Liget.org   »   2006 / 3   »   Szentgyörgyi Zsolt  –  Lánykérés
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=731
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Akkoriban szinte reggeltől estig csak hímeztünk, hímeztünk, hímeztünk, és rendszerint egyikünk sem szólt egy árva szót sem, mintha tiltott nézeteket vallanánk, vagy megszeghetetlen, szent eskü kötelezne makacs hallgatásra. Beszéd helyett rejtelmes, képzeletbeli növények színpompás mezőit keltettük életre a hajlékony, könnyű szövetek tejfehér téglalapjain, és ily módon, minden előzetes koncepció nélkül, folyton újabb és újabb kerteket alkottunk, amelyekben serény kertészként munkálkodtak fáradhatatlan ujjaink. Időnként ábrándosan felnéztünk munkánkból, és miközben tekintetünkkel az ablakunk előtt elterülő, megszokhatatlan tájképet pásztáztuk, olykor még településünk egy-egy lakóját is megpillantottuk odakint, aki számunkra többnyire idegennek és megismerhetetlennek tűnt, noha mások számára - a körülményektől függően - mindegyikük apa, anya, esetleg megöregedett gyermek volt. A járókelőkön kívül, ugyancsak jól megfigyelhettük a pázsit hervadt prémjét, a felismerhetetlenségig poros fákat és az égbolt szegélyének legalsó, keskeny csíkját, amit kedvezőtlen fekvése miatt sem az angyalok, sem az ejtőernyősök nem frekventáltak, így néptelen és kopár volt, akár a lakások mennyezete. Legfeljebb egy kóborló, eltévedt madár szelte át néha sietve, és irigykedve gondoltam, hogy a szabadság, ami településünk lakosságának csupán egy napilap neve, a madarak táborában a mindennapi élet szerves részét képezi. Kézimunkánk díszes növényeinek fejlődését azonban összehasonlíthatatlanul fontosabbnak, ugyanakkor határtalanul érdekesebbnek tartottuk, mint az ablakból elénk táruló kép kínálta szegényes látnivalókat, ezért alig néhány perc elteltével, figyelmünket mindig újból a hímzés mintái felé fordítottuk.

    A külvilág eseményei iránt tanúsított nemtörődömségünk és figyelmetlenségünk miatt soha nem tudtuk teljes bizonyossággal megállapítani, milyen évszak van, és ha a doktor unszolására néhanapján mégis kimerészkedtünk a friss levegőre, legtöbbször csalódnunk kellett előzetes várakozásainkban. Az ezzel járó bosszúságok elkerülése érdekében, végül arra a megállapodásra jutottunk, hogy egyikünk a napernyőt, másikunk pedig a sálat vegye magához, mielőtt kilépnénk az ajtón, és ritka kivételektől eltekintve, elővigyázatosságunk valóban meghozta eredményét. Attól fogva többé fel sem merült, hogy mindez másképp legyen, és leleményességünkre büszkén, egyetlen alkalommal sem feledtük, hogy megállapodásunk értelmében járjunk el. Egyikünk felkutatta a napernyőt az örök félhomályba burkolt, hallgatag előszobában, míg másikunk a hatalmas, nyikorgó-ajtajú szekrények mélyén megbúvó sálat kereste elő, majd kéz a kézben, kiléptünk a tornácra.

    Akár délelőtt volt, akár délután, a közeli templomtoronyból folyton harangzúgást hozott a szél, és az úton nagy porfelhők gördültek, melyekből néha előbukkant egy-egy dolga után siető járókelő, aki fejfedőjét szorosan a fejébe húzva viaskodott a légáramlatokkal, és amikor észrevett, üdvözlésképpen meglengette felénk egyik kezét, mire mi hasonló kézmozdulatokkal válaszoltunk. Házunk azonban a település szélén helyezkedett el, és ennek következtében az a sajátos helyzet állt elő, hogy a járókelők döntő többségét általában egymaga a mezőőr alkotta, aki mindkét irányban napjában többször elhaladt arra, már-már olyan érzést keltve, mintha egész nap a tornácunk előtt járkálna. Díszes egyenruhája és a vállán lógó lőfegyver alapján könnyűszerrel megkülönböztethettük másoktól, de legfeltűnőbb mégis a kalapja volt, amelynek alsó része tömlőszerűen kiszélesedett és öblössé vált, akár egy kisebbfajta táska, stilizált szegéllyel és viharvert csíkokkal az oldalán. Valahogy mindig a teáskanna jutott eszembe erről a kalapról, bár az is igaz, hogy esténként, amikor a teavizet melegítettem, a teáskanna láttán rögtön a mezőőr kalapja rémlett fel előttem, és soha nem tudtam eldönteni, hogy a teáskanna hasonlít-e a kalapra, vagy a kalap a teáskannára.

    Egy idő után már-már komolyan fontolgattam, hogy felhagyok a teaivással, mintha a teázás kellékeivel együtt a mezőőr kalapjának emlékétől is megszabadulhatnék, ám szívem mélyén tudtam, hogy mindez csupán egyfajta felületi kezelés volna, amely aligha hozna lényeges változásokat. Minél kevésbé akartam ugyanis a kalapra gondolni, annál gyakrabban eszembe jutott, és végül valósággal behálózták életemet a kalappal kapcsolatos gondolatok elvarratlan szálai. A lábosok és különösen a fazekak, a lámpabura, a bádogvödör ugyancsak erre emlékeztettek, és úgy éreztem, tehetetlenül sodródom rajtam kívül álló erők játékaként, melyek fenekestől felforgatják addigi életem. Még kedves regényeim lapjain is folyton baljós próféciákra bukkantam, melyek fenyegető események előjelét hordozták (pl.: "...Napokon keresztül mozdulatlanul ült az elfüggönyzött földúton guruló, sánta hintóban és utazott, utazott, mintha fából készült, ócska ladikban evezne a porban úszó, kopott lovak háta mögött. A szoborszerű, megkeseredett hajtó eközben egy pillanatra sem merte lehunyni a szemét, mivel az útjukkal párhuzamos, végeláthatatlan vidéket egyfajta ingoványnak ítélte, ahol ember-nemlátta, rosszkedvű madarak őrködtek a félholt fákra és a sovány talaj egyéb, gyanús szerzeményeire. Rossz előérzetét tovább növelte, hogy azon a félreeső tájékon meglehetős hírnévre tettek szert a vadállatok, és a megfagyott, kevély pásztorok nehézsubájú, esetlen nyájának elkóborolt példányait rendszeresen felkoncolták a kopár farkasok, valamint a kitátott seb körül összegyűlő apróbb fenevadak. A természet kérlelhetetlen iparágainak működését ugyanis arrafelé alig-alig befolyásolta az emberi tevékenység áldásos hatása. A hínárral szegett faágak kemény, szétnyitott ujjai lomhán fésülgették az odúkból és a vadállatok pincéiből kelő szürkület foszlányait, és a nehéztüdejű, romlott fák állványzata felett nyikorgó szelek járták az elhagyatott provinciákat, ahol megkülönböztethetetlenek voltak egymástól a hétköznapok, a reggel és az este, a délelőtt és a délután. Ahogy múlt az idő, a hintó mégis egyre fáradtabbnak látszott, és a hajtó titokban attól tartott, hogy ha levenné fejéről kalapját, azon nyomban leszállna ismét az éjszaka. Embernagyságú, jéghideg macskaként zötykölődött a kényelmetlen bakon, és sötét gondolatokba merülve hajtotta az egyre feketébb, alvó lovakat az ingoványok elátkozott országútjain, amikor váratlanul megpillantott egy nyitvatartó vendégfogadót, melynek petróleumlámpás ablakánál megtermett, magányos vendégek melegedtek. A fogadó látogatóinak másik része viszont már közömbösen aludt a kiürült, savanyú poharak mellett, a felszolgált ételek és italok térképeivel díszített abroszon, mintha a föld süket járatokkal átszőtt mélyeit kémlelnék, ahol eltemetett ásványkincsek fekszenek az altalajok különféle változatainak szemcsés rétegei közt. Szinte úgy tűnt, hogy a fogadó épülete is egy csupán az elátkozott csarnokok és betemetett tárnák sorában. A kijárat nélküli, félreeső terem feletti csillagtalan mennyezet meg-megreccsent az égbolt terhe alatt, és az óriási, álló huszárkapitány, aki ló híján a pultnál támaszkodott, várakozva fordult a mindaddig kihasználatlan, rongyos ablak felé, hogy felmérje, miféle látogató érkezett. A várakozásokkal ellentétben azonban a hintó nem állt meg, de még csak nem is lassított, mivel a fáradt, vidéki utazó másféle terveket szőtt, és feltett szándéka volt, hogy akár a szórakozásra, kikapcsolódásra szánt idő rovására is megvalósítja elképzeléseit. A XVII.-XVIII. században egyébként korántsem voltak ritkák az ilyen határozott jellemek, akik fáradságos utakra vállalkoztak egy fellobbanó szerelem, vagy hasonló titokzatos élmények kedvéért. Nem tántorították el őket sem a jelentős kiadások, sem pedig az utazással járó kényelmetlenségek, ha arról volt szó, hogy meglátogassák szerelmük tárgyát, aki általában grófnő vagy tekintetes asszony alakjában tengette távoli életét..."), és később már az éjszakai pihenés halk, egyforma órái sem hoztak többé megnyugvást.