársításaimban kapcsoltam az irodalomhoz, a publicisztikát írói alkotásként műveltem; elsősorban nem a hatás érdekelt, hanem a megformálás, nem a politika mozgásaira, a pártokra figyeltem, hanem saját reményeimre és szorongásaimra, hogy mi lesz, merre megy a közös történet – bele akartam szólni („pártatlanul” is), részt akartam venni közvetlenül a társadalom működésének alakításában. Ma kétes vigyorgással nézem Vakegér című kötetem cikkeit, és kissé elnézően értékelem a keserű vagy ironikus kritikákon is áthangzó bizakodást, hogy talán mégsem a széttartó erők lesznek meghatározóak (nem kerül sor – egyik szövegemet idézve – a mestergerenda szétfűrészelésére), s publicisztikátori írásaimnak elvileg lehet valamilyen védő, megelőző, befolyásoló, netán jobbító értelme. Ez az illúzió mára  maradéktalanul kiveszett belőlem, és vakegeres műveimet olvasva rémülten látom, hogy jóslatoknak is beillenének, jaj – de akkor mi ez a bloghoz kapcsolódó új vagy régi jó érzés?

 

Talán


nem is a blog az elsődleges, vagy csak annyiban, hogy a szigetként létező Liget elemi életerejének új medret ad, sőt, egyenesen provokálja: képes-e a technika kínálta lehetőséget a maga módján működtetni?


Talán


a blog ürügyén a Ligethez kötődés új hullámáról, egész írói-költői-szerkesztői ténykedésem szemléletének és értékelésének változásáról van szó, a „minek írok” legújabb öngyötréséről, amelyre a blog nem ad megoldást, de a megfogalmazással, már a kérdéssel is kapaszkodót nyújt, folytatást kínál.


Talán


valamiféle nosztalgikus „mégis” fűt, a sajtószabadság értékének újbóli fölfedezése, ami most eufóriát nem okoz, de súlyát érzékelteti és elemi voltára figyelmeztet: ha három évtizede a hiánya miatt fölértékelődött, most a féktelen áradásban, a mondvacsináltság zagyva évadán el ne tűnjön értelme, hogy a világ (a valóság, az ember – tehát az általánosságok, az irány és az arány) konkrétan megragadható, kifejezhető, formába állítható.


Talán


a játéktér bővülése hat rám, hogy  az irodalom összekapcsoló mutatványa a blogon látványosan, napról napra érvényesül, és a sokféleségben megmutatkozó egység régi rögeszméje, meg a személyes részvétel, a „benne vagyok” felelőssége és a valahova tartozás vigasza is tapasztalható. Talán.