Liget.org   »   2012 / 1   »   Petrik Iván  –  Csak vasárnap
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2417
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Kezdetben vala a sínvas. És ezután bármennyire is a szebbik arcát akarta mutatni a világ, nem sikerült neki. A helyzet persze korántsem olyan rossz, mint ahogy első pillantásra látszik. Ha az arca nem is szép, az alakja tetszetős, és van benne valami (diszkrét báj, máskor harsány hódító ösztön), ami rendszerint lenyűgöz. Bár ha érteni vélem üzeneteit, nem nyújt túl sok egyértelmű fogódzót. Úgy érzem magam, mint egy megmászhatatlan hegy örökös kudarcra ítélt alpinistája, vagy mint aki a hatalmas folyó felfedezetlen túlpartjára vágyakozik, de nem tud úszni, és csónakot sem talál. Az örökös kudarc tapasztalata nyomán mégis sok-sok reményt keltő feltételezést hordozok magamban. Mint a rozsdamentes idomacél a rozsda gunyoros gondolatát. A síkalapozás kehelynyaka egy hattyú kecsességét és vadságát. A szélrács a szélvihar viszonyát a teremtett világhoz. A beállító tüske egy mesehős nyugtalan álmát. Az oromgerenda Sir Edmund Percival Hillary emlékét. A lágyvasalás egy pehelyfelhő meggondolatlanul felkunkorodó szélét. Az ABH-20/100 kód a szemiotikai szemináriumon kapott rossz jegyet fővárosunk nagy egyetemén, egy szürkés szerda délutánon. A tompavarrat a vakbelem hűlt helyének kitapintására szánt csöndes perceket. Az ágyazatlezárás harmadik gyermekem születésére vonatkozó kérdésekre adott bizalmas válaszokat. Azaz cseppet sem titokzatosan.


Egyes teoretikusok feltették a kérdést: elképzelhető-e az ember sínvas nélkül. Mások: ember nélkül a sínvas. Előkecmergett ekkor odújából Graham C. Taylor feltaláló, leporolta a kabátját, megigazította a haját, vetett egy pillantást a semmiben lebegő sínvasra és felhúzta az óráját. (Szeme sem rebbent, nevethetnék birizgálta a torkát, de nem nevetett.) Ebből az alkalomból szenvtelen elszántsággal elindította az elbeszélés cselekményét, amit koldusnak látott, aki határozottan egy irányban haladva, mégis támolygó léptekkel rója zavaros útját. E nevezetes pillanatban adjuk át a szót neki. (Talán érdemes megemlíteni, hogy Graham C. Taylor hazudni fog, amikor a foglalkozásáról beszél. Feltaláló. Ezt szögezzük le még egyszer.)


Graham C. Taylor vagyok, az emberiség barátja, foglalkozásomra nézve katona. Ismeretlen életek kioltása a feladatom, persze a legnagyobb körültekintés mellett (azaz szinte sosem kerül rá sor), de azért felelőtlenül (azaz néha mégis sor kerül rá). Jelenlegi állomáshelyem a város legrövidebb villamosjárata, a 276-os vezetőfülkéje. (Háborús kultúrában élünk, ne csodálkozzanak!) Ebben a pillanatban kilépek lakásom ajtaján, és miután magamhoz térek a rám rohanó lehetőségek sokasága okozta kábulatból, elhatározom, hogy munkába megyek. Könnyű ez az elhatározás, mint a felvert tojásfehérje, és éppúgy nem szakad a fejemre, mert tudom, ebbe még belekeverek ezt-azt, hogy ízletesebb legyen, s a végén majd nagy étvággyal megeszem. Addig is elősorolok néhány késztetést, amelyeket a lehető legkisebb erőfeszítéssel vertem vissza. 1.) Hogy lekuporodjak az ajtó mellett és a nadrágom jobb zsebében található napraforgómagokat ropogtassam, amíg kitart, vagyis jó tíz percig, aztán ujjam hegyével szép ábrákat írjak a porba. 2.) Hogy balra forduljak, és becsöngessek a szomszédba, Rozsvánékhoz, a hisztérikus artistához és utcazenészhez, bár semmi dolgom velük, de hátha nekik szükségük van rám, és az életem ettől váratlan és érdekes fordulatot vesz. 3.) Hogy visszalépjek a lakásomba, majd újra elinduljak dolgozni. 4.) Hogy visszalépjek a lakásomba azzal az elhatározással, hogy soha többé nem indulok el dolgozni.5.) Hogy jobbra forduljak, és megőrizzem a nyugalmamat, miközben felfedezem a haditengerészeti minisztérium épületét a következő sarkon. 6.) Hogy kétségbe vonjam személyazonosságomat egy gyönyörű nő kedvéért, aki talán feltűnik a következő pillanatban. 7.) Hogy elinduljak mégis, de az első utcán balra forduljak, aztán a következő utcán megint balra, majd megint balra. Tanácstalanul álldogáljak a sarkon, ahonnan látszik a lakásom, és ne tudjam, mit kell tennem ilyen esetben.


Ezek csupán találomra kiválasztott példák a késztetések változatos és felmérhetetlen tömegéből, amelyek reggelenként elfognak abban a pillanatban, mikor elhatározom, hogy munkába indulok. Elhatározásom természetesen végleges, és ügyelek mozdulataimra, hogy ne tűnjenek a napi rutin részének, habár szeretem, hogy minden olyan ismerős ebben az elhatározásban és a következményeiben. Látom az újságárus bódét a sarkon, a nehezék alá préselt újságtömböket, amelyek széle a friss szélben rakoncátlanul lobog. Ebben a kora reggeli derengésben még nem fehéredtek ki teljesen a lapok, mintha éppen most válnának el az ólombetűk az összemosódó háttértől. Amikor nekivágok a nem különösebben hosszú útnak, amelynek végén a munkahelyem vár hívogatón, úgy gondolom, hírt adnak arról is, hogy szilárd, megingathatatlan kitartással egyetlen célt tűztem magam elé: munkába indulok. Nem a címlapon szerepel ez a tudósítás, hanem az újság belsejében a negyedik vagy ötödik oldalon, a gazdasági hírek előtt. Mint a legtöbb ember, akinek a nevét nem mindennap nyomtatják ezerszám zizegő papírra, kicsit restellem, hogy bárki olvashat rólam. Nem is veszek ma reggel újságot, rohanok tovább, hogy első, legfontosabb, bár magától értetődő elhatározásomat véghezvigyem. Ez nem újabb, elhessegetett késztetés, mert az újságvásárlás nem tartozik mindennapos, kötelező tevékenységeim közé. Váratlan és megmagyarázhatatlan esemény, csendes őrület, egzaltáció. Most tehát nem veszek újságot, ahogy általában nem veszek, és ezt csak azért érdemes megemlíteni, mert az indokaim ezúttal mások. S ha az előzőekből ez nem volna világos, megkísérlem elképzelni, hogyan történne, ha mégis vennék egy napilapot az utca porával sűrűn meghintett korosodó, vagyis örökifjú újságárustól. Rövid, dísztelen mondatokkal, azaz majdnem mogorván intézem a vásárlást, arcomon mégis azzal a kifejezéssel, hogy ha úgy adódna, szívesen elbeszélgetnék bárkivel. Kezem remegése és hányaveti mozdulataim is ezt a kettősséget fejezik ki ösztönszerűen, vagy inkább fel nem ismert tudatossággal. Nem kérek vissza. Nem borravalót adok, hanem megszabadulok az aprópénzzel foglalatoskodás fáradalmaitól. Az újságot a hónom alá csapom, teszek így pár lépést, majd menet közben, lépéseimet alig észrevehetően lassítva, mégis felütöm. Tettetett nyugalommal átfutok néhány hírt: ez és ez az elnök látogatást tett itt és itt. Vagy. Valamennyi férőhellyel bővül az új vagy régi nemtudommi. Vagy. Ezt és ezt ki akarták rabolni, de ez és ez történt. Vagy. Így és így majdnem katasztrófa következett be, amit így és így akadályoztak meg. Nem értek az egészből többet, roppant felületesen olvasok, azzal az izgalommal, hogy a negyedik-ötödik oldalon talán ráakadok a hírre, ami közelről érint, és amelyről pontosan, nagyon pontosan tudom, miről tudósít. Nem úgy, mint ezekről, amelyekhez semmi közöm, és egy számomra érthetetlen absztrakció lenyomatai. Következtetéseket nem vonhatok le belőlük, mégis kötelességszerűen úgy teszek, mintha tisztában lennék jelentésükkel, mint amikor elégedetten bólintok a hírre, hogy anticiklon közeledik. Az útkereszteződésben mosolygós tízemeletek harapófogójában pislogó közlekedési lámpához érek, s mivel várakoznom kell, úgy döntök, beleolvasok az egyik cikkbe. A rablást választom, de ekkor már alig bírom megállni, hogy tovább ne kutassak a címek vastagabb betűvel szedett kuszaságában. Nem is értem igazán, miről van szó. Néhány zseniálisnak tartott bűnöző hosszas előkészületek után kirabolt egy nagyon, egy elképzelhetetlenül gazdag embert. Valamit mégis elbaltáztak, mert menekülés közben elfogták őket. Menekülés közben? Vagy még ott a házban? Mindegy. Az autók közben szép sorfalat állnak az úton, mintha biztosítani akarnának, hogy a munkába indulás szándékát éppen megvalósító, újságot olvasó férfiú megérdemel minden támogatást. Mire kényelmesen elhelyezkednek mind a négy sávban tágra nyílt, most mégsem világító szemekkel a szebbnél szebb gépjárművek, észbe kap a mi lámpánk is, és zöldre vált. Nekivágok a széles sugárútnak, s közben, ahogy elvonulok a szélvédők díszsorfala előtt, tovább olvasok. Kell ehhez bizonyos tehetség, de legalábbis némi gyakorlottság: ügyelni lépteinkre, megfelelő magasságban tartani az újságot, nem téveszteni el az irányt, megérteni a szavak értelmét, ilyesmi. Nem tűnik nehéz feladatnak, az úton mégis alig érek át. Közben éppúgy, mint a rablásos cikket, felületesen átfutom a katasztrófahelyzetről szóló beszámolót. Ehhez kép is tartozik. Egy félrevont csatornafedél, körülötte semmi, az sem látszik, mi rejtőzik a csatorna mélyén. A cikkből talán kiderül, miről van szó. Egy nyitva felejtett csatornába belesodródó teniszlabda komoly katasztrófától mentette meg a város egy részét, nagyjából a vadaspark és a folyókanyarulat közötti területen. Részletesen megírták, mely utcákat, tereket érintett volna a katasztrófa. Ezt, nem is tudom, miért, végigolvasom, szemben a műszaki probléma részletezésével, amit átugrok, pedig talán az lehetett az érdekesebb. A járdára lépve felocsúdok ténfergésemből, eszembe jut, mit is keresek valójában ebben az újságban, miért vettem meg annak ellenére, hogy nem szoktam reggel újságot venni. Furcsán zakatol az agyam, és keresem az egyetlen rövid hírt, aminek minden betűjét első olvasásra megtanulom. Graham C. Taylor ma reggel, mint ahogy mindennap, elhatározta, hogy munkába indul. Elhatározását különösebb nehézségek nélkül végrehajtotta. Rendkívüli esemény nem történt. Állok dermedten, tényleg nem tudok igazán örülni, hogy látom a nevemet kinyomtatva, valami furcsa szégyenérzet is megkísért. És itt, ebben a pillanatban befejezhetném a meg nem történt újságvásárlás históriáját, mivel azonban meg nem történt esemény leírásáról van szó, nem kell ragaszkodnom a dolgok valószínűségéhez.