Liget.org   »   2011 / 11   »   Petrik Iván  –  Az emeleten gyerek sírt
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2372
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Az emeleten gyerek sírt, s olyan forró és mozdulatlan volt a levegő, hogy csak ébren lehetett elviselni. Álmában nem tud szenvedni az ember, mert mindig talál menekülést: felébred. Severus Asper az ágya mellé rúgott takarót nézte. Mióta ül így? Él még egyáltalán? Feltápászkodott, könnyű ruhát vett magára, mert nem bírta tovább a meztelenséget. Vékony, ragadós izzadságréteg gyöngyözött ki az egész testén. A fehér vászon felitta, s ahogy szinte azonnal újabb réteg keletkezett, már a szövetbe mart. Megszomjazott, narancsot evett, a letépdesett héjat az asztal sarkán hagyta. Összepakolta a holmiját. Nagy bőrtáskába rakosgatta gondosan a kisebb-nagyobb üvegtégelyeket, nem tudta, melyikre lesz szüksége, mit kap majd készen, és amit kap, milyen minőségűnek bizonyul. Még mindig szomjas volt, de nem ment vízért, tegnapi bort ivott a kancsóból. Mintha nem is folyadékot nyelne, csak nyúlós, nyelvre tapadó, émelyítő, undorító ízt. Patkányfelsál félig nyersen. Vagy himlőhelyes, beteg ringyó csókja az utolsó vendégének. De tudta, mire számíthat, nem várt jobbat. A kábult alvásban kiszáradó testének ez a nedvesség is elegendő, hogy visszatérjen a se jó, se rossz e világi tapasztalatok közé. Állt a szobája közepén, örült, hogy nincsenek zavaros gondolatai, nem kuszálódott össze benne a szokásos rend. Az üres falakat nézte, de nem is akart látni senkit, éhesen kordult a gyomra, mégse jutott eszébe, hogy egyen, és reszelősen száraz maradt a szája, bár ivott. Vannak ezeknél is elemibb késztetések. Lehetetlen elviselni fekve a hőséget, vizelni kell, utol kell érni az elszabadult (mert elfelejtett) álmokat. Világos következtetésekre, tiszta lélekre vágyott. Ha már vagyona nincs, ilyen kincseket birtokolhasson. Végigment a szobáján, kilépett a folyosóra, ki a ház elé. Jobbra indult a folyó irányában, mint már annyiszor: pontosan tudta, merre kell mennie. Gépiesen fordult be sarkokon, és választotta az árnyékos oldalt. Leszegett fejjel kerülgette az embereket.

A tágas szobában magára maradt, pontosabban már egyedül lépett be Severus, csak a küszöbig kísérték. Egy alacsony, a földtől alig elemelkedő ágy állt a falaktól egyenlő távolságra. Nem lépett közelebb, még akkor sem, amikor bezáródott mögötte az ajtó. Elérkezett a pillanat, amit sosem tudott elkerülni. Borzongás? Hideglelés legbelül, az összeránduló gyomra fölött, az alig verő szíve alatt. Megszokhatatlan érzés, hogy kettesben marad egy halottal. Ráadásul ez a halott (legalábbis számára) még nem halott, nem halt meg teljesen. Kell még jó néhány óra, amíg elszakad minden lassan foszladozó kötelék. A tetem csukott szeme, felkötött szája, végérvényesen szétesett vonásai alig emlékeztettek élő mivoltára. Nem, nem ezt az embert ismerte. Az arca, testének arányai, mindaz, ami holtában lett, cáfolta korábbi tapasztalatait. Máskor is érezte ezt az ellentmondást, de most nem tudta elhessegetni olyan magától értetődően. A barátja feküdt előtte. Nagy vödörben langyos vizet hozott, puha rongyot mártott bele, majd lassú mozdulatokkal lemosta a testet. A barátja testét. Tud-e most így gondolni rá, s ha így gondol rá, tudja-e folytatni, amit csinál? Hozzáért. Ez nem kézfogás, nem baráti ölelés. Az arcát, a nyakát mosta le először. Pontos mozdulatok, megvan a maguk nehezen meghatározható súlya, nehézkessége, mégis valami gyilkos vacogás nem hagyta nyugodni. Hol járhatsz most, barátom? Átértél a másik oldalra? Merre bolyongsz? Így, ahogy a hátadon fekszel, mintha rám várnál, de tudom, hogy már nem vagy itt. Máshol keresel. Ha igaz, amit mondanak, hosszú tárnákon, folyosókon kell átvágnod, míg hatalmas épületbe érsz. Nincs teteje, csak óriási, felmagasodó falai, s annyi terme, szobája, amennyit nem lehet megszámolni. Nincs benne semmi és senki, ki kell találnod onnét, mert megérzed, hogy ez az épület rosszabb mindennél: megélt és elképzelt tapasztalatnál. Megtudod, vagy tudtad korábban is, de ott szerzel róla szörnyű bizonyosságot, hogy holt lelked is szenvedhet. Ha sikerül kijutnod ebből a szilárdan megépített ürességből, ebből az embertelen, tehát még emberhez mérhető semmiből, hatalmas víz partján kell várakoznod. Hűvösödik, a kavicsos parton fenyegetően loccsannak a hullámok. A víz hívogatóbb, mint a kietlen szárazföld, ahová nem vezet már út, és hiába keresed, eltűnt a hatalmas palota, ami kivetett magából. Itt veszíted el utolsó emlékeidet. Nincs este, nem süt a nap, és a sötétség is elkerül. Kék füst száll valahonnan távolról feléd, még nem ismered fel az illatát. Reménytelenül egyedül maradtál. Nem úgy, mint tegnapelőtt, amikor fáklyákat szúrtunk a föveny puha talajába, takarókat terítettünk le, s a kancsókból, mielőtt ittunk volna, bort loccsantottunk a földre a minden szépségű Apollón tiszteletére. Gyönyörű óarany fényben ragyogott a hold, többen heverésztünk szerteszét a parton. Mint mindig, akkor is azon vitatkoztunk, hová menjünk este. Külvárosi lebujokban próbáljuk ki a szerencsénket, szerelmet keressünk rossz hírű házakban, vagy csak lődörögjünk céltalanul a színház körül, hátha történik valami. Gondtalanul diskuráltunk, s úgy éreztük, minden karnyújtásnyira van tőlünk. Bármit akarhatunk. Most mindez eltávolodott. Semmi sincs körülötted, csak üres víz.


Miután lemosta a testet, illatos balzsamokat vett elő. Ahogy mély öblű edényeiben keverte, elegyítette őket, megint elöntötte a színtiszta, a világító gyász keserűsége. Mulandó testeden megromlik a hús lassan, s ez már nem a te illatod, a halál koszos lehelete. Hát tényleg meghaltál. Hát tényleg te fekszel itt előttem. Ma este már nem találkozunk, nem futunk össze a sikátorokban. Nem verekszünk kocsmákban öntudatlan őrjöngéssel. Nem nézzük a lányokat, ahogy csípejüket billegetve hazafelé tartanak, és éles, fekete pillantásaikat szórják felénk. Nem markolunk a húsukba, nem csókolunk a déli nap melegét sokáig hordozó vállaikba. És te, te már biztosan nem viszel közülük asszonyt a házadba. Nem nemzel gyermeket. Nem művelsz földet, hogy gabonát arass. És nem leszel katona, hogy harcba szállhass az ellenségeinkkel. És nem vénülsz meg. És nem leszel újra és újra és újra szerelmes. Nem lakomázol, és nem iszod le magad többé velünk. Nem nevetünk egymásra betegen féktelenkedéseink másnapján. Nem hallom nyugodt okfejtéseidet, amelyek a legszebb tudásban gyökereznek, abban, amiből élvezettel töltekeztünk. Nem vagy velem, barátom!


Lisztet kevert az olajhoz, aztán nápolyi, capuai, prænestei kenőcsöket vett elő. Severus Asper, a pollinctor, aki abból teremtette elő szűkös megélhetését, hogy halottakat mosdatott, balzsamozott, meg tudta különböztetni a tégelyeiből kiáradó illatok valamennyi összetevőjét. Rózsa, citrus, bazsalikom, liliom, ibolya, nárcisz, mirtusz, fahéj, kasszia, sáfrány, tömjén. Most, hogy az az ember feküdt előtte, akivel nap mint nap találkozott, aki hiába állt rangban, méltóságban, vagyonban felette, legbizalmasabb barátja lett, megkeseredtek orrában az édes illatok. Máskor elbódították, és megértették vele a halál magasztosságát. Hogy visszafelé születünk, és minden ezáltal nyeri el igazi súlyát. A halál nélkül nincs tapasztalat. Átélhetetlen minden élvezet, ha nem tudjuk, hogy egyszeri, felidézhetetlen, mulandó. Mert most ezen az egyszeriségen, felidézhetetlenségen, mulandóságon szomorkodott. Tegnapelőtt együtt indultunk a tengerpartról vissza a városba, a meleg, sós szélre dőltünk, a messziről, csendesen izzó házfalak kék árnyékaikkal húztak maguk felé. Többé ez sem történik meg velünk, s az sem, hogy együtt nevessük ki ennek a lehetetlenségét. Ki tudja, miért, mindig jókedvünk lett attól, hogy utánozhatatlan a világ, és benne mi is. Tudtuk, hogy nem ismétlődik semmi pontosan. És ezt szerettük olyan féktelen kedvvel, ezt a lényegtelennek tűnő tényt: hogy semmi sem hasonlít igazán. Hogy mi is olyan nagyon különbözőek vagyunk. De egyedül maradtam, és most fáj ez a különbözőség, mert ez nem magabiztos tudás, hanem végleges lemondás. Persze, persze, persze, nincs visszaút, nincs ismétlődés, de érzek valamit, ami ennél sokkal rosszabb: ezután nem történik egyáltalán semmi. Nem szakad el pont ott, pont ugyanúgy (nem szakad el sehol és sehogyan) a szandálod szíja, mint ahogy elszakadt aznap este, és nem mégy mezítláb tovább. Másik utat választottunk, nem azt, amit rendszerint, ha errefelé tekeregtünk. Pénzzel tartoztam pár embernek a környéken, messze el akartam kerülni őket. Erre sem kerülünk többé együtt. Aztán megint mást gondoltál. Unod a mesés falernumit – mondtad, igyunk egyszerűbb borokat. Clusiumit mérnek a kikötőben, forduljunk arra. No de, mi dolgunk lenne ott ilyenkor. Majd holnap délelőtt, ha felkeltünk, lemegyünk sült halat enni, akkor iszunk rá clusiumit, most tartsunk a többiekkel. Hát te sem jössz velem – néztél rám nevetve, s szemrehányást akkor nem, csak most látok halott szemed környékén, az elfehérült ráncokban. Nem bírta Severus sokáig ezt a hosszan kitartott őrületet, az elernyedt vonások önkínzó tanulmányozását. Szakszerű, gyors mozdulatokkal kente be a lábfejet, a lábszárat, combot, ágyékot, hasat, mellkast, az arcot. Ez nem ő – mondta maga elé, pedig teljes bizonyossággal tudta, hogy igenis ő az. Ez tehát ő – mondatta vele egy másik érzés –, az, akit sohasem ismertem, és akit már sohasem ismerhetek. Nem akart ezen tovább gondolkodni, gyorsan megfordította a testet.