Liget.org   »   2011 / 12   »   Jámborné Balog Tünde  –  Grillázs
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2397
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Halottak napja táján, amikor megtelik élőkkel a temető, kapuja előtt felveri sátrát a Huber mézeskalácsos unokája, korombeli, de még mindig rózsás arcú, szőke nő, akin nem fog az idő, pontosan úgy néz ki, mint húsz vagy negyven évvel ezelőtt. Talán nem is él. Talán élőhalott, azok őrzik így a fiatalságukat. Egész évben egy elhagyott kriptában pihen, egyedül, jeges öntudatlanságban, koporsófedelére túlvilági térképeket rág a szúbogár. Mindenszentek táján azonban feléled. Megtornáztatja zsibbadt izmait, arca kipirul, sürögni-forogni kezd, dirigálja az urát, aki egy furgonban szállítja a kellékeket, s amikor áll a sátor, kecskelábú asztalára kipakolja a dobozokból, tele nejlonzsákokból az édességeket, amelyek egy hűs kamrában várták, hogy beköszöntsön a holtak évada. Cifra, tükrös szíveket vesz elő, mézes huszárt, puszedlit, mogyorós csókot, kakascukrot, nyalókát, és nagy halmokban a mindeniknél finomabb, széles szalagformára vágott, oda-vissza hajtogatott égetett cukrot, a grillázst.


Jövünk Z.-vel a temetőből. Szorosan összekapaszkodunk, hogy a csípős estében érezzük egymás melegét, és szét ne válasszon bennünket a sokaság, mert hiába van már sötét, még mindig rengetegen igyekeznek befelé; a sírokon világló ezernyi mécses lángja úgy vonzza az embereket, akár éjjeli lepkéket a lámpafény.


Huberék sátra is kivilágítva, Z. arrafelé húz, mézes puszedlit akar, szíjcukrot, törökmézet és sok-sok grillázst, amit a legjobban szeret. Nekem vesz vásárfiát, mondja, de valójában gyerekkori emlékek oltárán áldoz a nagy csomó édességgel. Elviccelődik a porcelánmosolyú Huber lánnyal, gyerekkoromban a maga öregapja árulta itt a törökmézet, de az ő keze nem reszketett, ráadást is adott. Az asszony nevet, hja, nagyapám tehette, azok jobb idők voltak, mondja, és papírzacskóba szedi a grillázsdarabokat.


Nem várjuk meg, hogy hazaérjünk; széttördeljük az égetett cukrot és elropogtatjuk útközben, kezünk csupa ragacs. Mint gyerekkoromban, idézi Z. az egykori temetőjárások hangulatát, amihez a cipőtalpak alatt megreccsenő száraz avar éppúgy hozzátartozott, mint a karamella édes keménysége, és a pörkölt diódarabkák omlós állaga. Gesztenyét is árult egy öregasszony a Huberék sátra mellett, mondja Z., húsz fillérért öt darabot adott a pirosan izzó rostélyról, és a forró gesztenyék átmelegítették zsebre dugott kezünket, amíg a rokonok sírja körül tébláboltunk, és a leszálló párás alkonyatban látni véltük Gyürki Annus nénit, öregapánk nénjét, akit boszorkánynak hittünk, és vele ijesztgetett anyánk, ha nem akartunk este elaludni.


Nekem nincsenek ilyen emlékeim. Az a meghitt kapcsolat, ami Z.-t a temetőhöz köti, az én életemből hiányzik. Apám nem járt sírkertekbe – templomba se –, egész életében csendes következetességgel lázadt a konvenciók és szokások ellen, a másik ág halottai pedig messzi városokban alusszák örök álmukat. Róluk anyám mindig mint élőkről beszélt. Nem látta a Szent Mihály lován kiterítve őket, elevenként találkozott velük utoljára, és ezt a képet adta tovább nekem is, a rendre megérkező fekete szegélyes partecédulák mit sem jelentettek neki. Ott pihentek felbontatlanul a szivarosdobozban, tíz-húsz-ötven éven át. Ha a nagy parasztvárosra gondolok – ahol ő is született –, képzeletemben egész rokonsága ott jár-kél az utcákon ma is, kántor dédapámig visszamenőleg, aki Erdélyből kijőve itt akart dinasztiát alapítani, és ennek csupán az vetett gátat, hogy bár neki nagyanyám kivételével fiai születtek, a harmadik-negyedik generációban jószerivel csak lányok jöttek világra.


A kántor magas, szálfaegyenes öregember, hosszú léptekkel megy át az úton, és szép fehér Jókai-szakállát összekócolja a szél. Dédanyám állandó aprehendálása elől a templom néma barokk szentjei közé menekül, és leül az orgonához, hogy hazulról hozott koráljaival és motettáival nyugtatgassa felzaklatott lelkét. Az orgonahangok lassan utaznak az időben, mostanra érnek el hozzánk, a temetőből hazafelé menet, félúton, körülfolynak, és máris hullámain ringatózunk.


Dédanyám értett hozzá, hogy kihozza az embert a sodrából. Viselt dolgairól legendává bokrosodott történetek keringtek a családban. A kántort gyakorta megzsarolta konyhapénzért, és arról is tudott a fáma, hogy egyszer az aratóbanda is megkergette a határban, amikor fiákeren hajtott ki megnézni a termést. Nem csuda, panaszkodott rá cselédlánya, az öreg naccsága egy holtat is kihozna a béketűrésből.


Menyei vén boszorkánynak nevezték, lányunokái azonban kedvelték, és midőn túl a nyolcvanon összetörte magát, elvállalták ápolását, mert az ápolónőket mind elüldözte maga mellől. Akkor már egyedül élt, és még különcebb szokásokat vett föl, mint annak előtte. Nappal aludt, éjszakáit azonban ébren töltötte. Este főzött magának valami egyszerű ételt – csalánlevest, öntött salátát, káposztás cvekedlit –, aztán olvasott egy keveset, mindig nyakában függő nagyítójával követve a sorokat, újságot vagy régi iratokat böngészett. Néha felnyitotta a lehangolódott zongora fedelét, hogy eljátsszon egy valcert, vagy csak ült hintaszékében, lecsukódó szemhéja árnyékában emlékképek vetítésével múlatva az időt. Fülében évtizedek óta nem hallott hangok visszhangzottak, cipősarkával elperdült táncok taktusát kopogtatta ki a padlón, s tán szundított is közben, babonás lakói szerint azonban éjszakánként huhogva röpködött a tágas öreg házban, nekiütődve szemöldökfának, kredenc sarkának, és másnap nem győzte borogatni kék-zöld zúzódásokkal teli homlokát és fájós térdét. Ellenőrizhetetlen mendemondák szerint nemcsak a lakásban hódolt különös szenvedélyének; a toronyban vigyázó bakter a saját szemével látta szálldosni a templom körül. Nem lesz ennek jó vége, pusmogtak az udvar végében lévő kisház lakói, azok a senkiháziak, akiknek olyan nagy mellényük volt tizenkilencben, amikor elrekviráltak minden mozdíthatót, és a kántort is elvitték volna, ha dédanyám nincs résen, és el nem bújtatja a padláson kiteregetett lepedők között – de szólni nem mertek neki.


Amit jósoltak, bekövetkezett: dédanyám összetörte magát szilveszter éjszakáján, az udvar közepéről szedték föl mulatságból hazafelé tartó ifjak, akik meghallották elhaló kiáltásait. Bagolynak hitték, és mert fejükbe szállt a krampampuli, meg sem lepődtek, hogy tél derekán madár kiáltoz egy kertből, de mivel nem akart vége szakadni a panaszos hangoknak, egyikük felkapaszkodott a kőkerítésre, és meglátta dédanyámat elterülve az udvar közepén. Kiterjesztett szárnyú, sötét madárként feküdt a hóban elvadult bokrok koszorújában. Egész nap ónos eső szitált, ráfagyott az ágakra, háztetőkre, járdákra, vékony jégkéreggel vont be mindent, mint a sós források vize a Rakott-hegy oldalát, s olyan lett a világ, akár lent a sóbányában, ahová az apja néha levitte magával.


Dédanyám nyolcvanvalahány esztendős volt a baleset idején. Más vénség belehal az ilyesmibe, vagy ágyban fekvő nyomorék marad élete végéig, de ő nem. Bár több, mint egy óra hosszat hevert a hóban, még náthás sem lett, csontja pedig szépen összeforrt, és újra megtanult járni, igaz, zsörtölődve, mert bosszantotta a bicegés.


A baleset után hetekig magatehetetlenül feküdt egy kényelmetlen kanapén, az ágyakat ugyanis a Kántor halála óta nem engedte megbontani. Fiai két ápolónőt is fogadtak mellé. Az első egy hétig bírta, a második három nap után feladta, harmadik meg nem jelentkezett, mert híre ment, hogy a kántorné nem változott semmit. Elesettségében is ugyanolyan kiállhatatlan perszóna maradt, mint egész életében volt. Végül unokái vállalták ápolását: anyám és két unokanővére. Dédanyám rajtuk is kipróbálta fortélyait, a hozd ide ezt-azt-amazt-nem-ezt-a-másikat-ez a leves túl forró-most-meg kihűtöttétek-tegyetek-még-egy-párnát-a-fejem-alá-nem jó-ez magas-kisebbet-keressetek, de a lányok hamar megunták az egzecíroztatást. Rácsukták öreganyjukra az ajtót, és nem törődtek vele, akárhogy kiabált. A másik szobában nevetgéltek egész délután, hangjuk a beteghez is behallatszott. Ez a módszer, akár az elkényeztetett gyereknél, nála is bevált. Este, mikor bevitték a vacsoráját, úgy tett, mintha nem történt volna semmi, de határozottan megszelídült, és ilyen maradt azután egész ágyhoz kötöttsége idején. Nem ugráltatta annyit a lányokat, és néha még egy elharapott köszönöm is kicsúszott a száján. Felépülése után gavallérosan honorálta az ápolást: ódivatú, nehéz aranyláncából virágformájú melltűket csináltatott az unokáknak, szikrázó briliánsokkal a közepükön, apró, matt fényű igazgyöngyökkel körberakva.    
Mama megváltozott, mondták megkönnyebbülten menyei, de örömük nem sokáig tartott, mert a gyógyulással régi énje is visszatért. Azon a napon, amikor mankójára támaszkodva először járta körül egyedül az udvart, a séta után kiállt a gangra, akár a balesete előtt, és hangosan szidta a lakóit, azokat a mihasznákat, azután hazaküldte a lányokat, és újra kezdte a baglyaskodást. Így nevezte éjszakázásait, a különös utazást álom és ébrenlét, valóság és képzelet, múlt és jelen különös elegyében, de óvatosabb lett. Nem történt több baj vele, és ha repkedett is magányában, többé nem látta meg senki.


Kilencven körül járhatott, mikor újra hallatott magáról, egy év alatt kétszer is, mind a kétszer a rác unokája miatt.


Az unokatestvérek híres szép leányok voltak, de közülük is Maca volt a legszebb. Anyjának – dédanyám rác menyének – zöld szemét, ovális ikonarcát, fényes, fekete haját örökölte. A Sztokanovics Anka lánya súgtak össze a szerb templomból kijövő, bársonyfityulás öregasszonyok, szép, mint az anyja. Vajon a rossz vérét is örökölte? A kérdéssel arra céloztak, hogy amikor az óhitű Sztokanovics Ignác kosarat adott lánya kérőjének, a kántor legidősebb fiának, Anka nem törődött bele a tiltásba, és az ablakon szökött ki, ami után már nem lehetett rendesen férjhez adni, az apja kénytelen volt beleegyezni a frigybe.


Maca néném sokáig rácáfolt a lesben álló vénasszonyok reményeire. Semmi elítélendőt nem követett el, amivel az anyja nyomába léphetett volna. Hiába volt mindenkinek bubifrizurája, neki eszébe sem jutott levágatni hosszú, fekete hajfonatait, és a bukjelszoknya divatjának idején sem hordott szemérmetlenül szűk és rövid holmikat [tudta, hogy a lágyan omló kelmék jobban elrejtik kelleténél vaskosabb combját], ha pedig a körülötte legyeskedő fiatalemberek közül Török Antival ment megnézni Conrad Veidt vagy Gloria Swanson legújabb filmjét – természetesen idősebb, óvónő nővére felügyeletével –, jó előre félretétette kettőjüknek az utolsó, nénjének az utolsó előtti sorba szóló jegyeket, így róla soha nem pusmogtak olyasmit, mint azokról a lányokról, akik a mozi sötétjében mindenféle bizalmasságot megengedtek az őket kísérő fiatalembereknek, mert ha a gardírozó tántik pihegve bámulták is a szerelmi jeleneteket, melyek vágyakozó pillantásai, diszkrét ölelései egyetlen szolid csókban érték el csúcspontjukat a vásznon, mindezt csupán félszemmel tették, míg másik szemükkel az előttük lévő széksorokat pásztázták, hogy nem történik-e valami helytelenkedés. Hátra azonban soha nem néztek, mert akkor elmulasztottak volna valamit a filmből, így nem láthatták az egymáshoz simuló vállakat és az összetapadó tenyereket; közöttük lüktetett a titkos szerelem minden édessége.