Liget.org   »   2011 / 4   »   Nacsinák Gergely András  –  Outisz szigete
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2231
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Abban a parti sávban, ami még nem igazán szárazföld, de már nem is tenger, és ahol a süppedős homokra pillanatonként új mintázatot rajzolnak a hullámok, nem marad meg semmi sem néhány percnél tovább, legyen az lábnyom, felirat, vagy a fövenyre hordott törmelék. Mindennap végigmegyek ezen a parti sávon, csak hogy lássam és emlékezetembe idézzem a víz és a világ e közös tulajdonságát, és hogy bátorságot és erőt merítsek belőle a következő virradatig. Följebb a parton, a füvek közt barlang szája nyílik: a történelem előttinek nevezett korban bálványok szobraival volt tele, ma szeméttel töltik meg. Úgy látszik, akkoriban olyan fölösleg volt istenekből, mint ma papírzsebkendőből és üres palackból. A sziget neve: Ithaka.

*

A sziget szent hely. Nemcsak Délosz az, ahol tilos volt szülni és meghalni, mert a hely mindenestül és törvényileg az élet számára fenntartott; nemcsak a Nílustól ölelt Philai, robusztus, özönvíz-előtti templomaival, hanem szent minden egyes földdarab, amelyet víz ölel körül, külön kis világot alkotva így a kozmosz belsejében. Az ókorban az olümposzi vagy az alvilági istenek szentélyeinek építése is mindig azzal kezdődött, hogy kijelölték a szent terület, a temenosz határait – úgyszólván szigetet alkottak, amelynek partjait nem a tenger hullámai, hanem a mindennapok ostromolták. A kultusz csak az elkerítés és teljes elkülönítés, a sziget megalkotásával vehette kezdetét. A Mediterráneumban a boldog lelkek, félisteni hősök végső tartózkodási helyét is „a mély örvényű Ókeanosz boldog szigetére” képzelték, messze a földlakók és istenek életét megkeserítő minden kisszerűségtől és megalkuvástól.
A sziget külön áll a világ zsibvásárától: vagy az előtt, vagy azon túl fekszik, s ez bizonyos értelemben nemcsak a sosemvolt mitikus helyekre, hanem azokra a szigetekre is áll, amelyek megtalálhatók a hajózási térképeken. Az utas partra száll a kikötőben. Valahogy minden ismerősnek tűnik, mintha századszorra látná: a raktárak, kocsmák, boltok és műhelyek sora, a partra vont csónakok, a halászok mozdulatai; ugyanakkor mindez olyan valószerűtlen is, mintha sohasem látott volna még ilyet. A móló felett vijjogó sirálycsapat, a naptól megfakult spaletták mozaikja a házak falán, és a halászbárkák, melyek lebegni látszanak a smaragdosan villódzó mélység színén – mindez egyszerre meghitten otthonos és nyugtalanítóan ismeretlen, mintha épp az imént formálta volna meg sietve valami isten, csak hogy legyen hol megvetni a lábunk. Alighanem ez jelenti az otthon egyik ősformáját bennünk: mert a szoba is sziget, ahol magunk lehetünk, a város is, ahová valahonnan megérkezünk, és minden olyan hely, ahová pár percre le lehet telepedni – mindebben van valami megnyugtatóan sziget-szerű, meghitt és örök. A tengert járva meg­ta­pasztal­hatjuk, hogy a legapróbb szigetnek is saját ege és saját külön ideje van. A térképre nézve látható, hogy a legnagyobb földrészek is, ahogy a legnagyobb birodalmak, mindössze kisebb-nagyobb zátonyok az idő óceánján.

*

Szigetek nemcsak térben léteznek, hanem az időben is. Az ókori görögök két szava, a kairosz és a khronosz az idő két aspektusát jelentik. Az első a tartalommal és karakterrel rendelkező idő, a múló pillanat, egy történés vagy a cselekvés ideje, az utóbbi a megállíthatatlanul elfolyó, arctalan, kozmikus idő.
A kairosz létrehoz valamit, a khronosz fölemészti azt. A kairosz meghatározható, a khronosz felmérhetetlen. Ez elmúlik, amaz visszatér. Az egyik sziget: szilárd és belátható, a másik, mint a tenger: mélységes és részvéttelen. És itt persze ismét a metaforák „át-meg átrendeződő seregénél” vagyunk, amelyek arra kényszerítenek, hogy nevesíteni próbáljuk a nevesíthetetlent, testekhez rendelve illékony és testetlen fogalmakat. Mi sem teszünk mást, mint a régi varázslóinasok, akik azon mesterkedtek, hogy bolygók szellemeit amulettekbe zárják: mert lényegében ez történik minden leírásnál és elméletalkotásnál, ahol egy képlet vagy formula jelenít meg egy folyamatot vagy absztrakt ideát. Így lesz az idő elvont fogalmából is: víz és sziget.
Thorleif Bomannak az ókori héber és görög gondolkodásról írott könyvében egy érdekes rész a két kultúra nyelvileg determinált tér- és időszemléletével foglalkozik. Az európai (és rajta keresztül az egész nyugati) kultúra, mondja, alapvetően a görög képzetet vette át, ahol az időt mindig térbeli módon, hol tartályként, hol vonalként képzeljük el: az első esetben az idő múlását a tartály feltöltődéseként érzékeljük („az idő telik”), az utóbbiban mozgásként a vonalon. Mintha egy úton haladnánk megállás nélkül és megállíthatatlanul: az előttünk lévő, ám egyre fogyatkozó út a jövő, a magunk mögött hagyott, de minden lépéssel növekvő, megtett út pedig a múlt. Maga az út úgy tűnik fel, mintha objektív valóság volna, „kiszabott idő”, biológiai konkrétum, ha úgy tetszik – a bölcső és a koporsó közt adott, az idő végtelenjéből nekünk jutó szelet. A héber időszemlélet ezzel szemben – Boman szerint – sokkal inkább szubjektív és dinamikus természetű: „Az izraeliták az előtt és az után fogalmát épp ellenkező értelemben használják. A qedem jelentése: ami elől van... valamint ’ősidő’ és ’múlt’. (...) Az ’aharit’ jelentése: leghátsó oldal, kijárat, valamint az ’idő vége’, ’jövendő’.” Múlt és jövő érzékelése tehát itt a személyes nézőpont függvénye: a múlt áll előttünk, hiszen végig lehet rajta tekinteni; ezzel szemben a jövendő meghatározatlan, ködös, még nem látható – mintegy a hátunk mögött van.
Kétségtelen, a nyugati civilizáció számára meghatározó a görögök tériesítő időképzete, viszont egyáltalán nem kizárólagos. Ha tisztán szubjektív szempontból tekintjük, mi is hasonlóképpen éljük meg az időt: a korábbi nemzedékekről mint elődeinkről beszélünk, leszármazottainkról pedig úgy, mint akik utánunk jönnek, azaz „utódainkról”: „a jövendő előttünk van ugyan, de utánunk következik”. Így a megszokott kép kiegészítésre szorul: ha az idő ösvény, nem arccal előre haladunk rajta, hanem hátrálva; szemünk előtt nem a jövendő tárul fel – hiszen az alapjában véve ismeretlen, s legfeljebb tervekkel és elképzelésekkel népesíthetjük be –, hanem a múlt: a megtett út, amely a sajátunkká lett, s amelyből mi magunk is vagyunk. Hátrafelé haladunk tehát, miközben paradox módon mégis előre jutunk: kihátrálva a múltból, de görcsösen belékapaszkodva derítjük fel az élő, ébredő jövendőt – ami azonban csak akkor lesz valóságossá számunkra, ha már elszáradt, a múlt részévé vált. E folyamat kulcsa a pillanat: hiszen csakis ebben válik valamennyire megfoghatóvá az idő, ekkor kap testet a testetlen, jobbára hipotetikus jövő (hiszen semmiféle garancia nincs arra nézvést, hogy csakugyan lesz jövő hét, holnap, vagy akár következő pillanat). A pillanat mágikus természetű: egy szempillantás alatt fagyasztja meg a cseppfolyós jövőt, a lehetségest véglegessé változtatja, és ezáltal a múlt részévé teszi. Ő a fejünkben élő írnok, aki boszorkányos sebességgel és megállás nélkül dolgozik, az egyetlen rendelkezésére álló pergamenre: miránk jegyezve föl a történteket. Nyelvünk kényszere, hogy még ezt a teljességgel megfoghatatlant, a pillanat fogalmát is tériesíteni igyekszünk. Ha az idő egésze kifeszített húr, rezzenetlen egyenes, akkor a pillanat a pont geometriai képzetének felel meg: minthogy sem egyiknek, sem másiknak nincs valódi kiterjedése, mégis e diszkrét egységekből, idő-pontokból épül föl a kontinuus vonal. A jelen pillanata kijelölt pont, szent sziget: a kairosz legtisztább formája.

*

„A szigetek a higgadtság vagy a nyugalom, a megbocsátás vagy a bűnhődés, a szám­űzetés vagy a rabság színhelyei. Épültek rájuk kolostorok, börtönök és menedékhelyek, intézmények, amelyek olykor sorsok, szenvedélyek, különösségek beteljesüléséhez vezettek. És a legboldogabbak, mint az Atlantisz, kincseikkel együtt elsüllyedtek a tengermélybe. Szinte minden sziget azt várja, hogy valami fontos és különleges esemény történjék: kiköt egy hajó az ismeretlenből, partra száll a jó hírt hozó legénység és a kapitány, aki bejelenti, hogy jobb napok következnek. A szigetlakóknak több idejük van a várakozásra, mint másoknak: az ő idejüktől ez elválaszthatatlan.”
A sziget tehát a várakozás helye, és a szemlélődésé – ennyiben mérhető lakóinak élete a halhatatlanokéhoz, akik vagy az idők kezdete előtt, vagy annak lezárulta után mintegy kívülről tekintenek a sorsra, amely hol fölveti, hol meg összezúzza a halandókat, hasonlóan a parti sziklák alján sistergő víz örvényeihez. Ezért nevezi Hölderlin is álombéli vándorát, az Égei-tengeren a szabadság nyomában kóborló Hüperiónt „remetének”: bármerre vetődjék is, szigetként él, látásra és magányra ítéltetett. És még csak nem is valamely rossz­májú isten, hanem ez a szigeti távlat, a szemgödrében izzó „két, tágra nyílt égei szem” teszi társtalanná.
A sziget a kiragadott, „izolált” létezés tere, a fizikai vagy szellemi különállásé, amely kikanyarít magának egy részt a világból, hogy oda elvonuljon; szent hely, amennyiben a bölcsesség vagy a kárhozat helye, és van benne valami a túlvilágból is, amely, akár egy sziget, elkülönített és örök. Ha az idő felől nézzük, a megkülönböztetett pillanat, a különálló idő megfelelője, ama belső, szellemi tartományé, amely a világtól elszakadó csöndes szemlélődésben kap formát, és amelynek egyetlen megvalósulási lehetősége a jelen pillanat.


*

Amikor Ulysses magához tér a fövenyen, mindjárt tudja, hogy istenek oltalmában álló földre került. Aminek viszont nincs tudatában, hogy ez a hely az otthona. Már Plótinosz kedves tanítványa, Porphüriosz is allegorikusan, az önmagát kereső lélek bolyongásának és hazatalálásának krónikájaként értelmezte az Odüsszeiát a „De antro Nympharum”, azaz „Nimfák barlangjáról” írott ér­tekezésében. Ez az olvasat azóta is meghatározó a Nyugat egyik nagy könyvének exegézisében. Merthogy Európa az írott szó, a lineáris idő, és a vándorlás kultúrája, szakadatlanul úton, és megérkezésre képtelenül: ezért ismerhet rá önnön tükörképére a ravasz és nyughatatlan görög vonásaiban. Irodalmában – amely valamiképp a homéroszi énekeknek köszönheti sajátos karakterét – észrevehetően dominál ennek a „lélek-útnak” a képzete, és a mind sürgetőbbé váló kérdés: vajon a vándor lélek számára létezik-e hazatérés? Ha csak a magyarokat nézzük:

Ez Ithaka, a szürkülő sziget,
Borús olajfák árnya rámborul ma
S egy tűnt gyerekség fonnyadt koszorúja
Övezi át ez elhantolt szivet.

Ez Ithaka. A nyáj lágyan kolompol,
Vén kondás ballag gödölyék után,
Álom porába hull a délután
S a tenger mormol, mint fáradt komondor.

De én e tájon túl emlékezem
Calipsóra virágos éveken
S eszembe jutsz: Circének édes éje

S a szemfödő alatt is fölzokog
A drága múlt és sírván gondolok
Aranyhajú szirének énekére.


Vagy:


Oly férfias volt hírnévre, mindentudásra vágynom.
Alig búcsúzva, sietősen váltam meg Ithakától.
Sok ostrom és sok év után mi lesz a bátorságból?
Elválik most, hogy ködből és sós tengeri homályból
kibontakozik Ithaka, és elémbelángol.

Az európai költészet intuíciója általában az, hogy a háború veszedelmeit és a tévelygés megpróbáltatásait kiállt hajós ezt az egyet: a hazatérést nem bírja el, amit pedig a lelke mélyén elvileg mindennél jobban áhít. „Az emberiség öntudata soha nem fogadta el az Odysseia idillikus befejezését – írja Márai. – A XXIV. ének, a békekötés nagy himnusza nem fejezhette be ezt a szenvedélyes mesét. Az olvasó – minden korban – érezte, hogy Ulysses nem találhatott végleges otthont a hazatérés idilljében. A Költő – vagy a költők – szándéka érzékelhető: Ulyssesnek még új utakat jósol.” Ez volna a lírai és pró­zai formában egyaránt számtalanszor megfogalmazott „Ithaka-paradoxon”: a görög bármerre vetődjék is, mindenütt idegen marad, de hazatalálnia is lehetetlen, mert a megtett út viszontagságai és tapasztalatai őt magát is át­formálták, számára saját földje lett idegenné. A hangsúly a bárminemű visszatérés lehetetlenségén van, akár egy dramatizált Hérakleitosz-töredékben; ha csakugyan „minden változik”, úgy nem csak a dolgok, hanem a dolgokra irányuló tekintet sem lehet állandó. A mindegyre visszatérő kérdés, hogy Odüsszeusz mihez kezdhet az immár lénye legsajátabb részévé vált honvággyal – otthon.


Nem sok értelme, hogy henye királyként
csöndes tűzhelynél, tar sziklák között,
egy öreg nő oldalán szabjam a
kétes törvényt egy vad népnek, amely
tisztel, és alszik, zabál és nem ismer.
Utaznom kell, hogy fenékig ürítsem
az életet; tudtam mindig örülni,
tudtam szenvedni, másokkal, akik
szerettek, és egymagam...

Az egyik legismertebb Ithaka-vers szerzője, Kavafisz bölcs hozzáállást javasol, ha nem is megoldásként, legalább gyógyírnak:

Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönöd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

De vajon tarthat-e elég sokáig Ulysses utazása ahhoz, hogy még a hazatérés „szürkülő szigetét” vagy éppenséggel a „lángolót” elbírja? Lehetséges-e annyi „egyiptomi várost” bejárni, hogy az utazó szíve jóllakjék a fűszerszámokkal és édes illatokkal? Vagy ha már egyszer útnak indult valaki, semmiképp sem létezik visszatérés, mert a tudás olyan szomjat kelt, amely önmagára irányul, és ezért soha be nem telik, és sosem csillapul?

Része lettem mindannak, ami ért;
de minden tapasztalás látkörén túl
ott tündöklik a be nem járt világ
s szegélye úgy fut, ahogy üldözöm.
Untat várni, elmúlni csiszolatlan
rozsdállva és nem munkában ragyogni!
Csak lenni: még nem élet. Ezer élet
együtt se volna sok, és hogy fogy ez
az egy is; pedig minden óra, mellyel
a nagy csöndet megrablom, valami
új hír hozója; s szégyen volna néhány
napért raktáron óvni magamat
s ezt az ősz lelket, mely mint lemenő
csillag, az emberész minden határán
túlra követni vágyik a tudást.

Kavafisz gazdagon megrakott vándora vajon végső soron nem ugyanaz a nincstelen Outisz-e, aki így, Senkiként mutatkozott be a küklopszok pokoli barlangjában? Hiszen a hazatérést elsősorban épp az teszi lehetetlenné, amit Homérosz is megénekelt: hogy Odüsszeusz „annyi egyiptomi város” minden bölcsességével felvértezve nem tudja, hogy Ithaka szigetén van, míg egy istennő, Athéné nem oszlatja el a szemét takaró homályt; ennek felismerése, úgy látszik, valami egészen más jellegű tudást kíván. Meglehet, nem is a köznapi emberi ismeret függvénye, nem olyasmi, amire tapasztalatok felhalmozásával lehetne szert tenni. Igen ám, de mi a teendő, ha a bolyongás oly hosszú ideig tartott, hogy már az istenek is meghaltak, akik elűzhetnék a hajós elméjére boruló ködöt? Ha nincs többé mellettünk Athéné, a bölcsesség istennője, hogy kezének legyintésével elhessegesse a ránk súlyosuló homályt, ráismerhetünk-e valaha is a vágyott szigetre?


*


Nyugat mintha mindig a szüntelen keresés, a lázas készülődés izgalmában égne, ami nemigen engedi, hogy amit talált, hosszú ideig lekösse. Ez valami elásott, civilizáció által mélyen eltemetett nomád-ösztön lehet bennünk, ez az örökös nyugtalanság és hajsza, csak épp belénk költözve, saját magunk ellen fordítva. A középkorban szerették azt gondolni, hogy a keresés célja a Szent Grál – csakhogy akárhányszor meg is lelték ájtatos ovációk közepette az áhított ereklyét, a keresés mindig folytatódott. Ebből következik, hogy a Grál csupán egy név, ami valami egyebet takar. Ugyanígy lehetne azt mondani – és talán még több joggal –, hogy a Nyugat az utópisztikus „arkhimédeszi pont” végérvényes és szilárd bázisát keresi, amely tévedhetetlen rálátást kínál a valóság teljességére, és amelyre támaszkodva ki lehetne mozdítani sarkaiból a világot. Ezt a létezésnek és tapasztalatnak értelmet és összefüggést adó univerzális nézőpontot Kirkegaard is arkhimédészi pontnak nevezi naplójegyzeteiben, amikor az egységes tudás lehetőségeiről elmélkedik. Mások, akik a szellemi skupurlusokat félretéve megelégedtek volna a gondtalan és jóllakott élettel is, Eldorádóként határozták meg a keresés végső tárgyát: az emberi vágyak arany foglalatát (inkább így: a keresés végső tárgyának az emberi vágyak arany foglalatát, Eldorádót hitték). De alighanem Eldorádó is csak jelképe valami másnak, ahogy a grál, a romantika kék virága vagy a megingathatatlan arkhimédeszi pont az. Minthogy ezek szerint megnevezni képtelenség, nevezhetjük az általunk ismert legősibb néven is, Ithakának. Ez a szó végeredményben azt a helyet jelöli számunkra, ahonnét nincs tovább. Viszont semmi többet, se vagyont, se bölcsességet, se mámort vagy szentséget; csak egy helyet, ahol a vándorlás végre véget ér.