Liget.org   »   2012 / 6   »   Petrik Iván  –  Odakint a rejtekéből
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2509
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Odakint vasárnap van, itt bent még bizonytalan kimenetelű kábulat. Odakint a fel-felragyogó napfényben harangok zúgnak, pontosabban a város összes kolostorának és az összes templomának a harangja egyszerre szól. Idebent lusta árnyékok leplezik a készülődő csendet. 1887. április 22-én ébredt ilyen szépen és ellentmondásosan Sironius Henrik az emeleti kisebb szobában. Amint kinyitotta a szemét, észrevette, hogy a rézsútosan ereszkedő tetőfalba vágott ablak nyitva van, s most már nemcsak harangzúgás, hanem friss szél is téved a szobába. Tehát vasárnap – maradjunk ennyiben. Sironius felkelt, felöltözött, lement az alsó szint nagy szobáin keresztül a konyhába. A vödörbe vizet hozott, majd tüzet rakott, aztán… aztán nem emlékszem, mi történt. Megjött a szakácsné, aki keresetlen szavakkal adta tudtára, hogy elégedetlen vele, mivel nem törölte meg a lábát, miután a kútról visszatért, s a konyha kövezetén sáros foltokat hagyott maga után. Megjött a szakácsné és csodálkozva vette tudomásul, hogy urát, a jómódú, szigorú kereskedőt a konyhában találta. Sironius gondosan elreteszelt minden kijáratot, mielőtt megérkezne a szakácsné, de az ablakokat szabadon hagyta, hogy ünnepi fény áramolhasson be a szobákba. Sironius gondosan elreteszelt minden kijáratot, miután megérkezett a szakácsné, a függönyöket is behúzta, hogy csak az asszony fehér húsa világítson. Sironius kávét főzött, majd a kabátját a hátára terítve kisétált a városba. Sironius töprengve ült a duruzsoló tűzhely mellett a reggeli csípős hidegben (amely reggeli hidegek mintha öröktől fogva tartanának, és sohasem múlnának el), és nem tudta megmagyarázni, miért maradt ennyire egyedül. Sironius töprengve ült a duruzsoló tűzhely mellett a reggeli csípős hidegben (amely reggeli hidegek mintha öröktől fogva tartanának és sohasem múlnának el), és nem emlékezett pontosan, kire várakozik. Nem emlékezett pontosan. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem emlékezett semmire, inkább csak annyit, hogy kicsit összezavarodott. Tehát: senkire sem várakozott. A titkosrendőrség kopóira várakozott azzal a feltett szándékkal, hogy fegyverrel a kezében védekezik. A titkosrendőrség kopóira várakozott azzal a feltett szándékkal, hogy irgalmatlanul leteremti őket, amiért késtek. A tündökletes szépségű Persephoné Grisaldinire várakozott, akitől bérbe vette a házat, s most, hogy visszatér szülőföldjére, a legbátrabb városba, még utoljára kezet csókol az asszonynak. A családjára várakozott (feleségére, gyerekeire, menyeire és vőire), akikről jól tudta, hogy nem érkeznek meg, mert ő szökött meg előlük, és régen levetette korábbi ruháit, átfestette haját, lefogyott, aztán meghízott, hogy ne ismerjen rá senki. A kéményseprőre várakozott, s hogy miért, azon nem kellett sokat töprengenie, mivel a tűzhelyből savanyú füstszag terjengett. Ő viszont még a Pünkösdi királyság nevű aprócska téren a lábasház szűk árkádjai alatt nem megbújó, inkább csak óvatosan félreeső patikában ácsorgott, illatos pálinkát ivott, és nem jutott eszébe, akárhogyan is erőltette az agyát, nem emlékezett, milyen címre kell mennie. Szép szavak és szép számok tolongtak a fejében. Piac utca 256., Pocséta út 346., Remete utca 8., Via del Moro 43., Hídalja sikátor 26., Ötödik utca 28. Az övéből előhúzott ceruzacsonkkal fel akarta írni valamennyit a patika falára, hogy rendszerezze, ráncba szedje ezeket, de már a kódorgó, kósza címek sem jutottak eszébe a következő pillanatban. Más sorrendben kéredzkedtek a ceruzája hegyére, s ebből nemcsak ő, hanem mindenki tudhatta, hogy valamennyi tévút, hiba, némi jóindulattal lényegtelennek nevezhető tévesztés (de azért tévesztés), és bár nem röpülnek nyílegyenesen a lehetetlenség levegőtlen magaslataira, most mégis meg kell állnunk. Vasárnap van (ehhez érdemes ragaszkodni), munka nélkül töltött csöndes nap. A kéményseprőnek (és bárkinek), ha pálinkázik is, nem járnak a fejében címek, utcák, házszámok, és nem várja őt senki, és aki várhatná, az sem kászálódik ki túl korán az ágyából, és így tovább, visszafelé, ki tudja, meddig. Sokáig, akármeddig, végig. Mert nem emlékszem, hol rontottam el – először. Nem tudom biztosan, hogy valóban fel szeretném-e göngyölíteni a rontás nehéz szövésű szőnyegét, s hogy valóban kész vagyok-e szétkergetni a tévedés összetorlódott komor felhőit. Akkor rontottam el, amikor Sironius Henriket arra kényszerítettem, hogy felébredjen? Amikor elhatároztam, hogy Sironius Henriket felébresztem? Amikor én magam felébredtem? Amikor ráfordult a főközlekedési útra a busz és dudált egyet? Amikor jól kivehetően kristály alakú hópelyhek szállingóztak a barna föld felé? Amikor valaki fölém hajolt, kérdezett valamit, és én tisztán, érthetően azt mondtam: „itt a metró”?

 

Ami ez előtt történt, arra végkép nem emlékszem, helyette kifinomult egyenletek törnek utat felém, amelyek a és b és c és x és z és négyzet és gyök és osztás és szorzás és összeadás és kivonás révén akarják megmutatni, hogy mi az egy, és mi a végtelen, és mi osztható mivel, és tényleg vannak-e prímszámok, és még sok minden mást. S ebből a végtelenbe vesző absztrakcióból kiválik egy megragadható biztos szál: a bizonytalanságom. Elbizonytalanodtam ugyanis, mint amikor frissen bevonult katonaként nem értettem, mire való a sisak, és mire a megmagyarázhatatlanul fényesre suvickolt bakancs. A sisakot a lábamra, a bakancsot a fejemre akartam húzni. Vagy mint amikor végre, életem delén módomban állt, hogy lakást vásároljak, s az adásvételt intézni felhívtam az ismerős ügyvédet, de a telefonja ki volt kapcsolva, a házra, amiben korábban az irodája volt, azt írták: elköltözött. Vagy mint amikor ebédhez akartam teríteni, elő is vettem a tiszta abroszt, de azt mondták, hagyjam. Vagy mint amikor megpróbáltam felidézni, olvastam-e már a könyvet, amit a kezemben tartok. Ez a bizonytalanság a maga sokféleségével mindenütt egészen ott van, ahol van. S amit én tudok róla, az csak olyan, mint a héjhulladék, melyekkel a disznókat etetem. Szolga létemre a szabadságot keresem ebben, és szabadként a szolgálatát választanám. Sokféle módon gyújt gyertyát az ember az ördögnek, olvasom a könyvben, amiről most nem jut eszembe, olvastam-e már korábban. De néha öntudatlanul is el lehet oltani azokat a gyertyákat. Vagyis: arra emlékszem, hogy olvastam már, de nem tudom, mikor. Az is lehet, hogy nem olvastam az egészet, csak néhány fejezetét. Esetleg egyetlen fejezetét. A fejezet egy részletét. Néhány idézetet, amelyeket szájára kapott az emberiség, de különös módon megőrizte a tudást is, hogy kitől származnak az idézetek. Előfordulhat, hogy ezt a néhány idézetet sem olvastam, hanem hallottam valakitől. Ennek viszont ellentmond, hogy emlékszem a könyv borítójára, a piros színű fényes felületre, amelyen fekete betűkkel állt a cím. Igaz, ennek ellentmond, hogy egy másik borítóra is emlékszem: fehér, kisebb formátumú, keményebb tábla, rajta kalligrafikusabb betűk és egy kép. Ennek szintén ellentmond, hogy halálom pillanatáig csupán egyetlen kiadást ért meg ez a könyv. Emlékszem az évre, háborús év volt, közepes, inkább gyenge termés, több szenvedés, mint amennyi félelem, pedig nem maradtak már kétségek a végső következtetésekkel kapcsolatban. Minden egyértelműen egy irányba mutatott, kézzelfoghatóvá váltak a legkínosabb sejtések, olyasfajta teljességben, ami mindent maga alá temetett. De nem eltiporta, elpusztította a még éldegélő világot, hanem kikristályosította, mintegy nagyítón keresztül kiemelte, megvilágította, és minden azt mutatta, hogy egyetlen, egyetlenegy lehetséges út maradt, egyetlen logika érvényesülhet. Nem maradt esély semmi másra. E vaslogika megmásíthatatlan elemei szigorúan meghatározták a világot, így az sem történhetett másképpen, hogy Sidronius vasárnap felébredt. Mert a neve Sidronius, és nem Sironius, és nem 1887-ben, hanem 1917-ben történt vele az a korántsem titokzatos esemény, hogy vasárnap harangzúgásra ébredt, és a konyhába érve velem találta szembe magát. Haloványan emlékeztünk egymás nevére, de korántsem voltunk biztosak benne, hogy jól emlékezünk. Nem ejtettük hát ki a neveket, kerültük a megszólítást, ráadásul fogalmunk sem volt a másik társadalmi állásáról, aktuális gazdasági helyzetéről, és neveltetésünkről is csak keveset árult el, ahogy jóízűen káromkodtunk, amikor a hal kiesett a földre a serpenyőből. Úgy tettünk mintha a másik készítene már nem is reggelit, inkább ebédet, s a halat nem neveztük halnak, legfőképp nem heringnek, hanem távoli, hivatalos hangsúllyal „álmából életre csókolt menyasszonyunknak”, vagy „néma gégemetszőnek”. Sidronius közben észbe kapott: dolga van, hát elrohant. Feszült volt, a gyomra görcsbe rándulva húzta lefelé, mindig lefelé. Arca komoly szenvedésről árulkodott, pedig csupán a kőművessel kellett megállapodnia arról, mikor lát végre munkához, és mennyiért. Ráadásul többször is dolgoztatott már vele, mégis ez a hülye feszengés, mintha szívességet kérne, nem pedig munkát ajánlana. Abban pedig biztos lehetett, hogy az összeg amit fizet neki… Mindez arról jut eszembe, ahogy Catherine áll velem szemben az utcán. A bolt előtt támasztja a falat, kezében szatyor, messziről látszik, hogy vidám – és hogy szép. Friss szél kap a szőke hajába, mint egy semmiről sem szóló francia film véletlenszerűen kiválasztott jelenetében. El kellene döntenünk, hogy elindulunk-e egymás felé, de mintha pont erről a döntésről nem akarnánk tudni; mert ha elindulunk, ha vészesen csökkenni kezd a távolság, ha elfogy, mit fogunk majd tenni? Nem látjuk egymást, ez biztos, s ez a biztosság csendesebb lesz?, bizalmasabb?, egyértelműbb? Ha majd ott leszek, szívesen fogok visszagondolni az utolsó pillanatra, amikor még csak akartam, hogy ott legyek? Jólesően fogok emlékezni az alig elmúlt időre, amikor még csak vágyódtam arra, ami éppen történik velem? Erről eszembe jutott a várárok, amibe belepisiltünk a fiammal. Nevettünk, és azt mondtuk, feltöltjük újra. Ő őszintén nevetett, én meggyőzően, mert közben a lövészárok jutott eszembe, amibe belerohadtam alig pár évvel korábban. Amiről eszembe jutott a hársfa a folyókanyarulatban visszaverhetetlen verőfényben, amiről pedig a ragyogó téli ég, pontosabban a töredék gondolat, hogy mindig van valami, ami ellenállhatatlanul szép. Erről az, hogy amit Isten teremtett, az gyönyörű, amit az ember, nos, hát azon minden esetben el kell gondolkozni. Erről pedig a vasárnapi harangszó jut eszembe, amire valahol valaki újra, újra és újra felébred. És ilyenkor emlékezete arcán lelkem egy kézlegyintésével megsimogatom az ébredezőt. Segítek neki kikelni az ágyból, lekísérem a konyhába, vizet hozok, felteszem a kávét, de hagyom, hogy ő döntse el, elő akar-e jönni a rejtekéből.