Liget.org   »   2012 / 2   »   Bene Zoltán  –  Nagy nemzetközi gyermek
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2442
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A művész úr szódát kért, a poharat a szája elé emelte, aztán mégsem itta ki. Rám nézett, beszélni kezdett, én hallgattam, néha bólintottam, mesélte Pósa. Mellettem Teó ült, a fülembe duruzsolt, hallottam a hangját, egyszer-egyszer biccentettem. Mint már oly sokszor, megint belém hasított, hogy ez már volt egyszer. Ugyanebben a városban, csak néhány kilométerrel arrébb. Teó duruzsolt, később okádott egy ajtó előtt, az ajtó kinyílt, és a küszöbre lépő lábra lágyan érkezett meg a hányás, úgy placcsant szét rajta, akár madárszar a márványon. Szép, formás láb volt, alighanem kívánatos lehetett a placcsanás előtt és a tisztogatás után, legalábbis Hugó utóbb ezt állította, s később Teó nem cáfolta. Pósa lélegzetvételnyi szünetet tartott, mielőtt kijelentette, hogy nem emlékszik, mikor történt mindez. Ami valamiképpen mégis bizonyosnak, elmaradhatatlannak, jellegzetesnek, vagy egyszerűen csak meghatározóan jellemzőnek tűnik, ha fölidézem azokat az időket, révedt el a tekintete, az a füst, lelkeim, az a keserű, nehéz szag és a jól körbehatárolható, összetételében alig, belső tartalmaiban egyáltalán nem változó tömeg. Ezek összetéveszthetetlenek és elmaradhatatlanok. És zenekarok, italos-cigarettás tivornyák előtte, alatta és utána, fölötte és mellette, szerelmek és (sokkal inkább) szerelmeskedések, azaz, legyünk őszinték, feleim, (leginkább) kufircolások. Aztán a kegyetlen másnapok rossz szájízű reggelei, a fejfájós előadások az egyetemen, a karikás, véreres, lüktető-égő szemek, az állandó kialvatlanság, a számtalan feketekávé. Mindez megesett velünk sokszor, fordult Pósa csöndes hallgatói felé, akik szerényen húzódtak meg az ablak alá tolt kanapén, és velünk esett meg, ebben bizonyos vagyok. Teó duruzsolását számtalanszor hallgattam, hallgatom, cáfolhatatlanul. A táruló ajtóban feltűnő láb, a becsapódó gyomortartalom és a sziszegő káromkodás azonban, sokáig úgy véltem, csak egyszer lehetséges, sóhajtott Pósa, és még azzal az egy alkalommal kapcsolatosan is felmerültek hébe-korba kételyek. Cigarettára gyújtott, majd, miután a füstöt alaposan megjáratta magában, ekként folytatta: egy szó mint száz, a minap végeztem a portán, ahol dolgozom mostanság − rajzolni ott is lehet, na, ja −, végeztem, s nemsokára a kávéházban a művész úr szódát kért, a poharat a szája elé emelte, aztán mégsem itta ki. Rám nézett, beszélni kezdett, én hallgattam, néha bólintottam. Mellettem Teó ült, a fülembe duruzsolt, hallottam a hangját, olykor biccentettem. Mint oly sokszor életemben, megint belém hasított, hogy ez már volt egyszer. Egy pillanatig tartott csupán a déjà vu, sebtiben villant át rajtam az emlék, az ajtóban megjelenő mutatós testrész, egyebek. Aztán a művész úr fölállt, hozta a poharát, elénk koppantotta, maga alá húzott egy széket, előbányászta a herflit, fújt rajta egy kurta dallamot. Teó abbahagyta a duruzsolást, a zakója belső zsebébe nyúlt, elővett egy fényképet, gyöngéden az asztalra helyezte. A lányom, mondta. A fotón szöszke kislány épített homokvárat. A lányom, ismételte Teó, az anyja benevezte egy versenyre, ő lesz a Nemzetközi gyermekév arca, aztán meg, ha nem vigyázunk, hát könnyen egy nagy nemzetközi gyermek válik majd belőle, szegénykémből... Egy szuszra hadarta el a mondandóját Teó, a művész úr közben markába zárta a harmonikát, másik kezével a fényképhez nyúlt, óvatosan a szeme elé emelte. Szép, mondta kisvártatva, s visszacsúsztatta elénk. Ügyes is, jegyeztem meg. Ügyes, ahogyan a Vár elé halmozza azt a hatvankamionnyi földet. Új várat épít, helyesbített Teó felélénkülve. A művész úr újra kezébe vette a fotót, alaposabban megvizsgálta, bólogatott. Ha a Dunába szórná, szólt végül, a Lánchidat lebonthatnák, lenne helyette átívelő homokpad. Buzgón helyeseltem, Teó szélesen vigyorgott. A művész úr elégedetten újabb dallamot csalt elő hangszeréből, dicsérte a kislányt, leszögezte, hogy legszentebb dolog a szeretet, azzal kihörpintette a szódát, átnyújtotta Teónak a fotográfiát, felállt, meghajolt felénk, és elkacsázott. Egy romos ábrázat (berúgott vagy harminc éve, s azóta sem józanodott ki) rekedt hangon érdeklődött, hogy mi a fenének engedik be ezt ide, mindig csak szódát vedel. Teó emelkedett, én azonban visszanyomtam a székbe, mesélte Pósa, fizettem, azzal szedtük a sátorfánkat. Egymásba kapaszkodva, ráérősen caplattunk a felázott utcákon. Teó a gyerek anyját szidta, hogy már mindent lehet, majmot csinálni a gyerekből, senki nem szab határt! Nemzetközi gyermekév, dünnyögte. Azzal vigasztaltam, milyen tehetséges az a lány, várat épít a Vár elé, Dunán keresztülívelő homokpadot, ahogyan úri kedve tartja. Teó göcögött, imbolyogva megállt egy ajtó előtt, a zsebéből előhalászott kulccsal babrált a zárban. Nem nyílt. Sokáig nem nyílt. Teó rendíthetetlenül próbálkozott, aztán hirtelen öklendezni kezdett, s a hányás éppen akkor buggyant ki a száján, mikor feltárult a bejárat, a küszöbön egy női láb, s már megint a déjà vu, már megint az érzés, hogy ez volt már egyszer, holott erről sosem hittem volna, hogy lehet újfent, csóválta a fejét Pósa, mélyre szívta a füstöt, s az orrán engedte ki. A lábhoz tartozó nő ezúttal nem káromkodott sziszegve, csak hidegen közölte velünk, miszerint ez volt a második, egyben utolsó alkalom, hogy őt Teó lábon hányja, többet egyikünket se akarja látni. Teó a szakállát törölgetve kérlelte, hogy engedje megnézni a lányát, a nő meg csak rázta a fejét és gorombán az orrunkra csapta az ajtót. Nemzetközi gyermekév, dünnyögte Teó, nagy nemzetközi gyermek, baszd meg. Én csak álltam, az járt a fejemben, milyen tehetséges az a lány, várat épít a Vár elé, homokpadot a Dunába, ahogy kedve tartja, hogy száraz lábbal jussanak a pestiek Budára, ha kedvünk tartja. A hátunk mögül herfliszó szivárgott belénk, Teó görcsösen görnyedt össze ismét, én pedig, fejezte be Pósa, én pedig tudtam, hogy ez nem déjà vu, ilyen nem lehet…

 

Kép:

Kováts Albert: Nemzetközi gyermekév