Liget.org   »   2011 / 8   »   Petrik Iván  –  Végre elkezdődött
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2313
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Az andív harcos méltóságteljes testtartásban, harcra készen állt (mert mindig, minden körülmények között harcra készen áll) a Zsil utca bejáratánál. Előtte az aszfalton fehér csíkok sorakoztak, és ez, mint a megszokott, összemosódó szürkeséget mégoly halványan megtörő jelenség, megállásra késztette. Veszély, veszély! Mozdulatai elárulták, hogy elkészült a legrosszabbra; de egy harcos állandóan, folyamatosan erre készül, ezért ebbe a kémlelésbe, a veszély felismerésére irányuló szemlélődésbe a nyers élvezet, a szilaj öröm lihegése vegyült. Szilárdan állt két lábán, melyeket könnyűfegyverzetű nejlonharisnya takart, testét nyaktól lábszárközépig vastag drapp harciköpeny borította gondosan begombolva. Arcára még reggel felvitte a rangjelző hasításokat, foltokat. Erős piros színt a szájnyíláshoz, vékony lila csíkot a szemek fölé, és a pontosan csak andív vezérek által ismert apró vágásokat, hasítékokat pókhálószerűen, vagy talán még annál is bonyolultabb elrendezésben min­denfelé. Koponyáján, hogy a lehető legfélelmetesebb hatást keltse, szalmasárga, röviden göndörödő sörényt viselt. A háta mögött tartotta kényelmes közelségben két keréken guruló kicsiny harci táskáját. Az összpontosításnak ez a végtelen dimenziókban kitartott pillanata elhozta a várva várt átlényegülést, és egy percig egyszerre látott és hallott mindent, ami a környéken történt. Jobbra a Közraktár utca széles sávján túl, a Nehru park fái között le a folyóig vixesek szétszóródó csoportját érzékelte, mindet békés semmittevésben. Ezért, bár szívesen kitekerte volna egyenként a nyakukat, ezúttal nem sokat törődött velük. Hátrébb, már majdnem a hídnál, rácsokkal elzárt ragridor telep húzódott, a szokásos gyakorlóeszközökkel: létrák, forgó és lengő alkalmatosságok, rugós ülések. Ilyenkor, fényes nappal tömve volt ragridorokkal, éles ricsajuk a Zsil utca kihaltnak tetsző, reménytelen torkolatáig hallatszott. A vixeseket tiszta szívből, igaz indulattal utálta, a ragridorokkal kevesebb baja volt. Nem szerette a harsányságukat, tiszteletlenségüket, hogy bárhol, bármikor feltűnhettek, és mindent összekoszoltak, összefogdostak, összeragridorkodtak, de felsőbbrendű nyugalommal tekintett rájuk. Kisebb termetűek még náluk, az andívoknál is, és csenevész testalkatuk, vékony hangjuk szánalmat keltett benne. Ez majdhogynem általános nézet volt az andívok körében, ezért lehetett felfedezni néha egy-egy harcosukat ragridorok között. Most is pihent két andív a gyakorlótelep szélén, egy vékony padon. Ruhájuk szinte tökéletesen egyezett a Zsil utca sarkán ácsorgó és őket éppen felfedező társukéval. Talán csak harci kabátjuk volt hanyagabbul gombolt, s kivillant alóla a vékony, és mindegyikük számára kötelező, apró mintás csatapongyola, és a vádlira tekert védőszalag.

A Zsil utca torkolatából nézve a park veszélytelennek tűnt, akár a folyópartra is le lehetne merészkedni, ha nem volna túl nagy kerülő. A Zsil utca egyszerűbb képletnek tetszett, mint a mosogatóvíz, sima volt, halvány fényű és koszos, de legfőképp: néptelen. Ez ugyan nem zavarta meg, nem késztette téves ítéletre, hogy minden rendben lesz, ha ezen a kietlen útszakaszon átvág, de a bal kézre eső betonrengeteg, amelybe oly sokszor oly szívesen vetette bele magát, bizalmasan hívogatta: Gyere be! Húzd erre nagy csatákban megtelt harci táskád! Fordíts hátat a folyóparti népeknek, itt van a te hazád! Ha ismerné ezt a fogalmat, azt mondaná: elkedvetlenedett. De sohasem érezte, hogy erre vagy arra van kedve. A bölcsességgé nemesedő állandó készenlét eloltott benne, és a többi andívban is, minden más késztetést vagy magyarázatot. Nem akart tehát kifejezetten balra fordulni, csak fenn akarta tartani az átlényegült, meditatív hadászati, csapásmérő figyelmet – mégis ezt tette.

A park másik végében, a Boráros téri aluljáró lejárataihoz egészen közel jól felszerelt ragridor telep feküdt az árnyas fák szelíd takarásában. Kívülről megmagyarázhatatlannak tűnt az a zajomlás, ami a telepről nem, nem ki­áradt, inkább bennszorult, mintha ez tartaná a rácsos, magas kerítést. Pusztítás nélküli robbanás egyetlen, felmérhetetlen tömbbé sűrűsödő robaja, amelynek ezerféle elkülönülő hangja minden pillanatban egyszerre szól. S ha mindez igaz a hangokra, igaz a ragridorok kiismerhetetlen mozgására is. Alig lehetett megkülönböztetni őket egymástól, egybeolvadtak a fékevesztett őrjöngésben, hatalmas, ide-oda csapódó izzadt-nyálas-taknyos hullám, amely, ha nem állítaná meg a gondosan felszerelt erős vasrácsozat, letarolná az egész környéket. A telep szélén, a kapunál csak páran lézengtek fáradtan. Bizonyosan túl voltak már a napi gyakorlatokon, és a visszavonulás előtt még kiosztották az estére érvényes titkos utasításokat. Egyikük középre állt, majd körbeforogva az őt körülvevőkre mutatott, egymásután mindegyikre, és kimondott egy-egy szót a nyelvükön: ec – pec – kime – hetsz. Többször is körbeért, azaz két-három szó jutott mindenkire. Nem érdemes próbálkozni, hogy kiismerjük titkaikat, lehetetlen. Megoszlottak a vélemények, hogy mennyire veszélyesek a többi városlakóra. Az biztos, hogy soha, senkire nem hallgatnak. Saját, titkos törvényeik szerint élnek, amelyek mások számára érthetetlenek, felfoghatatlanok. A ragridorok eredetéről szinte semmit sem lehetett tudni, rejtély, mikor és hogyan jelentek meg a városban. Egymást egészen apró jelekből is megértik. Egy kacsintás, egy grimasz, egy kézmozdulat. Igen fejlett az irodalmuk, viszont szinte tökéletesen nélkülözi az írásbeliséget. Számos hosszabb-rövidebb verses elbeszélést kántálnak nagy kedvvel. Kegyetlenek, elsősorban egymással, de félő, ez csak azért van így, mert beköszöntött a Nagy Háború, és egyelőre tartják magukat a szabályaihoz. Egyszer majd felrúgnak minden megállapodást, és féktelenségük kiárad vasrácsos telepeikről. Sem az andívok, sem a vixesek, sem a többi nép nem tudta, hányadán állnak velük, ezért úgy tettek, mintha nem érdekelné őket, mivel foglalatoskodnak. Rádöbbennek majd, hogy nagyot hibáztak, és ön­ámí­tásuk könnyen végzetes lehet. Pusztán mert ritkán érintkeznek velük, még nem kellene lebecsülni a veszélyt. Azt mindenki tudta, hogy ők, a ragridorok a legharciasabbak, bizony: az andívoknál is vadabbak, pedig nekik lételemük a harc.

A ragridorokról még azt is beszélték, hogy a Láthatatlan renddel élnek szimbiózisban. Éjszakára ugyanis eltűntek az utcákról, és senki sem tudta, hová. A titokzatos láthatatlanok adtak nekik szállást talán, és ilyenkor testükből táplálták őket. Nappal azonban ebből nem látszott semmi. A ragridorok éppúgy ellenségesen kezelték a láthatatlanokat, mint a többi népet. A láthatatlanok pedig éppúgy féltek a ragridoroktól, mint mindenki mástól.



A láthatatlanság, tehát. Láthatatlannak lenni nem azt jelenti, hogy nem látszani. A láthatatlanok látszanak, csak senki sem vesz róluk tudomást. Vagy ha tudomást vesz róluk, csodálkozik ezen. A láthatatlanok mindenhol ott vannak, de senki sem figyel rájuk. Nappal ritkán kerülnek elő, éjszaka sosem; ha mégis, zavartan hümmögünk. Megpróbálunk szót érteni velük (elvégre háború van), de nem nagyon lehet. Ostobának mutatkoznak, pedig nem ostobák, magatehetetlennek, pedig nem azok. Senki sem tudja, mivel foglalkoznak, elsősorban mert soha senki nem kutatta ezt. Nem nézzük le őket, mert nem tudunk róluk semmit. Éppen ezért az is bizonytalan, hányan vannak. Valószí­nűleg rengetegen. Ők a többség, de kit érdekel. (Hmm, egy kicsit azért mégis lenézzük a láthatatlanokat.)



A ragridor telepen a szokásos kiképzőgyakorlatokat végezték ezúttal is. Kötélhágcsón másztak, egy erőd elfoglalását gyakorolták, aztán a támadás-menekülés ősi cselét alkalmazva ördögi ügyességgel csúsztak ki szemvillantás alatt a már elfoglalt erődből. Néha csapatokba verődtek, néha magányosan küzdöttek, folyamatosan azt az érzést keltve, hogy a legzseniálisabban megkomponált terv szerint történik mindez. Elkerített, kör alakú helyre száraz homokot hordtak; itt valamennyi ragridor megfordult naponta többször. Belemásztak, belehemperedtek, magukra szórták a homokot, néha kisebb-nagyobb gödröt ástak. Ez afféle kötelező szertartásuk volt, a harc előtt, után és néha közben is. Talán a megtisztulást keresték, esetleg a hadi szerencsét akar­ták kikönyörögni a győzelmet szimbolizáló aranycsillogású homokba merülve. Mindig vittek éjjeli szállásukra is a hűvös tapintású, finom szemcsékből zsebeikbe, cipőikbe rejtve, mintha nem tudnának meglenni nélkülük, mint­ha a folytonos visszatérés a nagy homokhoz szabná meg életük rendjét.

A telepről nyurga, nagyobbacska ragridor szaladt ki, haját hátul összefogta, talpára szíjakkal vékony, ruganyos anyagot erősítettek. Ezért futásában is inkább szökdécselt, el-elrugaszkodott a földtől, kezét lóbálva, s közben ragridor harci dalt dúdolgatott. Végigugrándozott a Nehru park szélén húzódó járdán, majd ügyesen átszökdécselt a Közraktár utcán. A még mindig a Zsil utca torkolatában álldogáló andív harcos messziről észrevette, és ösztönei azt súg­ták, kikerülhetetlen a találkozás. Nem akart ebben a szétomló, bénult sem­mittevésben maradni, mert tudta, hogy így kiszolgáltatná magát a veszélynek. Elébe kell menni a bajnak. Átvágott hát a Zsil utcán, és amikor fellépett a járdára, szinte beleütközött a hosszú hajú ragridor.

– Csókolomterinéni. – csipogta vékony hangján, és gyors, ijedt mozdulatokkal kikerülte az andív harcost. Ő ugyanebben a pillanatban karját meg­emelve hátrafeszítette tenyerét és öt ujját, majd kimondta a rontás elleni varázsigét.

– Pákedves.



A Zsil utca, tehát. Egyszer én magam is jártam a Zsil utcában. Mintha tekergő kukac lennék, amit egy elkóborolt tápon nevelt csirke hirtelen bekap. Szokatlan íz neki, új élmény nekem. A koszos, sárga csőr és a csirkenyak aztán egy őrült méretű leveses fazékban főtt, és ezt a levest nem recept, hanem egy „általános városrendezési terv” nevű ritmikus prózában megírt szöveg szerint készítették. Nem egy, hanem számtalan nap ragyogott felettem: zsírfoltok az ízetlen lé felszínén. Kikanalaztak végül valahol a Mikszáth tér környékén, de elvesztettem az emlékeimet. Hiába tudom, honnan nyílik a Zsil utca.



Az andívok fenntartottak laktanyákat maguknak, ahol csak ők éltek, spártai körülmények között, elmélkedéssel és harci dalok közös éneklésével őrizve az ősi szellemiséget. Alapvetően jószívűek voltak, egyedüliként az összes többi nép között, ezért vállalták legjobbjaik ezt az önkéntes száműzetést, mert ezekből a komor épületekből alig-alig léptek ki az utcára. Tudták, ők a legkiválóbbak, és bármikor hódoltathatnák az egész várost. Mégsem tették. Hagytak mindenkit, hadd éljen kedve szerint, de magukhoz nem engedtek közel senkit. Másik (nagyobb) részük szétszóródott a városban. Ragaszkodtak persze egymáshoz, és a környékükön élő többi andívval tartották a kapcsolatot.

A szigorú hierarchikus rendben mindenkinek megvolt a maga beosztása, rangja, helye, ami persze feszültségekkel is járt, de a fegyelem ellen ritkán vétettek. A mi andívunk tisztes múlttal, nagy tapasztalattal „özvegy” beosztásban, már régen elérte a „nagymama” rangot. Ahhoz azonban, hogy tovább lép­jen és megkapja „dédnagymama” kinevezését, még várnia kell. Ráadásul ehhez némi szerencsére is szüksége lesz, az ilyesmi nem csak rajta múlik.

A vegyes lakosságú zónákban élők, mivel magányosan, és alig-alig leküzdhető kihívások közepette harcoltak, külön parancsnokság alá tartoztak. Ez a fáradtságosabb élet viszont jóval több lehetőséget tartogatott a rangemelkedésre. Bátrabban kellene élni! – ez a gondolat fojtogatta napok óta, ez nem hagyta nyugodni. S ez késztette folyvást arra, hogy elkóboroljon a távolabbi utcákban felfelé, túl a körúton, egészen a Ferenc térig, sőt, a Lenhossék parkig, lefelé pedig a Duna mellett a második vagy a harmadik hídig. Hátha történik végre valami ebben az unalmas Nagy Háborúban. Hátha kirobban végre a béke.