Liget.org   »   2007 / 3   »   Kiss Lajos András  –  Haladásparadoxonok
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=495
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Ethica more Auschwitz demonstrata - mondja Agamben, aki szerint a huszadik század történelmének igazából egyetlen tanulsága lehet: egyenesen szembe kell néznünk a Medúzával, bízva abban, hogy "nemcsak gyilkos medúza létezik, hanem vannak neki halhatatlan nővérei is, mint Stheno és Euryale." Persze nem teljesen új ez a felismerés. Korábban már láttuk, hogy Hegellel együtt Camus is vallotta: ha a világ irracionálissá válik, irracionális eszközöket kell kovácsolni a megértéséhez. Mindezt meggondolva úgy látom: Agamben modernitás-analízise páratlan következetességgel igyekszik eleget tenni annak az önmaga választotta - csaknem abszurd - imperatívusznak, hogy a legérthetetlenebb jelenségeket is kötelességünk érthetővé, felfoghatóvá tenni. Könnyen belátható: Adorno sokat emlegetett mondata, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni, egészen más következtetéseket sugallhat az utókornak, mint Agamben elemzése. Természetesen nemcsak lehetséges, de egyenesen parancsoló szükséglet a költészet további művelése, bár azzal is számot kell vetnünk, hogy más kánonok és más esztétikai princípiumok érvényesek. A racionálisan felépített fogalmi hálóval operáló filozófia más "műfaj" szabályainak engedelmeskedik, mint a költészet, s éppen ezért hosszadalmasabb fejtegetések, néha unalmasnak tűnő kerülőutak szükségesek a kitűzött cél eléréséhez. Agamben vállalja a kanyargós kitérőt, mégpedig azért, hogy szokatlan perspektívában vethesse fel a holokauszt-kérdést. S ha nem is érthetünk vele egyet mindenben, gondolatmenetének sokkoló eredetisége hat ránk.

    Először arra a mozzanatra érdemes felfigyelnünk, hogy Agamben látszólag értelmetlennek tekinti az Auschwitz-szindróma "túlmoralizálását". Nem arról van szó, hogy szemében az erkölcsi megítélés értelmét vesztette. A szokásos megközelítésekkel ellentétben ő inkább azt hangsúlyozza: a hagyományos felelősségetikai értelmezés alkalmatlan, hogy szembenézzünk a történtekkel. A felelősség-fogalom a jog világával összekapcsolódva értelmes, enélkül inkább csak a hatalmi arrogancia kifejeződése. Aki azt mondja: "én csak Istennek vagy a saját lelkiismeretemnek tartozom felelősséggel, de az emberi törvényeknek nem", valójában visszautasítja a felelősségvállalást. Az etikának a boldog élettel kapcsolatos kérdések megválaszolásához van köze, nem pedig a felelősséghez, mondja az olasz filozófus Arisztotelész és Spinoza erkölcsfilozófiájához kapcsolódva. Van tehát egy másfajta erkölcsfilozófiai álláspont is, folytatja érvelését, amely nem a hagyományos felelősségetika kérdésfelvetéseit ismétli, hanem az emberi lét végső határait igyekszik kitapintani, hogy innen rugaszkodjon el a század borzalmainak mélyebb megértéséhez. Ilyenformán Agambent sokkal inkább egy minden lehetséges etikát megelőző etika megalkotásának a lehetősége izgatja, nevezetesen a tanúságtevő és a tanúságtétel problémája, azaz kifejezetten ismeretelméleti és főképpen egzisztenciál-ontológiai kérdés: kinek van joga és egyáltalán ki az, aki képes hitelesen elmondani az elmondhatatlant. E tekintetben nem nehéz felismerni a Heidegger-féle fundamentálontológiai törekvések elemeit; ezt a feltételezést még az is valószínűsíti, hogy a fiatal Agamben a hetvenes évek elején egy ideig hallgatta az öreg schwarzwaldi mester előadásait. Mégis, közös kiindulópontjuk ellenére, hogy tudniillik minden valamirevaló filozófia az élet és a halál kérdése körül forog, Agamben gondolatvezetése egészen más irányt vesz, mint a heideggeri. Közismert, hogy Heidegger szerint a halál az ember számára mint minden lehetőségek abszolút lehetősége jelenik meg, "mint vonatkozásnélküli, meghaladhatatlan lehetőség". Tehát "(...) mint ilyen, a halál kitüntetett küszöbön-állás". Csakhogy a megsemmisítő táborokban történtek egészen sajátos kontextusba helyezik a heideggeri - amúgy meglehetősen enigmatikus - halálértelmezést. Ugyanis látszólag éppen a tábor az a kitüntetett hely, ahol a halál mint meghaladhatatlan lehetőség "megtapasztalhatóvá" lett, hiszen ott szinte mindenből hiány volt, csak éppen a halálból nem. Nyilvánvaló, hogy ez a tudatosan provokáló megközelítés a legnagyobb cinizmus lenne az áldozatokkal szemben, ugyanakkor a heideggeri álláspontot is torzító tükör elé állítaná. Másrészt, mondja Agamben, Heidegger a második világháború (és kiváltképpen Auschwitz) taszító tényeinek ismeretében maga is érezte, hogy itt még sincs valami rendben, s közismert - átmeneti - kötődése a nácizmushoz, valamint a halálproblematika bosszantóan homályos feldolgozása a Lét és időben. Heidegger - hosszú hallgatás után - először 1949-ben szólal meg. A Bremenben tartott, a technicizált élet veszélyeivel foglalkozó előadása (Die Gefahr), immáron a náci népirtást is bekalkulálva, újra visszatér a halálproblematika elemzéséhez. "Meghaltak? Elpusztultak. Eliminálták őket. Meghaltak? Egy iparilag működtetett holttestgyártás termékei lettek. Meghaltak? Feltűnés nélkül likvidálták őket a megsemmisítő táborokban (...) De meghalni-tudni azt jelenti: elszenvedni a halált a maga lényegi értelmében. Meghalni-tudni azt jeleni: képesnek lenni a végső szenvedés vállalására. De ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha a halál lényegét saját lényegünknek tekinthetjük (...) Megszámlálhatatlan és rettenetes meg nem halt halál van jelen mindenütt - mégis: éppen a halál lényege lett megtiltva az embernek."

    Nem kétséges, Heidegger mondatai nagyon pontosak és a lényegre irányulnak, de valahogy Auschwitz egyediségét mégsem világítják meg kellőképpen! Az iparszerűen kimért halál ugyan új fejezetet nyitott a genocídiumok történetében, ettől azonban még nem feltétlenül kell egyedinek tekintetni a haláltáborokban történteket. Agamben éppen arra a többletre kíváncsi, amely keresztültör a szokványos értelmezési sémákon, s azt állítja: a "megmagyarázhatatlan" megmagyarázására megmagyarázhatatlan eszközöket kell bevetni. Amint már említettem, Agamben számára az igazán lényeges kérdés a tanúságtétel paradox helye, illetve a tanúságtevő paradox figurája, valamint az Auschwitz-történet archiválásának egyéb paradoxonjai. Agamben - Hermann Langbein, Primo Levi, Robert Antelme és más túlélők viszszaemlékezéseire támaszkodva - azt állítja: Auschwitz autentikus tanúságtevőinek helye jóformán üres hely, egyfajta non-lien, amelyet csaknem reménytelen vállalkozás az értelmes fogalmakból építkező elbeszélésekkel betölteni. Ennek a tézisnek a bizonyítására az olasz filozófus - első lépésként - a tanú, illetve tanúságtevő fogalmának történeti rekonstrukcióját végzi el. A latinban, mondja Agamben, a testis (tanú) szó azt a valakit jelölte, aki egy bírósági perben vagy vitában az elfogulatlan harmadik személy minőségében lépett fel. De volt a latinban a tanúság jelenségének egy másik megnevezése is: a superstes. Az események túlélője ő, aki éppen a személyes átéltség alapján képes autentikus beszámolóra. Nyilvánvaló, hogy Primo Levi, Robert Antelme vagy a többi "híres túlélő" nem elfogulatlan harmadik. Ezt nem is lehetne elvárni. Mert a tanúságtétel második jelentése (amely a "személyesen átélt" tartalmára vonatkozik), tehát a megtapasztalt borzalom és iszonyat mértéke mintegy eleve lehetetlenné teszi az első jelentésben megkövetelt feltétel érvényesítését: az objektivitáskritériumot. (Ha mindenáron a tudományos megismerés kritériumait akarjuk alkalmazni a túlélők tanúságtételének érvényességére, leginkább a kontingens kategóriája tűnik a legmegfelelőbbnek, azaz: tanúságtételük nem szükségszerűen objektív, de nem is lehetetlen.) Ha lehet, még súlyosabb problémák merülnek fel, ha a tanúságtétel fogalmának második jelentését önmagában próbáljuk Auschwitzra alkalmazni. Vajon a túlélő az igazi átélő? Nem éppen a túlélés ténye bizonyíték arra, hogy amit átéltek, mégsem a legborzalmasabb, mert ha átélték volna, akkor éppen hogy nem lennének túlélők? Vagyis azt állítani, hogy Auschwitz valami egészen unikális borzalma az emberi történelemnek, és hogy erről a borzalomról a személyesen átéltek alapján számot lehet adni; ez abszurd igényt foglal magában, mert ennek a két feltételnek - így együtt! - már nem lehet eleget tenni. Valójában az igazán hiteles tanúkat éppen a nem-túlélők között kellene keresni, mondja Agamben, s ilyenformán Auschwitz igazi paradoxonát a következőképpen lehet megfogalmazni: nem a túlélők az igazi tanúságtevők. Az igazság az, hogy nem Agamben fogalmazza meg először ezt a paradoxont. Ha nem is ugyanebben a formában, de ehhez nagyon hasonló módon érvel Jean-François Lyotard is, a fő művének számító, Le Différend (Összekülönbözés) című könyvében, amelyre egyébként Agamben is hivatkozik.

    Lyotard szerint, még ha el is tekintünk a primitív holokauszt-tagadó irodalom nyilvánvaló szándékaitól, akkor is szinte megoldhatatlan nehézségekbe ütközünk az Auschwitzban történtek bizonyítása során. Tudniillik a holokauszt-irodalom lényegét vétjük el, mondja Lyotard, ha benne pusztán az efféle munkák szerzőinek szubjektív rosszindulatát vesszük észre.8 Az igazi tragédia különös módon abban van, állítja, hogy a színvonalasan megírt holokauszt-tagadó történelmi művek és a "valódi" holokauszt-irodalom feltűnően hasonlítanak egymásra. Mégpedig azért, mert a tudományos argumentáció szabályrendszere, magának a tudománynak a műfaja az, amely belső logikája révén úgyszólván felismerhetetlenné teszi a különbségeket. A tárgyalóteremben vagy a tudományos laboratóriumokban a "valóság" kísérleti protokollokban és egyéb argumentációs formákban jön létre. Egy tény valóságát csak úgy lehet igazolni, ha egy "definíciós mondat" (?Ez a birodalom fővárosa?) egy "osztenzív mondathoz" kapcsolódik (?Ez az?), mégpedig egy újabb "nominatív mondatnak" köszönhetően (?Ez Róma?), s mindezen feltételek megléte esetén a mondatok egy újabb "kognitív mondattá" (?Róma a birodalom fővárosa?) kapcsolódnak össze. A perben ítélkező bíró vagy a tudományos igazság kérdésében dönteni hivatott tudós csak azokban az esetekben hajlandó az egyik fél igazságát elfogadni, vagy a hipotézist valóságnak tekinteni, ha ebből a nyelvi játékból nem hiányzik az osztenzív mondat. Jelen esetben tehát kell lenni valakinek, aki azt mondja: "Én bent voltam a gázkamrában." Ennek a követelménynek csak egy performatív ellentmondáson keresztül lehetne eleget tenni. Így aztán, mondja Lyotard, akik mégis túlélték a megsemmisítő táborokat, inkább a hallgatásba burkolóznak, tudván: nem tudnak eleget tenni ennek az abszurd követelménynek.