Liget.org   »   2012 / 1   »   Kiss Lajos András  –  Értelmiségiek a futóhomokon [1]
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2419
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A szociális állam reformerei nagyon rossz szociológusok. Azt hiszik, a munka jobban segíti az önbecsülést, mint a havonta utalt segély. Ezek az emberek azt gondolják, hogy az intézményeket és az állami szolgáltatásokat, amennyire lehet, önkéntes társulásokkal és közmunkákkal kell helyettesíteni. E mögött az a feltételezés húzódik meg, hogy a szociális államnak valamiféle magánvállalkozásként kellene működni. Ezek a reformelképzelések voltaképpen naiv szociológiából erednek. A tehetség, a függőség és a gondoskodás komplikált problémáját ugyanis nem lehet sem a privatizálás, sem a probléma közösségre terhelésével megoldani. A reformereknek hamis képük van az intézményekről is. Aki pedig cselekvését ehhez a hamis képhez igazítja, tovább növeli az egyenlőtlenséget, és tovább mélyíti a szociális segítségre szorulók meg a társadalom többi része között tátongó szakadékot.
Richard Sennett


A múlt század második felének társadalomfilozófiai, szociológiai és politikatudományi vitái elsősorban az elidegenedés és eldologiasodás dehumanizáló következményeiről szóltak. A személyiség szétesése a mértéktelen fogyasztásban, az elitkultúra–tömegkultúra dilemmái, az egész emberiséget (és az élő természetet) fenyegető ökológiai válság számított a legdivatosabb témának. Közös jellemzője volt ezeknek az amúgy meglehetősen szerteágazó vitáknak, hogy a vitapartnerek jól definiálható értékrend (eszmei, ideológiai háttértudás és meggyőződés) nevében panaszolták fel a modern társadalom különféle deficitjeit, és meglehetősen optimisták voltak az emberi cselekvés problémamegoldó képességeit illetően, tehát hittek a társadalmi állapotok hatékony átalakításában. Ebből következően magabiztosan mutattak irányt. A radikálisok a forradalom ilyen vagy olyan változatára szavaztak (a diákok és értelmiségiek forradalma, a zöldek forradalma, a marginalizálódottak forradalma), míg a humanista pacifisták a demokratikus vitaformák konszenzusteremtő erejében bíztak. Köztudott, hogy a nyolcvanas évektől divatos posztmodern törekvések rezignált bajnokai korántsem voltak annyira magabiztosak, mint aktivista (és általában baloldali) elődeik, akik még őszintén hittek a forradalmi cselekvésben, vagy legalábbis a felvilágosodás diskurzusának „önmagát is legitimáló” hatalmában. Persze a posztmodern gondolkodók éppen a magabiztosság hiányából kovácsoltak erényt: a sokféleségben, a diskurzusfajták pluralizmusában, a differenciák termelésében vég nélkül folytatható kollektív játékot láttak, amelyre az értelmiségi közvélemény többsége úgy tekinthetett, mint a társadalmi bajok szinte mindegyikére egyformán alkalmazható demokratikus (és liberális/multikulturális) gyógymódra.


A posztmodern alternatíva azonban – noha számos, jórészt mégiscsak kollektivista jellegű emancipatorikus eszme és ideál fogalmazódott meg benne – nem tudott hatni egy viszonylag szűk entellektüelréteg körén túl. Ugyanakkor az óceán túlpartjáról – nagyjából szintén a múlt század nyolcvanas éveitől – olyan eszmék és ideológiák érkeztek az európai kontinensre, amelyek alapjaikban különböztek az itt megszokott, a szolidaritás változataira építő keresztény / humanista / szociáldemokrata ideáloktól, ráadásul látszólag tökéletesen racionálisnak tűnő érvkészletük miatt sokkal használhatóbbaknak tűntek, mint a szolidaritáselvű eszmék. Központi értékrendjük a Schumpeter-féle teremtő pusztítás fogalma köré szerveződött, és így jobban megfelelhetett egy kemény, hatékony, igazi „macsókapitalizmus”-nak. Ez a neoliberális/neokonzervatív gondolkodás paradox jelenség: egyszerre tartalmazza a gazdasági racionalizmus erejébe vetett hitet, az egyéni ambíciók felszabadításának fantazmáját és a jövő kiszámíthatatlanságából fakadó „termékeny bizonytalanság” (más néven: a kockázattársadalom) megváltó ígéretét. Az újfajta konzervatív forradalom velejárója többek között a változás: amíg korábban filozófusokból, társadalomtudósokból és művészekből rekrutálódott az értelmiségi réteg nagyobb és befolyásosabb része, innentől elérkezett a menedzserek, médiaszakemberek, performatőrök, konzultánsok és szakértők ideje. Ezek az újfajta értelmiségiek azzal tették egyértelművé „intellektuális” hatalmi törekvéseiket, hogy korábban nem létező nyelvezetet és vitakultúrát honosítottak meg a társadalomtudományok és a médiavilág legkülönbözőbb területein. E bizarr – jobb híján menedzserkapitalizmusnak nevezhető – társadalmi, gazdasági és kulturális alakzat vezérideológiája a gazdasági és a technikai haladás erőltetése. Eszerint a társadalom örökmozgó gépezet, amely a bizonytalanság univerzumában bolyong. Ezt a szemléletet nem zavarja, hogy az üzenetek címzettjeinek olyan világban kellene kiismerniük (és cselekvésekre venniük) magukat, amely idővel egyre instabilabb. Ahogy Jean-Pierre Le Goff írja: a menedzserkapitalizmus diskurzusa „(…) a túlélés és a sürgősség/sürgetés adaptációs logikájaként jelenik meg. A fejlődés sebessége és ennek következményei miatt a társadalom számára nincs is más választás, mint hogy minél jobban alkalmazkodjék ehhez a sebességhez, különben eltűnik a káoszban. Ebben a világban teljes a felfordulás; a ’mobilitás’, a ’reaktivitás’, a ’flexibilitás’ referenciaértékként jelenik meg, míg a stabilitás igenlése a mozdulatlanság, a változások elutasításának szinonimája. Minden ellenállást vagy tiltakozást, amely a szóban forgó logika ellen irányul, az ’elmaradott’ vagy a ’berozsdásodott’ jelzővel illetik, és rögvest a privilégiumokhoz és a szűkebb értelemben vett testületi szellemhez ragaszkodás jelének minősítik. A kultúra és a mentalitás, a gazdasági és a társadalmi struktúrák, a szakmák és a kompetenciák evolúciója mindig késésben van a világ állapotát érdemben befolyásoló változásokhoz képest. A fékezhetetlen rohanásban nem is lehet másként: valamiképpen le kell dolgozni az állandósult késést. Senkinek sem lehet megengedni, hogy az út szélén csücsüljön.” A totalitárius rendszerekről szóló munkájában Hannah Arendt a „permanens bizonytalanság” korszakáról beszél, nem hagyva kétséget, hogy ugyanez a megnevezés – megváltoztatva a megváltoztatandókat – különösebb nehézség nélkül alkalmazható poszt-totalitárius vonásokat mutató neokonzervatív társadalmi modellre is. Az eszmerendszer antidemokratikus vonásait egy paradoxon mutatja legtisztábban: a neokonzervatívok maguk is átláthatatlan káosznak tekintik a társadalmat, ugyanakkor csökönyösen ragaszkodnak az általuk kierőszakolt modernizációs diskurzushoz mint az egyetlen alternatívához. Zygmunt Bauman olyan ostromlott várhoz hasonlítja napjaink nyugati társadalmait, amelyet folyamatosan ágyútűz alatt tartanak a sebesség megszállottjai. Bauman idézi Simon Hoggart-nak, a Guardian szerkesztőjének szellemes eszmefuttatását a kétezres évek elejéről, amelyben Hoggart a szinte észrevétlenül neokonzervatívvá lett angol baloldal első számú képviselőjének, Tony Blairnek a retorikáját mutatja be: „Megint mellbe vágott Blair különös beszédmódja, amely sokkal inkább egyfajta zeneműnek tűnik számomra, mintsem szimpla retorikai teljesítménynek. Ez a beszéd, a zenei darabokhoz hasonlóan, nem informálni szeretne, inkább érzelmeket akar gerjeszteni. Nem áll szándékában, hogy értelmezze a tényeket és a politikai eseményeket, hanem a mezőgazdasági politika pasztorális szimfóniáját adja elő. Blair beszédét hallgatva senki sem mondhatja: ’Nahát, itt van egy ember, aki ma megtanított nekem valamit.’ Ehelyett egy bravúrosan előadott dicshimnusz darabkájával kell beérnünk, és azzal, hogy végül is van itt valaki, aki kellemes hangulatot produkált az előadóteremben.” Korunk politikusai nem kockáztatják, hogy megnyilatkozásaikban a felszín mögé hatoljanak, közös hitvallásuk azon a doxán alapul, hogy igazából senki sem akar mélyebben elgondolkodni a dolgok állásáról. Ha a politikai és a társadalmi kérdéseket érintő beszéd megfelelően rövid és jelszószerű, biztosabb esély kínálkozik a veszélyesebb gondolatok elkerülésére is. Mindezt azzal egészíti ki Bauman, hogy a tömegmédiumok tiszta funkcionalizmusának és haszonelvűségének védelmezői talán nem sokat tévednek érvelésükben, hogy a cseppfolyós világ nem kizárólag a médiumok kreációja: ezek tulajdonképpen csak azt szállítják fogyasztóiknak, amire szükségük van. „A modern kor ’cseppfolyóssá’ lett szakaszában a mobilitás vagy még inkább a ’mindig mozgásban maradás’ képessége tekinthető olyan nyersanyagnak, amelyből a hatalom új típusú hierarchiája épül. Innentől a gyorsuló mobilitás az elsődleges szerepet játszó faktor a társadalmi szerkezet meghatározásában. Vagyis a sebesség és a felgyorsult növekedés az a vezető stratégia, amelyet az ember leginkább a maga javára kamatoztat. Ha mindez megvalósul, tehát nagy számban jelennek meg emberek, akik képesek a sebesség és a növekedés összekapcsolására, egyúttal olyan értékre tesznek szert, amely a korábbiaknál jobban garantálja a túlélést és a sikert.” Ennek a „szintetizált képességnek” éppen a flexibilitás jelenti az egyik oldalát, mondja Bauman, utalva az ismert amerikai szociológus, Richard Sennett gyakran használt kifejezésére.


A flexibilitás régről ismert fogalom, valamikor a 15. század tájékán jelent meg először az angol szókészletben. Használata eredetileg olyan egyszerű megfigyelésekhez kapcsolódott, hogy mondjuk egy fa, amely elhajlott a szélben, a szél elmúltával könnyedén visszanyerte eredeti alakját. Az embernek meg kell tanulni, hogy rugalmasan alkalmazkodjon a változó körülményekhez anélkül, hogy ebbe „beletörne a gerince”. „A mai társadalom azokat az utakat keresi, amelyek rugalmas intézmények létrehozásával képesek enyhíteni a rutin nyűgét. A flexibilitás megvalósítása elsősorban mégis azokra az erőkre koncentrál, amelyek hajlékonnyá teszik az embert.” A korai felvilágosodás filozófusai, például Locke és Hume, az érzéki adatok ügyes összekapcsolásának képességét nevezték flexibilitásnak. A szó manapság használt jelentésében a rugalmatlanság és az élettelenség ellenfogalmaként jelenik meg. John Stuart Mill A politikai gazdaságtan elvei című munkájában a piacokat veszélyes, ugyanakkor mégis hasznos életszínpadnak tekinti, amely az emberben rejlő különös képességeket felszínre hozza. Ezen a színpadon a kereskedők és az üzletemberek egyfajta improvizáló művészekként léphetnek fel. Sennett szerint a flexibilitásban rejlő dilemmákat nem lehet elválasztani a rutinhoz és a megszokáshoz kapcsolódó antropológiai, filozófiai viták több évszázados tapasztalataitól. Abból érdemes kiindulni, hogy napjaink közfelfogásában a rutin valami szörnyű dolognak számít, olyan – a személyiség autonómiáját paralizáló – démonnak, amitől mindenképpen szabadulni kellene. Sennett rövid fogalomtörténeti keretbe illesztve ennél a közhelyes értelmezésnél jóval árnyaltabban mutatja be a rutin problémáját. Szerinte elsőként Denis Diderot vizsgálta behatóbban. Diderot az enciklopédia számára írt, az ipari tevékenység és a gyárakban folyó munkát bemutató tanulmányaiban elsősorban a rutin pozitív oldalát hangsúlyozta. A modern ipari társadalom titka a rutinban van, mondja Diderot. A Francia Enciklopédia 5. kötetében található rézkarc a L’Anglée nevű papírgyárat mutatja be. A gyár a Montargis nevű településen épült, mintegy száz kilométerre Párizstól. Maga az építmény leginkább arisztokrata kastélyra emlékeztet, francia kerttel és sétányokkal körbevéve. Sennett azt tartja Diderot leírásában igazán figyelemre méltónak, hogy itt válik elsőként láthatóvá: a lakás, az otthon és a munkahely egyértelműen szétvált egymástól.  Noha akkoriban a papírgyártás közismerten nehéz és piszkos munkának számított, mindebből semmi sem jelenik meg a rézkarcon. Az illusztrátor gondosan ügyelt, hogy a hatalmas kádakban hónapokig rohasztott növényi rostok közelében ne legyen látható egyetlen – az állandó hányingertől eltorzult arcú – munkás sem.