Liget.org   »   2012 / 3   »   Petrik Iván  –  Csak vasárnap – befejező rész
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2461
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Szóval ott hagytuk abba, hogy megállok, és váltok néhány szót Vencezlausszal. Közben észre sem veszem, pontosabban nem akarom észrevenni, mert ha észrevenném, azonnal el kellene rohannom az ellenkező irányba, elindulunk, araszolgatunk Vencezlaus lakása felé. Viszem a szatyrát, önkéntelen udvarias gesztus a részemről, az idős ember iránti tisztelet. Az erejét vesztett fölség kései dicsérete az ereje teljében lévő férfitól. Azaz nagyképűség, de mindez megfér együtt az udvariasság kilúgozó univerzális emésztőgödrében. Amikor visszaadom a szatyrot, csodálkozom, hogy nálam van, mert arra éppannyira nem figyeltem föl, hogy átvettem, mint hogy lassacskán elindultunk. Mi lehet egy ilyen szatyorban? Egy nagyáruház roncsolt nevét magán hordozó zacskóban, amit ez a jóravaló öregember hurcol magával reggelente, amikor kicsoszog a kikötőbe halakat virággal etetni, vagy fordítva. Miserere nobis. Ha nem vigyázok, elérzékenyülök. Érted, amit mondok, fiam? Bólintok, de közben mégis megpróbálom elképzelni, mi lehet a szatyorban. Vizsgáljuk meg a kérdést alaposan. Készítsünk részletes leltárt. A szatyor tartalma tehát.


Szárított haltetemek morzsái.
Három görbe, kiszáradt cigaretta.
Egy paróka.
Fulladt hering (a parókába csomagolva).
Számlatömb.
Revolver.
Szakácskönyv.
Lőszerek.
2 db. meggyűrődött, üres A4-es papírlap.


Minden egyes darabhoz tartozik egy hosszadalmas történet, amelyek a Csendes-óceán távoli vizeire röpítenének, megidéznének néhány elfeledett asszonyt, hosszú távú kihatásaikban magyarázattal szolgálnának talán a globális felmelegedésre is, az viszont teljesen bizonyos, hogy névváltoztatásra késztetnének néhányakat, akiket tanácsosabb lett volna meg sem ismerni. Ezek a történetek azonban ma messze elkerülnek, mert Vencezlaus megragadja a karom, és a lehető legkomolyabban kérdezi.


– Tudod, mi az a mély torok?


Zavartan hümmögök, és már nagyon sajnálom, hogy a szatyorral voltam elfoglalva az előző percekben, így nem tudom, hogyan keveredtünk ehhez a kérdéshez.


– Asszem, igen.


Rögtön látom, hogy Vencezlaus elégedetlen a válaszommal, az is lehet, hogy elpirultam közben.


– Tehát nem. A „mély torok” a kommunikációelmélet egyik legújabb terminusa – magyarázza átéléssel. – A kifejezés a Watergate-ügyet kirobbantó két amerikai újságíró titkos informátorának elnevezéséből származott át. Egy Felt nevű fickóról. De ez csak jóval később derült ki. Már hogy Feltnek hívják az informátort. Ma már tudjuk, hogy a „mély torok” álnév W. Mark Feltet, az FBI akkori második emberét takarta. Minden idők legtovább fedezett informátora csupán harminc évvel az ügy kirobbanás után, 91 évesen ismerte el, hogy ő volt a modern történelem legnevezetesebb politikai botrányának kulcsfigurája. Később az elnevezés általánosabb értelmet nyert, és valamennyi veszélyes körülmények között, titokban szerzett információt, az információt szolgáltató személyt, szóval az egész gebaszt így hívták. Még később a fogalom kiterjedt az információszerzés aktusára is, végül, elszakadva eredeti értelmétől, az olyan információátadásra korlátozódott, amely során a befogadó fél nem kíváncsi az információra (nem mintha nem volna érdekes vagy hasznos, csak tisztában van vele, hogy végeredményben veszélyes és tulajdonképpen titkos), azt mégis lenyomják a torkán. Tudsz követni?


– Miért mondja ezt nekem? – kérdezem önkéntelen ártatlansággal, olyan őszintén, amire csak jelen időben van mód.


A jelen idő, ami korántsem jelent laboratóriumi körülményeket, elutasítja a reflexív hazudozás, mismásolás lehetőségét. Miért kérdezem tehát Vencezlaustól, amit megkérdezek? Mert valóban kíváncsi vagyok a válaszra. Értem, amit mond, nagyon is értem, de felötlik bennem, miért pont ma, ezen a csillogóan napfényes reggelen osztja meg velem rejtélyes okfejtéseit. És persze félek a meglepetésektől, mert valami azt súgja, ha megértem, amit mondani akar, nem lesz egyszerű megemészteni. Maradjunk annyiban, hogy a jelen idő lehet ártatlan, de a múlt sosem. Nem fogja megengedni a következő pillanat ezt a fényűzést, ezt a jóindulatú nemtörődömséget.


– Tudod te azt nagyon jól.


Vigyázat! El kell hitetnem, hogy nem érzem teljesen hülyének magam, és ez nem könnyű, mert úgy áll a helyzet, hogy nem tudok szabadulni ettől az érzéstől.


– Hát, ami azt illeti…


– Rendben – vág közbe azonnal Vencezlaus –, kezdjük máshonnan. Szerinted megél egy szaracénia ebben a kikötőben?


Ezen még nem gondolkoztam el, de nem merem bevallani az öregnek. És ettől a kérdéstől eleve rosszabbul érzem magam, mert cseppet sem segített megérteni az előzőt.


– Azt hittem, ahogy más nyugdíjasok galambot etetnek a parkban, meg macskákat a házuk előtt, maga…


– Ide figyelj, kezdem megbánni, hogy téged választottalak! – Az indulattól enyhén, nagyon enyhén, éppen csak a pofacsontja csúcsán, kipirul. – Egy kis becsületesség még nem minden. Ha ilyen naivitással, vagy hát, bocsáss meg, hogy ezt mondom, de hülyeséggel párosul, akkor …


Elhatározom, hogy ezután figyelni fogok. Figyelni minden szavára, nem mulasztok el egy kötőszót, egy lélegzetvételnyi szünetet sem. Hallom a hangját, követem a mozdulatait, minden gesztusát, értem is, amit mond, mégsem világos, hogyan érkezünk el a monológ végére a felfedezéshez, hogy Vencezlaus a Peru bár tulajdonosa. Talán a felesége révén tett szert a vendéglőre, hiszen róla is sokat beszél, tárgyilagosan, mégis bizonytalan hangsúlyokkal, így nem tudom megállapítani, hogy fel akarja idézni az alakját, vagy megpróbálja elfelejteni. Úgy tűnik azonban, mégsem róla szállt rá a vagyona, mert a közös pont az életükben egy hajdanvolt dicstelen társbérlet valahol az Óperencián túl. Készülök rá, hogy megkérdezzem, hogy is van ez, de mire odajutnék, már az ókortudós fiáról mesél. Szóba jönnek bizonyos praenestei, cumaei, neapolisi kenőcsök, halottmosdatás, halottmosók, koszorúk, temetési menetek, virrasztások, s megint nem tudom, ez a fia disszertációjának a témája, vagy egy szörnyű emlék, ami megtapadt az agykérge hibás redőzetében egy reinkarnációs baleset eredményeként. Figyelmesen hallgatom, csupa olyasmit tudok meg, amiről korábban fogalmam sem volt. Ez önmagában jó, de elbizonytalanít, s örömömet viszonylagossá teszi, hogy tudom, tudni vélem: hazudozik. Méghozzá úgy hazudik, hogy tudjam, megsejtsem, nem mond igazat. Mit akar ezzel? Jó, jó, rendben, szándékosan akar összezavarni (maradjunk egyelőre ennél a feltevésnél), megjátszani ezt az „olvastam már valahol” érzést, hogy végül minden különösebb erőlködés nélkül lépre csaljon. Mint részeg medikust a folyékony dietil-éter. Bólogatok. Nem vágok a szavába, félek, hogy lemaradok megint egy döntő fontosságú mozzanatról, s annak ellenére, hogy tartom magam az elhatározásomhoz, és egy szót sem szólok, csak figyelek, nem értem (a következő pillanatban már úgy mondom: nem akarom elhinni), hogy ő a Peru tulajdonosa.


– Nézze, ha egy nyugdíjas koszos reklámszatyorral vánszorog az utcán naphosszat, arról nehéz elhinni, hogy kávéház-tulajdonos.


– Honnét veszed, hogy nyugdíjas vagyok. Mellékesen azt, hogy vánszorgok, a te érdekedben elengedem a fülem mellett. Dolgozom, fiam! Csak éppen nem úgy, ahogy te. Én nagyon jól tudom, hogy nem az a jó munka, ami fáradtsággal jár, vagy amihez csavarhúzó kell, hanem amihez ez!


És előhúz a szatyorból egy számlatömböt. A pókhálós-rojtos, fülledt, megsűrűsödő aljnövényzet, a nehezen beszívható illatok arra figyelmeztetnek, hogy a vadasparkhoz közeledünk, és a lágy ívben kanyarodó folyó, mintha csak igazolni akarna minden feltételezést a földi élet nagyszerűségével kapcsolatban, ellentmondást nem tűrően a tengerbe torkollik. A nagyszabású látványt nagyszabású zajok (szél, hajóduda, hullámverés, távoli madárvijjogás) kísérik. S az épülő híd óriási vastraverzeit mintha kifejezetten azért tervezték volna, hogy érthetetlen legyen a szándék, amit megvalósítani akar. Nincs szó közlekedésről, áthidalható mélységről; a dzsungel (a vadaspark, a város) ihletett absztrakciója, amit kizárólag emberi elme képes valósággá emelni. Vencezlaus széles árnyékot vető eukaliptuszfa alá elhelyezett padhoz ér. Leül, s ahogy az árnyékba lép, bőre kivilágosodik, testének arányai megvastagodnak, mintha megfiatalodna. Arcvonásai vérszomjasabbnak tetszenek így, de továbbra sem fenyegetőek. Van vérszomj, amit elkerül a kegyetlenség.


– Ott lakom – mutat a folyó íve fölé kiugró sziklameredélyen magasodó villára.
Látom, zavarja elképedésem, de most nem szól, csak kipakolja a szatyor tartalmát a padra. Előbb a revolvert, a lőszert, aztán a heringeket, parókát, mindent.


– Kezded kapizsgálni? – mosolyog jóindulatúan, bár nagy erőfeszítésébe kerül.


Nézem a fegyvert, a haltetemeket, a megtöredezett barnásvörös hajszálakat, és megpróbálom külön-külön magam elé képzelni minden egyes darabot. Mintha színpadra helyezném, félszegen arra várva, hogy történjen velük valami. Nincs más ötletem, előremenekülök.