Liget.org   »   2011 / 11   »   Kutas József  –  Zsákolás
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2383
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Az asszony előrehajol, vizslatja az egymásra fektetett, fehér zsákokat. Pillantása meg-megtapad valamelyiken, gyengéden érinti – de bizonytalanul. Talán mást akar látni, mint ami a szeme elé került? A malom félhomálya nem könnyíti meg a dolgát, a levegőben szálló apró porszemeket a szél különös alakzatokba tömöríti. Fent, a gerendák közt arcszerű pókhálók lebegnek.


Az asszony lisztes-kék, derekán megkötött ruhája finoman hullámzik, amint pihenőt nem ismerve pásztázza a kövér zsákokat. Ha valaki észrevétlenül mögéje lopakodna és a vállára csapna, vajon felriasztaná Mára Sárát?


Mára Sára – ez a csúfneve. A férje aggatta rá, mert nem tudta időben elvégezni a feladatait, s ha a férfi szóvá tette, türelmetlenül ennyit mondott:


– Mára meglesz! Ne aggódj, mára elkészülök vele! Türelem, mára átviszem a tiszta ruhát!
De sohasem lett meg, sohasem készült el, sohasem vitte át – csak többszöri sürgetésre.
Sándor molnárnak sok kellemetlenséget és még több fejtörést okozott ez. Nem emlékezett, hogy Sára akkor is ilyen volt-e, amikor feleségül vette, vagy a házasság változtatta meg: az elmúlt tíz esztendő. Talán az epedve várt gyermekáldás elmaradása miatt fordult ki önmagából, vagy ez a csúnya lányok átka? Mert Sára csúf volt (elálló fülű, kancsal, lapos mellű) – hűséges lélek, de nincs mit szépíteni, randa, mint a varangyos béka. Sándor mégse bánta: megelégedett azzal, hogy asszonya ellátja a malmot és a gazdaságot. Sára pedig kénytelen-kelletlen hozzászokott, hogy jórészt egyedül kell boldogulnia. De minden teendőjét halogatta.


A malom a vízzel házasodott össze.


Az asszony bolondult az éjt-nappalt betöltő hullámlocsogásért, és a hegyes kövek között rohanó patak szilajsága kárpótolta a szürke falak között töltött órákért. Volt kivel megbeszélnie álmait. A hegyes kalapú épület magányosan emelkedett a sziklahegység előtt, amely alig-alig engedte át az erre vetődő vándorokat. Az asszonynak be kellett érnie a csobogó patakkal, míg Sándor molnár a maga útjait járta a nyugati és a keleti mezőkön táborozó, hatalmas csordafalvakban.


Őt sohasem vitte magával.


– Valakinek vigyázni kell a malomra – mondta a molnár, és pedert egyet a bajuszán. – Készen van már a tarisznya?
– Mára megcsinálom!
– Nem mára, hanem most – és a férfi szépen faragott kőrisfa botjáért nyúlt.


Ezen a kesernyés őszi délutánon hallgat a patak – pedig igazán volna miről mesélnie!
Tegnapelőtt éjszaka vad áradat zúdult le a csorba fogú szakadékokon, és durva történeteket hozott az északi szél kőudvarából.


Máskor Sára él-hal az effajta beszédért, most azonban kábán várakozik a fehér liszteszsákok előtt, és tűri, hogy a szél kedvére játsszon hajával, ruhájával. Nem hall, nem lát semmit, a gömbölyű vászonzsákokat figyeli – hajnal óta.


Az első pillantásra belebolondult a falurossza, daliás molnárba – már amikor a férfi a kalapját porolta apja márvánnyal burkolt verandáján. Erős tél volt, a síkságot hóviharok és farkasok pusztították, beszorítva a nyájakat a szabad földekről a kereskedőfaluba. Apja elvackolta magát a kandalló előtt, számadó-könyvek tornyai mögül kukkantott ki, ő meg a hintaszékben ült, valami romantikus könyvet forgatott, de inkább a szél zúgásában megelevenedő történetekről képzelődött.


Sándor úgy toppant be, mintha hívták volna, hogy elrendezze kintlévőségeit a megye legmódosabb ügyvéd-gazdájával. Először a verandáról szólt be, mire apja szemöldöke felrántásával utasította őt, nézze meg, ki fia-borja vetődött ide ebben az időben. Ő némán engedelmeskedett, és sántítva (a lába elmacskásodott a hosszas üldögélésben, és születése óta amúgy is kifelé hajlott kicsit) a verandára ballagott, ahol szembetalálta magát a kalapját veregető, hunyorgó, szitkozódó Sándorral.


A hó és a márvány versenyt szikrázott – de ő csak a nagybundás, hórihorgas, lobogó hajú fiatalembert látta, aki mogorván elhúzott mellette, és becsörtetett a szobába. Ma sem érti, apja miért nem kergette el a szemtelen betolakodót (töltött puska függött az ajtó feletti szögön). Ráadásul Sándor nemcsak vacsorára maradt náluk, heteket töltött akkor az udvarházban. Apja napról napra elesettebb lett, ő pedig egyszer csak menyasszonyként tekintett Sándor csúfondáros, hideg szemébe. A temetés után sárga, zizegő papírokat írt alá, kisvártatva megvolt az esküvő – gyönyörű forgatag – és jött az utazás: keresztül a néptelen, nagy pusztán, a csordafalvak világába.


A malomban töltött első éjszakák elhitették vele, hogy ő, aki csak apjával mert végigmenni falujuk zúzottkővel kirakott utcáján – nehogy megszólják vagy okot adjon otromba megjegyzésekre –, uralkodhat a molnár cigányszívén.


A szél zúgása erősödik, és a patak egyre hangosabban, egyre haragosabban üti a malom oldalát. Csak egy mozdulatra volna szüksége, egyetlen erőteljes mozdulatra, hogy bevégezze, amit előző éjszaka elkezdett. Nem mintha bármit is félbehagyott volna. Meg kellene fordítania egy zsákot, hogy lássa, miféle billog díszeleg rajta – hogy meggyőződhessen, melyik portán töltötte az előző időszakot a férje. Az ő jelük tenyérnyi nagyságú, háromlevelű lóhere. A tucatnyi csordafaluban élő családok mind-mind más bélyeget használnak – vajon melyik ágyban éjszakázott utoljára az ő embere? Kedves volt-e testének-lelkének az ottani fekhely langyos puhasága – s elégedett-e a mostanival?


Szája rút mosolyra húzódik: a gerendák pókhálói utánozzák a fintort.


Egy összetett mozdulat hiányzik csupán: jobb kezével a legfelső zsák alá nyúl, egyúttal bal tenyerét az ellenkező oldalra támasztja… egy csavaró emelés, a zsák lebillen… és ő léphet tovább. De hová és miért?


Akkor kezdte el járni a molnár a vidéket, amikor végleg eldőlt, hogy ő nem szülhet gyereket? Vagy már előbb kóborolt a szénakazlas mezőn? Nem mindegy most már?
Sándor egyszer csak befogott a szekérbe, elsorolta, melyik faluba kell beérnie, összeszedni a gabonát, egy intés, és már ott sem volt.


Megütötte az ostornyéllel, mert megkérdezte, miért nem a parasztok hozzák a gabonát a malomba. Miután lehiggadt, Sándor hidegen elmagyarázta, hogy a csordásfalvak nem úgy lettek kitalálva, hogy igás állatokkal jöjjenek-menjenek a veszélyes vidéken:


– Mi lenne akkor a nyájjal? A csordával? Ha a családfő útra kél, ki vigyáz otthon a gazdaságra? Törődjél bele, hogy itt ez a rend.


Egyedül maradva hosszan gondolkodott a feleleten.


Úgy gondolta, apja, az ügyvéd se érné be ezzel az ügyetlen válasszal. Mégiscsak hiba volt összekötnie életét a férfival. Járt-kelt a malomban. Azzal ütötte el az időt, hogy feltérképezte a neki jutott teret: a szűkös lakóhelyiségtől a tágas raktárig minden érdekelte. Fellépdelt a padlásra, onnan nézte a távoli réteket, a fehér hegycsúcsokat. Örült a korlátozás nélküli szemlélődésnek, amelynek se célja, se oka nem volt. Később sem unta meg a táj évszakokkal változó színeit, illatait, hangjait – különösen a távolabb kőről kőre bukó, közelebb szeszélyesen szaladó, fekete patak nyűgözte le.


Teltek a hónapok, az évek. Mára Sára elnehezült, megtestesedett; már nem kellett tartania Sándor ütlegeitől. Az első év végén világossá vált, hogy nem lehet gyerekük – a beszerző körutak egyszerre megszaporodtak. Igaz, Sándor hazatérve mindig megmutatta, micsoda kincseket szerzett (fűszert, csecsebecsét), és dicsekedett a valóban pazar minőségű rozzsal, búzával, amit a malom aranyszínű lisztté őrölt.


A harmadik évben hozatott férjével egy messzelátót.


Az asszony felsóhajt, de nem mer mozdulni – talán fél, hogy megfogan a halott molnárok ősi átka: csontja-húsa lisztporrá őrlődik, testét nem fogadja be a föld, lelkét a túlsó világ? Nincs lelkifurdalása azért, amit az éjszaka tett – azért se lesz, amit majd tenni fog.


A molnár alkonyatkor futott be fáradtan és boldogan. Együtt hordták be a rakományt – Sándor odavetette, hogy úgy szorítja melléhez a zsákot, mint egy csecsemőt, de a hallgatagsága elcsendesítette, csak lopva figyelt rá, és kezdeti elégedettsége megkopott.
Telehold fénylett, akár az ő látcsövének lencséje – ha lezuhan, ízzé-porrá törik a bömbölve rohanó fekete vízen.


– Fene érti ezt a dolgot – hökkent meg Sándor, amikor homlokát törölgetve lehuppant egy cölöpre –, hát ekkora esők voltak errefelé? Most aztán csínján minden lépéssel a pallón!
Megborzongott feje búbjától a sarkáig: ahogyan apja sírja fölött görnyedve, vagy amikor bebizonyosodott, soha nem lehet gyereke.


– Három hónapot voltál oda, Sándor. Nyár derekán mentél el, és most már ősz van. Sárgák a levelek, és hallod, hogyan zizegnek-zörögnek, mint a régi papírok? Hallod, Sándor?
Férje felállt, szó nélkül bement a házba. Ő egy pillantást vetett a fekete árokban rohanó, mély patakra, és döntött. Nem ment a férfi után.


Lassan emeli a karját, és elsöpri haját a szeme elől. Maga előtt a tegnapi zsákokat látja. Miért nem mondta meg a férjének, tudja, honnan hozta? Vagy Sándor szánt szándékkal engedte őt játszani a távcsővel?


Az éj hideg volt, sötét: a szél felhőkkel falazta be a fényt. A malom környéke visszhangzott a megáradt víz tombolásától, a hegyből legördülő mázsás sziklák robajától.


Meg kellene fordítania a zsákokat – egyetlen mozdulattal. Hallja, hogyan hívja magához a megőrült patak.


Sándor sötéten meredt rá az asztal másik oldaláról és hallgatott.


– Úgyis tudom, merre jártál! – mondta ő, kiáltva a malomzaj miatt. – Mi értelme van titkolózni?


Azt hitte, haláláig komédiázhat? Nézte férje ránctalan képét, amit az első időkben oly szívesen cirógatott – hirtelen hideg és élettelen lett, akár a patakmeder kövei. Nem folytatta tovább. Megnézheti ő a billogot egyedül is (ismeri a csordafalvak jeleit: a tulipánt, a kétszarvú kecskét, az oroszlánt, a kalászt, a kaszát és a sarlót, sőt, a látcsőben legtöbbet látott falu módosgazdájáét, a koronát) – a fáklya után nyúlt.


– Most meg hová mégy?


A férje kiáltott vagy a víz mordult?


A kezébe kapott fáklya sárga fénynyalábjai a földre hulltak, mint az apja halálos ágyáról lecsúszó, aláírt papírok.


A raktárba ment, oda, ahonnan szűk ajtó nyílt a patakcsatornán átívelő keskeny pallóra: délután órákig bámulta a hömpölygő vizet, és arra gondolt, ha most valaki elveszítené az egyensúlyát, és lezuhanna…


Megérezte, hogy Sándor a nyomába ért: forró lélegzetét a tarkóján.


A raktár mélyén fehérlő új zsákokhoz sietett, ám azok minduntalan elsiklottak előle. Összeszorított foggal küzdött velük, megragadta az egyik csücsökfülét, húzta és aztán megfordította: fekete állatként ugrott le a zsákról a billog…


Ő a földre zuhant.


Másra talán nem is emlékszik… csupán a víz üvöltésére, amikor Sándor kinyitotta az ajtót, hadd jöjjön be friss levegő, majd a karjába vette, hátha a szabadban magához tér.


Áll előrehajolva, mozdulatlanul.


A hideg térítette magához. A fáklya elaludt, és a nyitott ajtón bezúduló nyirkos szél visítva, jajgatva járta be a helyiséget, akár egy varjúcsapat.


Mára Sára ismét sóhajt, félrelöki haját, és végre-valahára kiegyenesedik.


A legeltető juhász közönyével néz végig a raktáron, majd kihúzza a derekát, ami sajog a tegnapi elesés miatt.


A becsukott ajtóra pillant, aztán a zsákokra.


Vajon álmodta csupán a lóherés billogot, és szükségtelen minden további cselekedet?


A patak kőről kőre ugrándozva zajong, karnyújtásnyira tőle, mint egy kedves társ, akivel felelevenítheti a régi játékokat.


Áll az asszony előrehajolva – haja, ruhája már csuromvíz.


A víz színén pókhálószerű arcok úsznak a messzi tenger felé.