Liget.org   »   2011 / 6   »   Szentgyörgyi Zsolt  –  17. rész: A rántott hús
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2277
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A megkönnyebbülés azonban rövid életűnek bizonyult, és néhány percnyi keserű töprengést követően Albert nagyot sóhajtva kezébe vette a kést meg a villát, majd hozzálátott a régen kihűlt étel elfogyasztásához. Módszeres alapossággal, megfontoltan megrágott minden egyes szájába kerülő falatot, és evés közben olykor-olykor önkéntelenül is megborzongott, mivel világ életében utálta a rántott húst, melyet a kulináris evolúció zsákutcájának, a konyhaművészet egyik leginkább félresikerült kísérletének tartott, és csupán remélni merte, hogy a további, feltartóztathatatlan fejlődés eredményeként, előbb-utóbb végleg eltűnik majd a vendéglők étlapjáról és a háziasszonyok által előszeretettel készített ételek listájáról egyaránt.
Ám addig is, az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben, amikor az elhara­pód­zó kétségek térnyerése következtében, alapjaiban megrendült munkája értelmébe vetett hite – azaz úgy hetente kétszer-háromszor – szent kötelességének tartotta, hogy afféle penitenciaként elfogyasszon egy-egy jókora szeletet, vagy ahogy magában félig ironikusan, félig tiszteletteljesen nevezte, egy-egy kapitális példányt, és a Hársfa mindig is híres volt a rántott hús szokatlan dimenzióiról. Míg ugyanis a legtöbb vendéglátóhelyen a felszolgált adagok mennyiségének drasztikus csökkentésével próbáltak úrrá lenni az alapanyagok növekvő költségeinek állandó problémáján, az itteni vezetőség ezzel merőben ellentétes irányelveket követett, és úgy vélekedtek, hogy a rántott hús négyzetcentiméterekben mérhető, látványos növelésével sikeresen éttermükbe csalogathatják a sokak által rántott szeletként is emlegetett, népszerű fogás híveit. Számításuk valóban fényesen bevált, mert mihelyt az ínyen­cek körében híre ment, hogy a Hársfában felszolgált rántott hús a szó konkrét, hagyományosan elfoga­dott értelmében valósággal lelóg a tányérról (és a tányér sem kicsi!), nyomban megindult a vendégek áradata, és sem költ­séget, sem fáradságot nem kímélve sokan még a város legtávolabbi szegleteiből is szívesen elzarándokoltak ide.
Maga Albert is éppen azért tette meg törzshelyéül ezt a nevezetes éttermet, mert becsületbeli ügynek tartotta, hogy ha már egyszer vezekel, semmiféle engedményt ne tegyen emberi gyengeségének egy olyan, kevésbé nagylelkű vendéglátóhely frekventálásával, ahol a takarékosság jegyében foganatosított intézkedések jóvoltából, a penitencia néhány falattal, viszonylag egyszerűen letudható. Egyedül ő tudta, mekkora áldozatot vállal ezzel, és gyengébb pillanataiban nem is igen értette, hogyan képes hosszú távon elviselni a rendszeres önfeláldozás súlyos terhét. Néha negyedóráig–húsz percig is tétován, elkeseredetten álldogált a Hársfa bejárata előtt, mielőtt akaratereje megfeszítésével belépett az ajtón, és ha a felületes szemlélő előtt mégis csupán egy átlagos, gondtalan éttermi vendégnek látszott, az mindössze azért volt, mert mindig külön hangsúlyt fektetett rá, hogy a külvilág előtt gondosan elfedje a lelkében zajló küzdelem nyomait. A hosszú évek alatt valósággal tökélyre fejlesztette a rántott hússal kapcsolatos valódi érzelmeinek álcázását, és minden alkalommal keserű büszkeséggel konstatálta, hogy a régi ismeretség kedvéért a Hársfa pincérei még az ottani átlagnál is jóval nagyobb porciót szolgáltak fel számára. Álmukban sem sejtették, hogy Albert a Hárs­fát szigorú monostorként tartja számon, és a hely specialitásának számító rántott húsra pedig a szőrcsuha modern megfelelőjeként tekint. De hát hogyan is sejthették volna, amikor evés közben bizonyos időközönként ravaszul elégedettséget színlelve csettintett nyelvével, és természetesen arról sem feledkezett meg, hogy olykor-olykor elismerően bólintson a főpincérnek, mintha így kívánná szavak nélkül, mégis egyértelműen kifejezni nagyfokú csodálatát.
Jelen esetben viszont, amikor mind a személyzet, mind a többi vendég szá­mára láthatatlanul, a különterem háborítatlan nyugalmát élvezte, érthető módon eltekintett a látványos tetszésnyilvánítástól, sőt, mi több, miután első nekifutásra elfogyasztotta a tányérján lévő hússzelet 35–40, valamint a köret 70–75 százalékát, úgy gondolta, megérdemel egy rövidke szünetet. Ivott egy korty ásványvizet, majd bőrkabátja belső zsebéből előhúzta noteszát, amely­be a nagyszabású Krüger-projekt főbb körvonalait felvázolta, és ambivalens érzelmekkel lapozgatta feljegyzéseit.
Egyfelől ugyanis kétségkívül büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy projektmenedzserként az ő kezében futnak össze a szálak, és szinte magatehetet­len bábuként mozgathatja a szépszámú szereplőt az események színpadán, másfelől aligha tagadhatta, hogy korántsem megy úgy minden, mint a karika­csapás, és részben a központtól kapott homályos, félreérthető utasítások, rész­ben ettől független, ám ugyancsak nyomós okok következtében, mindinkább kicsúszik kezéből az irányítás. Bár bizonyos jelekből sejteni vélte, hogy az egész akció Krüger Afrikába juttatásának érdekében zajlik, úgy érezte, még ez sem valami határozott, fontos célkitűzés, inkább halvány elképzelés csupán, amely ködbevesző, távoli hegycsúcsként, szabad szemmel alig láthatóan dereng valahol a láthatáron.
– Méghogy Namíbiába! – méltatlankodott, hiszen tapasztalatból tudta, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint többé-kevésbé minden ország Namíbia, az a jól körülhatárolható, sajátságos terület pedig, melyet akarva-akaratlanul szülőhazájaként tisztelt, sok szempontból már réges-régen Namíbiábbnak tűnt számára bármely más elképzelhető Namíbiánál, így az egész felhajtást feleslegesnek találta. Ugyanakkor, mivel a hogyanok és a miértek nagy része sajnálatos módon megválaszolatlan maradt, el sem tudta képzelni, mikor fejeződhet majd be végre ez a végeláthatatlan, bonyolult projekt – vagy befejeződik-e egyáltalán valamikor –, és ez a perspektíva meglehetősen elkeserítette.
Pedig nem is olyan régen – még néhány évvel ezelőtt is – szilárd meggyőződése volt, hogy a hülyeség olyan háziállat, amely, ahogy mondani szokták, nem kér enni. Mindig jól mulatott például az ebtartókon, amikor unos-untalan azt kellett látnia, hogy zsákszámra hordják haza kedvenceiknek a méregdrága kutyaeleséget, és hálát adott a sorsnak, amiért ő, Albert, ilyen olcsón megúszta, de aztán idővel persze be kellett látnia, hogy mégiscsak ő húzta a rövidebbet.
Nagyot sóhajtva visszacsúsztatta tehát bőrkabátja belső zsebébe a használhatatlanul zavaros feljegyzésekkel telerótt, gyűrött noteszt, és komor elszántsággal nekilátott a rántott hús maradék 60–65, valamint a köret 25–30 százalékának elfogyasztásához, mivel már meglehetősen későre járt, és bármely pillanatban betoppanhattak Krügerék. Biztosan persze nem lehetett tudni, hogy sikerrel járnak-e Helga intrikái, és valóban eljönnek-e, ám Albert úgy érezte, akár így, akár úgy, tulajdonképpen teljesen mindegy, és mivel a szíve mélyén különben is a pokolba kívánta Krügert, a jövőre vonatkozó prognosztikák felállítása helyett inkább a rántott hús-evés nehézségeire koncentrált, így elszántságát hamarosan siker koronázta.
Végül felhajtotta a maradék ásványvizet, és amikor néhány perccel később a sarokban álló, ódon ingaóra nehézkesen zihálva elütötte a kilencet, az étterem fő szekciójából behallatszó zsivajt néhány pillanatra síri csend váltotta fel, majd kinyílt a különterem ajtaja, és minden különösebb ceremónia nélkül belépett Kutács bácsi.
– Kutács bácsi, maga él? – kérdezte döbbenten Albert.
– Hát igen. Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy úgy isten igazából és végérvényesen meghaljak – felelte különös, már-már túlvilági mosollyal az öreg, azzal lassú, nehézkes mozdulatokkal helyet foglalt a projektmenedzserrel szemben, és bár ez utóbbi sem neveltetésénél, sem alaptermészeténél fogva nem volt különösebben babonás ember, ezúttal önkéntelenül is keresztet vetett.