Liget.org   »   2011 / 9   »   Kiss Lajos András  –  Bourdieu a „kritikai értelmiségi“ felelősségéről [2]
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2331
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

„Ami engem illet, bátran elmondhatom: jó ideig a tudományos semlegesség eszméjének áldozata voltam. Ostoba módon még arra sem voltam hajlandó, hogy levonjam kutatómunkám néhány egészen nyilvánvaló konzekvenciáját. A korral járó nagyobb önbizalom, a növekvő elismertség, továbbá a megértett politikai szükségszerűség nyomására mégis úgy döntöttem, hogy a politika területére lépek. Mintha lehetne úgy beszélni a társadalom kérdéseiről, hogy közben nem politizál az ember! Úgy is fogalmazhatnánk: egy szociológus annál inkább politizál, minél meggyőződésesebben nem politizál.”  S valóban, Bourdieu hangja igencsak sokat változott az évtizedek során, s a kilencvenes évek elejére – talán akarata ellenére – kezdte elfoglalni azt a kitüntetett helyet a francia (és persze az egész európai) értelmiségi körben, amelyet néhány évtizeddel korábban Jean-Paul Sartre és Raymond Aron uralt. Mindenestre nem sok esélyünk van, hogy megértsük e különös metamorfózis lényegét, ha engedünk – a Bourdieu által oly sokszor kárhoztatott – „autobiográfiai illúzió” csábításának, s elhitetjük magunkkal, hogy a tudósi és művészi életpályák fordulatai koherens egésszé állíthatók össze úgy, hogy gondosan tanulmányozzuk a szóban forgó tudós vagy művész magánéletének mozzanatait, majd a külső megfigyelés eredményeit összevetjük a vizsgált személy önvallomásaival és önreflexióival.  Bourdieu tudósi (és emberi) attitűdjének lassú átalakulását sem magyarázhatjuk meg kielégítően, ha személyiségrajzának elemzésére hagyatkozunk. Ugyanis a Bourdieu „habitusában” végbement metamorfózis szorosan összefügg a radikális társadalmi, politikai és világnézeti átalakulással, amelynek kezdete – legalábbis Európában – a múlt század nyolcvanas éveinek elejére nyúlik vissza. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez a neoliberális „nyomulás” – hol ilyen, hol olyan „lokális” ideológiai színezettel tarkítva – napjainkban is folytatódik, s az események valódi végkifejletéről legfeljebb csak sejtéseink lehetnek. Jelenleg minden okunk megvan, hogy nyugtalankodjunk e végkifejlet hozadékát illetően).


Köztudott, hogy a nyolcvanas évek elejére a kontinentális Európát meghódította az angolszász világból érkező neoliberális gazdaságfilozófia és a hozzákapcsolódó társadalomszervezési modell (à la Ronald Reagan és Margaret Thatcher). Ebben az expanzióban az volt a leginkább figyelemre méltó, hogy Európában éppen a szocialista és a szociáldemokrata pártok – tehát a köztudatban baloldalinak tekintett politikai erők – vállalták a „konzervatív forradalom” tengeren túlról érkezett ultra-liberális eszméinek képviseletét. 1981-ben, a francia elnökválasztást követően a filozófiai és társadalomtudományi értelmiség szembesült a ténnyel, hogy a hatalomra került politikai baloldal sajátosan értelmezte a „felvilágosodás projektumának” folytatását. Hamar megmutatkozott, hogy a hivatalos baloldal által nagy hangon beígért (majd mindig megszakított és újrakezdett) reformok nem jelentettek mást, mint a szociális támogatások fokozatos leépítését, az állam kivonulását az oktatás- és egészségügyből, a szociális lakásépítési programok leállítását, a vállalkozói morál és a magántulajdon dicsőítését, vagyis csupa olyasmit, amit korábban a konzervatív politika kelléktárához soroltak. A Marx, Nietzsche és Freud nézetein iskolázott humánértelmiségiek többsége csalódottan vette tudomásul a történteket, és dühösen szembefordult a Blair-Jospin-Schröder-féle szociálliberális „baloldallal”. Voltaképpen Bourdieu radikalizálódó politikai aktivitásában sem láthatunk mást, mint egy elkötelezett értelmiségi – bizonyos értelemben szükségszerű – reakcióját a politikai-gazdaságfilozófiai fordulatra.


Mindenesetre a bourdieu-i életmű kutatóinak megoszlik a véleményük, hogy liberalizmusellenessége és elszánt kapitalizmuskritikája szervesen következett-e elmélete egészének felépítéséből, vagy olyan politikai aktivizmus születésének vagyunk szemtanúi, amely nemcsak nehezen egyeztethető a Bourdieu által is sokszor hangsúlyozott tudományos semlegesség eszméjével, de kifejezetten lerombolta a tudós korábbi (szakmai) reputációját.  Én nem látok igazi törést munkásságában, mivel az ökonómiai racionalitás – mint az ésszerű viselkedés egyetlen és kizárólagos formájának – bírálata pályája kezdetén is megjelenik. Már algériai kutatásai során felfigyelt a jelenségre, hogy léteznek társadalmak, amelyekben az anyagi javak cseréjét elsősorban a becsület és az interperszonális kapcsolatok – jórészt szolidaritáson alapuló – formái szabályozzák, s hogy például a kabil földművesek számára teljesen idegen volt a profitmaximalizálás európai típusú logikája. Bourdieu szemében az ökonómiai racionalitás mindenható erejébe vetett hit voltaképpen a szimbolikus tőke sajátos illúziója: hit abban, hogy „mindent a pénz mozgat”. Álláspontja szerint a neoliberális ideológia érvrendszere egyfajta „felmelegített” szociáldarwinista ideológiára támaszkodik, amelynek legegyszerűbb megfogalmazása, hogy „győzzön a jobbik és az eszesebb”. „Az uralkodó csoportok internacionáléjának globalista víziója mögött a kompetencia filozófiája rejlik, eszerint a legrátermettebbek irányítanak, nekik van munkájuk, s mindebből az következik, hogy akiknek nincs munkájuk, azok nem rátermett emberek. Vannak tehát győztesek és vesztesek. Létezik egyfajta újnemesség, amelyet én állami nemességnek hívok, azaz léteznek olyan emberek, akik a szó középkori értelmében vett nemesség minden tulajdonságával rendelkeznek, s ezeket a tulajdonságaikat neveltetésük igazi tekintéllyé erősíti. Számukra az intelligencia égi adomány, amelyről jól tudjuk, a valóságban a társadalom osztja szét, és az intelligenciában megjelenő egyenlőtlenségek tényszerű társadalmi egyenlőtlenségek”.  A neoliberális eszmerendszer tehát a győztesek önigazoló ideológiája, amelyet demokratikusnak és haladónak maszkíroznak. Bourdieu viszont nem habozik a „konzervatív forradalom” sajátos válfajának nevezni a történteket, mégpedig olyan új típusú konzervatív forradalomnak, amely feltűnő rokonságot mutat a múlt század harmincas éveinek „látszat-forradalmaival” (noha ez a rokonság csak akkor ismerhető fel, ha hajlandóak vagyunk figyelmesen és alaposan tanulmányozni a jelenséget). Ugyanis az újfajta konzervatív forradalom már nem a „vérre és a rögre” esküszik, továbbá nem a régi agrármítoszok archaikus világát igyekszik feleleveníteni – mint annak idején a náci Németországban –, hanem a haladás, az ész és a tudományosság divatos jelszavait tűzi zászlajára. Hivatkozik a piac logikájának univerzális teljesítőképességére, amelyet úgymond „józan ésszel lehetetlen megkérdőjelezni”; mi sem áll tőle távolabb, mint hogy avíttnak mutatkozzék. Az effajta konzervativizmus „(…) elismeri és glorifikálja a  pénzpiacot, s olyan radikális kapitalizmushoz tér vissza, amely nem ismer más törvényt, mint a profitmaximalizálást, vagyis a fék és púder nélküli kapitalizmus igézetében él, amely minden tekintetben totálisan racionalizált gépezetként működik. Mégpedig a modern uralom formáin keresztül, mint a menedzsment, a különféle manipulációs technikák, a piackutatás, a marketing és a kereskedelmi reklám. Mindezekkel a végletekig fokozza a gazdasági hatékonyságot.”


A neoliberális program a társadalmi hatalmat közvetlenül a politikai/gazdasági hatalomból vezeti le, s ez a hatalom kizárólag a pénzemberek, a nagyipari vállalkozók, illetve ezek különféle cinkosainak érdekeit szolgálja. A lényeg: minél gyorsabban el lehessen temetni a szociális államot. A konzervatív forradalom legfontosabb stratégiai célkitűzése a versenyszellem megteremtése és életben tartása mindenáron – az egyes ember életében és nemzetközi szinten is. Ahhoz, hogy a konzervatív forradalom sikerre vigye céljait, elengedhetetlen a médiaértelmiség hathatós támogatása. Ez a segítségnyújtás elsősorban abban jelentkezik, hogy az ún. újságírói mező nagyobbik része aktívan közreműködik a társadalmi jelenségek totális depolitizálásában: az emberiség a teljes bizonytalanság korszakába lépett, harsogja a médiaértelmiség tekintélyes része, ahol csak a megfeszített konkurencia-küzdelem (mindenki harca mindenki ellen) logikájának engedelmeskedő emberek tudnak életben maradni.


A neoliberális ideológia ködfelhőjében a matematikus költözik Isten helyére, míg lent, a földön járva, a közgazdász veszi magára a szellem ideológusának hajdani szerepét, aki ugyan nem mond igazán nagy dolgokat, de annyit el tud hitetni a közvéleménnyel, hogy lakkozott technikai szótárában kutatva mindenki iránymutatásra lelhet a mindennapok apró, gyakorlati döntéseiben. A menedzserek tulajdonképpen mutáns forradalmárok, mivel ők is ugyanúgy a radikális újrakezdés, a tabula rasa-csinálás eszméit hirdetik a társadalmi élet minden területén, mint a hajdani forradalmárok, azzal a különbséggel, hogy nekik már eszük ágában sincs valamilyen jobb jövőt ígérni. A neokon menedzserkapitalizmus számára „(…) maga az adaptáció lesz forradalmi jellegű.”  A konzervatív forradalom diskurzusa valójában a túlélés és a sürgetés adaptációs logikájaként jelenik meg. Olyan imperativusokban, amelyeknek képtelenség nem engedelmeskedni. Úgyszólván a társadalom minden tagjára érvényes az alternatíva: vagy engedelmeskedsz, vagy eltűnsz a történelem süllyesztőjében. Ugyanerre a jelenségre vonatkoztatva idézi Zygmunt Bauman Emerson szellemes mondását: „Vékony jégen csak úgy lehet korcsolyázni, ha az ember egyre nagyobb sebességre kapcsol. Aki nem elég gyors, az alatt menthetetlenül beszakad a jég.” Bourdieu is azt mondja, hogy a bizonytalanság-érzés kondicionálása bizonyul a legjobb eszköznek, hogy folytatni lehessen a munkások és alkalmazottak kizsákmányolását. Persze a kizsákmányolás (franciául exploitation) manapság inkább flexploitation-ként működik, mivel a kizsákmányolás alanya a flexibilis munkavállaló, akit bármikor bárkivel fel lehet cserélni.  Az állandó bizonytalanság érzése elsődlegesen nem a gazdasági törvények végzetszerűségeként jelenik meg, mondja Bourdieu, hanem olyan felsőbbrendű politikai akarat, amely rezignációra és politikai passzivitásra készteti a munkavállalókat.  A neoliberális gondolkodásmódban nincs különbség a gazdaság, a társadalom és a magánemberi szféra között. A társadalmi hierarchia, a munkamegosztás rendje a „természeti mechanizmusok” formájában tapasztalható meg. Ez az észjárás lényegében átvette a „létezők nagy láncolatáról” szóló antik tradíció számos elemét, amelyet egyébként a múlt század harmincas éveiben egy Arthur O. Lovejoy nevű amerikai filozófus élesztett újjá. Eszerint a természeti szükségszerűség (vagy az isteni providencia) mindent végérvényesen elrendezett a világban, a léthierarchia örökké érvényes szabályszerűsége ellen felesleges lázadozni. A munkanélküliségtől rettegés önmagában is fegyelmező. Cirkulárisan működő kettős stratégia jön létre: a verseny bizonytalanságot teremt, a bizonytalanság pedig a verseny fokozására ösztönöz. Az újkonzervatív kapitalizmus már arra sem hajlandó – amelyet elődei korábban természetesnek tartottak –, hogy megkülönböztesse az úgynevezett „erkölcstelen” és az „érdemes” szegényeket. Számára a „szegények nem egyszerűen csak erkölcstelenek, romlottak, iszákosak, hanem ostobák és életképtelenek is.”  Az „értelmiségi rasszizmus” egyik tipikus megnyilvánulása napjainkban főként abban mutatkozik meg, hogy a győztesek a sikeres életvezetést garantáló kompetenciákat isteni adományként értelmezik, amelyek birtoklása a többi ember fölé emeli őket. „A természeti adomány mítosza és az értelmiségi rasszizmus állnak az isteni eredetűnek tekintett társadalmi rend központjában – írja Bourdieu. – A hatalmon lévők ugyan mindezt bensőleg élik át, de ezek a ’természeti’ különbségek erkölcsi és politikai elkötelezettségekben fejeződnek ki: az ’értelmiségi lét’ (iskolai mércével mérve) magasabb rendű legitimáció elveként működik, úgy, hogy az elv a szegényeket és az elesetteket (…) a lusták, a csak a mának élők, a dorbézolók és főképpen az ostobák körébe utalja”.