Liget.org   »   2011 / 6   »   Petrik Iván  –  Skizofrénia Leningrád
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2269
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Kicsúszhat-e a számon még egyszer annyi elfelejtett év után ez a két szó, fölfestik-e még valaha az akárhányadik ötéves terv darázsmetélt- és visszérgyára koboldosan kikezdett falára? Lesz belőle áttetsző zsírpapírra gépelt jelentésben észre sem vett rím? Esetleg csöppen gőzölgő aszfaltra fagylalt, melyet így neveznek? Van-e értelme ennek a két szónak, nem külön-külön, hanem együtt? Mintha egy transzparensen hirdetné a népek őszinte barátságát minden ragasztóanyaggal. Tehát: „szkizofrénija lényingrád” – így ejtették a zenekar tagjai, amikor magukról mint zenekarról beszéltek. (Talán mert így kell ejteni oroszul?) Még ahhoz a generációhoz tartoztak, amelyiknek ez (az orosz nyelv) alapvető tapasztalata volt, bár nem nyelv mivoltában, hanem tűrhetetlen létélményként. Azokban az években működött a zenekar, amikor belefuthatott bárhol, a legváratlanabb helyeken orosz kiejtési problémákba az ember. Ha belefutott, nem feltétlenül érezte már frontális ütközésnek, halálos balesetnek, de pofonnak még jó eséllyel, amit megszínezett egy kis gúnyolódó undor, rosszkedvű irónia. S jóllehet nem a zenekar történetét szeretném elmesélni (már csak azért sem, mert nem is volt neki), bele kell bonyolódnom némi magyarázatba. A Skizofrénia Leningrád tehát egy zenekar. Az alapítók, három koravén tinédzser, azzal a kellemetlen tapasztalattal, hogy a kor, amiben élnek, nem alkalmas, hogy kiderüljön, tehetségesek-e (jóravalók, bátrak, sokra hivatottak), olyasmit akartak csinálni, ami még nem volt, ami mindennel szembemegy, amihez nem lehet senkinek egy jó szava. S legfőképp nem jár érte köszönet. (Mert hát kitől is?) Akkoriban tűnt fel Magyar­országon ez a szó: punk. Ebbe rögtön beleszerettek. Nem tudtak sokat a punk-kultúráról, de annyit azért megsejtettek, hogy ha a próbáikra nem jön ki a rendőrség, nem érdemes koncertet tartani. E felismerés után minden egyéb szinte magától működött. Hosszasan kísérleteztek, melyikük hangja a legelviselhetetlenebb, a nyertes lett az énekes. A hangszerek kiosztása könnyen ment, hiszen egyiküknek sem volt semmilyen zenei alapképzettsége.


A Skizofrénia Leningrádra szép jövő várt, már a próbájuk előtt kihívták a szomszédok az URH-t, és biztosak lehettek benne, hogy a nevük miatt is meg­gyűlik a bajuk mindenféle hivatalossággal. Pár óra alatt megírták a dalszövegeik jó részét, ezeknek egyetlen közös tulajdonsága volt: a sorvégek nem csengtek össze (ehhez ragaszkodtak). Távol állt tőlük a lírai hangvétel, szigorú tárgyilagosságra törekedtek. Végeérhetetlen monológokra emlékeztettek ezek a szövegek, s nem lehetett igazán megkülönböztetni egyiket a másiktól, bár aki nagyon figyelt, annak néha sikerült. Mintha mindegyik ugyanazt járná körül, ugyanabban a teleköpködött lavórban mosná a koszos lábát, ugyan­azon a telehúgyozott utcán lődörögne, s ugyanazt az átvérzett kötést szorítaná minden gennyes sebre. Így aztán a címeiket sem tudom felidézni, egyet leszámítva: „Balta Tolnai úrban”. (Nyugodtan olvassanak tovább a gyengébb idegzetűek is, a balta többet nem kerül elő.) A szöveg körülbelül így hangzott: „Tolnai úrnak nem volt szakálla, röviden ennyi, amit elmondhatunk róla úgy, hogy még nem kell hányni. Mert Tolnai úr hiéna! Tolnai úr meggyilkolsz ma vagy holnap biztosan. Tolnai úr maga ácskapocs! Tolnai úr az öltönyöd színével ölsz! Tolnai úr a kitépett bajszoddal ölsz! Tolnai úr a nyakkendőddel ölsz! Tolnai úr a szemüvegeddel ölsz! Tolnai úr a ceruzád hegyével ölsz! Tolnai úr minden reggel újságot vesz, és a kisbolt felé kerülve megy munkába. Ezzel a kerülővel ölsz! Az újságoddal ölsz! Tolnai úr buszon ülsz, a vietnámi balzsamod bűzlik. Tolnai úr a buszoddal ölsz! Tolnai úr a vietnámi balzsamoddal ölsz! Tolnai, Tolnai elmész az anyádba!” Egy ilyen szövegre természetesen nem lehet pontosan emlékezni, ráadásul nem is hallottam sokszor. Mégis, mindent összevetve, hűen adtam vissza az olvasva talán egyhangú, üvöltve viszont egészen magával ragadó sorokat. Ebben azért is biztos lehetek, mert a zenekar basszusgitárosát jól ismertem, s mostanában megint találkoztunk egyszer-kétszer. Megkérdeztem, mire emlékszik a szövegből, és nagyjából ugyanezt a variációt adta elő (a talányos „Tolnai úr maga ácskapocs” kitételre ő is határozottan emlékezett). Arra azonban nem tudott választ adni, ki volt ez a Tolnai úr. Egy tanár, a párttitkár, a szomszéd, a közlekedési rendőr, a jegyszedő a moziban. Megkerestük a dobost, aki szerint a gitáros-énekes barátnőjének az apjáról írták a szöveget. Nehezen, de elértük az időközben Amszterdamban természetgyógyásszá vedlett gitárost, ő viszont mindent tagadott. Nem volt barátnője, annak nem volt apja, mert árva volt, és nem írtak róla semmit. Tolnai úr tehát nem létezett, ami így első hallásra nem olyan nagy baj, még akkor sem, ha tényleg nem létezett. A Skizofrénia Leningrád feloszlott, hanganyag nem maradt utána, visszatérésükre, nosztalgia-koncertre nem számíthat a hálás utókor.



Mégis úgy esett, hogy életemben egyszer találkozhattam Tolnai úrral, bár az igazat megvallva, nem Tolnainak, hanem Blaise Kurzgutnak hívták. Nem ekkor ismertem meg, de itt ismertem fel, hogy ő nem egyszerűen Kurzgut, hanem Tolnai úr megtestesülése is. Leningrád időközben, csakúgy, mint a róla elnevezett zenekar, feloszlott, és visszanyerte eredeti nevét. Kurzgut úrral mégis az akkor már nem létező Leningrádban futottunk össze. A Néva parton sétálgatott, s úgy rázogatta a fejét (nem tudok lemondani erről a lehetőségről), mint aki valamely titkos zene ütemét követi. Ruházata elütött a kor szokásaitól és némileg talán a saját személyiségétől is, de csak árnyalatnyit. Kurzgut úr rosszul öltözött, pontosabban: megmutatkozott, hogy nem ő, hanem valaki más, talán a felesége válogatja ruhadarabjait. Nem illettek hozzá. Széles, busa fejéhez, orrán éktelenkedő vastag szemüvegéhez, vékony, töpörödött orrához, pár szál bajuszkájához. A ruhái mind kisebbek, lágyabbak, frissen mosottabbak voltak, mint éles, beteges arányokat mutató arca, s némelyek valóban szűknek bizonyultak (nadrágja szára mindig kerek orrú, aprócska cipője és bokája felett lengedezett). Ez vezetett oda, hogy Kurzgut úr mozgása kissé darabosnak tűnt, s ha hosszabban figyeltük, táncnak tetszett. Furcsa táncnak, amelyet nem táncosok járnak, hanem bábok lejtenek a hideg Néva-parti köveken (egy titkos követjárás vagy továbbképzés egyetlen nyilvánosságra került epizódjában). Mindezek a jellegzetességei önálló életre keltek, megelevenedtek, elhagyták viselőjüket, összevesztek, megtépázták egymást, kibékültek, persze csak álnokul, a másik pusztulását lesve, hogy végül mégis összeálljanak, s ez legyen újra Kurzgut, aki sejtéseim, felismeréseim szerint, ama bizonytalan, mégis tapasztalati, de leginkább ideáltipikus Tolnai úr is egyben, aki dalban fogant és Kurzgut által vész.


Kurzgutot látni, lemondás. Beszélni vele, tétlenség. Ha összefutunk, rögtön a lehető legtávolabb szeretnék kerülni tőle. Nem félelemből, egyszerűen van benne valami bizonytalan regiszterekben mozgó visszataszítóság, inkább csuszamlósság, azaz mintha az érintésétől idegenkednék, de a pillantása, a közelsége, a ki- és belélegzése is érintés. Nagyon ritka az ilyen, de van. Az emberek elsöprő többségét nem kell megismernem, nem így Kurzgutot, akit reménytelen elkerülni. Ott, abban a hisztérikus alkonyatban, amikor szállodák hívogató üvegszájai szippantanának be, és kopott Volgák kísértetei: délceg limuzinok suhannak el mellettünk, Kurzgut úr menthetetlenül elém állt.


– Jó estét! Mi szél fújta erre? – Úgy beszélt, mintha barátok lennénk, és csodálkozást mímelt, pedig én lepődtem meg jobban. Amikor ezt észrevette, gyorsan taktikát váltott, és úgy tett, mint aki nagyon megörült nekem. Könnyeket csikart ki hideg, szürke szeméből, a könnyek azonban mindig ott várakoztak, hogy valamiképpen hasznukat vegye. Tett egy mozdulatot, mintha át akarna ölelni, de a mozdulat arra is figyelmeztetett, hogy nem ölel át, azaz túláradó érzelmeit férfiasan visszafogja. Mindezt eltúlzott színpadiassággal, hogy jól lehessen látni, csak játssza az egészet. Fejét megemelte, szemét félig lehunyta, úgy nézett a szemüvege alatt rám. Szája mosolyra húzódott, de lehet, hogy csak a kényelmetlen fejtartás torzította el az arcát. Zavaromban tovább akartam indulni, de ő elém toppant határozottan.


– De hát családos emberek vagyunk mindannyian, kedvesem! Beszélhetünk, mint férfi a férfival. – Úgy ejtette ki a szavakat, mint aki fellökött egy kupica pálinkát, s a terítő szövete éppen beissza az illatos folyadékot. Nyomatékul nyakát egy gyors mozdulattal a kabátgallérja és finoman felfelé mozduló válla közé húzta, majd visszaengedte, közben tovább remegett a bajsza. Megköszörülte a torkát, de lágyabb tónussal, mint egy átlagos harákolás. Mint­ha az orrüregében valaki más éppen beénekelné magát, s a mélyebb hangok még nem elég tiszták. Mert folytatni akarta, amit elkezdett, mert beszélni akart, azzal a sikamlós kurzgutos hanghordozással, amely visszaél a beszéd lehetőségeivel, s meggyalázza a közlés legegyszerűbb tisztaságát. Oldalra léptem, mintha csak a folyót bámulnám, a rávetülő nyers fényeket, s meghatározhatatlan színe meghatározásán fáradoznék, de követett. A nyakamba lihegett.


– Értse meg, nekünk fontos megbeszélnivalónk van. Jöjjön velem! – Megragadta a könyököm, és összeszedve minden erejét, megszorította. Vasmarokkal akarta tartani, szorítani, attól sem riadva vissza, hogy szilánkosra törik a csontom. Ő most az ellenállhatatlan erő, amely uralkodik, ha máson nem is, egy könyökízületen. Különösebb erőlködés nélkül rántottam ki szorításából a karom, de elkapta meglibbenő kabátomat, és nagy igyekezetében félig le is húzta rólam. Könyörgött.


– Ne tegyen velem ilyet! Értse meg, ez nekem nagyon fontos! Segítsen, kérem! Ha nem segít, nekem végem! Maga az utolsó mentsváram! – Elhallgatott, aztán suttogva hozzátette.

– Én nem ártottam soha senkinek.


Elbizonytalanodtam, de mindennél erősebb volt az undorom, ami elfogott, amikor egészen közel hajolt, és megéreztem az uborkalé, babkávé és fokhagyma rojtosra rágott tónusaira építő koszos leheletét az arcomon. Nem, ez az ember nem szorul segítségre. Ellöktem magamtól és elrohantam. Hallottam a lépteit, kétségbeesett zihálását mögöttem még egy darabig, de rögtön éreztem, hogy már nem akar utolérni, csak szeretné, ha könyörgése visszhangozna lelkiismeretem túlzsúfolt termeiben, mint sikátorok elszabaduló hangjai.



Kurzgutot (és benne Tolnait) alig ismertem, mégis úgy éreztem, mindent tudok róla. Más megközelítésben: kiismerhetetlen volt. Nem személyiségének bonyolultsága miatt, mert egyszerű ez a képlet, mint a téglafal. De alig hihető, hogy létezik ilyen. Egyébként városszerte tisztelték, ahogy nem, vagy alig-alig létezőket tisztelünk; regényhősöket, régen elhaltakat, az előző postást, a korábbi rendőrt, a zöldséges apját, a zöldséges apjának az apját. Ugyanabban a házban laktunk. Pontosabban, annak a háznak a fénytől elzárt, szagok megbarnult aranyfüstjével felcicomázott lépcsőházában többször is összefutottunk, ahol én laktam. Kurzgutot azonban sosem láttam ajtón be- vagy kilépni, mindig csak elhaladt mellettem. Legtöbbször köszönt, de nyirkosabb estéken, havas karácsonyok környékén, s ha elöntötte a rakpartot a Duna, elmulasztotta, és undorral ... majdnem azt írtam, nézett rám, de nem rám nézett, hanem maga elé, hogy megérezzem, tudja, itt vagyok. Kurzgut tehát ott járt abban a nem éppen járkálásra-sétálásra való házban. Előlépett valahonnét, és eltűnt a következő lépcsőfordulóban, olyan légies lendülettel, ahogy áporodott levegőt ver ki a szobából a kinyitott ablakkal meglóduló huzat. S ebben a kísérteties osonásában a folytonos átváltozások lehetősége derengett. A pinceszintre lefutva kopott bundájú, nagy szürke macskaként tűnt el a föld alatti járatokban, a padláshoz közelítve denevérként tapadt a gerendák közé. Az utcán Kurzgut lett, s ki tudja, mi, ha bezárult mögötte az ajtó, amely otthonát védte. Egy ízben túlzottan vidám hangulatban, fütyörészve tértem haza. Már a kapuban összefutottunk, kérdezte, minek örülök. Nem tudtam, mit válaszoljak, hát azt mondtam, szép ez a város. Mit tudhat maga erről, mor­mogott ellenségesen, mert nem lehetett a közelében szeretni semmit. Mert gyerekkorában még tücsköt kergetett a körúton, rákot fogott a Margit híd lábánál, s tudta, melyik ház pincéjében tör fel néma ujjongással a legtisztább vizű forrás. Pedig nem ismerte a várost, ahol nem is élt, mert mindig a másé után koslatott, így sosem volt semmije, még egy saját városa sem.


– Maga erről nem tudhat semmit! – Hörögte elvörösödve. – Maga egy senki!


Megragadta a torkom, a falhoz nyomott. Mondani akart még egyetlen meg­semmisítő mondatot, amitől összeomlok, s halálra váltan magam kérem büntetésem, de már nem jött ki hang a torkán. Hátrébb lépett fél lépést, éppen csak annyit, hogy kényelmesen markolhassa meg sétapálcáját, melynek kutyafejet mintázó fogantyúját ólomból öntötték. Megfordította, s végigcsúsztatta ujjai között, hogy a másik végén megragadva a lehető legnagyobb lendülettel sújthasson le. Kétszer ütött, mindkétszer a fejemet célozta, és halálos pontosságot érzett mozdulataiban. De mire való ez a halálos pontosság Kurzgut esetében? Én akkor már otthon feküdtem az ágyamban, s mellettem Liza Mirabella felszisszent álmában. A falat érte mindkét csapás, puha vakolatpermet hullott a lépcsőház agyonkoptatott lépcsőire. Kurzgut hátratáncolt egészen a vaskorlátig. Bámulta a megdermedő sötétség szívére pakolt roppant támfalait, hallgatta a lépcsőfokok sziszegését. Egyedül volt, teljesen egyedül.


Az ideális Tolnai és a reálisan létező Kurzgut magától értetődően gyűlölték egymást. Tolnai azért, mert nem tudott magára ismerni Kurzgutban. Kurzgut, mert nem akart magára ismerni Tolnaiban, ráadásul ő majdnem mindenkit gyűlölt. Ezt a gyűlöletét a sűrűn hangoztatott rendszeretet, a korrekt kapcsolatok, a kihegyezett ceruzák, a helyesírási szabályok tökéletes ismerete mögé rejtette. Mégsem maradt magányos a reálisan létező Kurzgut, s ezt az irreálisan létező Kurzgutnak köszönhette. Ő volt az egyetlen barátja. Sosem beszél­gettek, viszont mindenhova együtt jártak (még tánciskolába is, és még oda is, ahová virágcsokrot gyűrögetve indultak titokban bizonyos délutánokon). Ha nagyon félek, akkor azt gondolom, az irreális Kurzgutra hasonlítok. Először csak a ruhám, aztán a mozdulataim, a vonásaim. Végül az, amit teszek, legvégül a mondataim. Ha nyugodt vagyok, létezéséről sem tudok.