Liget.org   »   2005 / 7   »   Szesztay Károly  –  Önszervezôdés a vízgazdálkodásban
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=892
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A természeti készletek végessége legelõször és talán leginkább szerteágazóan a vízgazdálkodásban jelentkezik. A vízgazdálkodás iránya és hangsúlya - szükségképpen is - a kitermelés növelésérõl a hatékony használatra és a vízigényeket csökkentõ műszaki és gazdasági megoldásokra helyezõdik; a gazdálkodást behatároló döntésekben pedig egyre fontosabb szerephez juttatja magát a vizet és a vízügyi szolgáltatásokat igénylõ személyeket és intézményeket, hiszen a hatékonyság-növelés és az igény-csökkentés célszerű mértékét és módozatát csak a közvetlen érdekeltek bevonásával és együttműködésével lehet megválasztani. Ez a felismerés tükrözõdik országos szinten az 1984. évi vízgazdálkodási kerettervünkben; az európai térség adottságai között pedig az EU keretében készült 1992-98. évi vízgazdálkodás-politikai alapozó tanulmányban. Ezek a kezdeményezések az igény-orientált vízgazdálkodás lényegét a társadalom egészét átfogó koordináló és érdekegyeztetõ tevékenységben jelölik meg. Az európai országok adottságainak sokféleségében az EU alapozó tanulmánya az együttműködés és az érdek-egyeztetés feltételeit az alulról építkezõ önszervezõdés és intézmény-fejlesztés eszmeiségébõl kiindulva keresi.

 

 

Politikai kapcsolódások

 

Minthogy a víz a természet és a társadalom minden fõbb részletében jelen van, a környezet-centrikus és igény-orientált vízgazdálkodás eszmeiségi alapjait keresve az EU tanulmánya az emberi együttélés végsõ (etikai és pszichológiai) kérdésköréig nyúl vissza, és a választ az európai civilizáció hagyományaiban - többek között a keresztény tanításban - találja meg. Az európai országok együttélését és együttműködését az 1992-ben aláírt maastrichti szerzõdés az alulról építkezõ önszervezõdésben jelölte ki. Az emberi személyiség képességeinek és kezdeményezéseinek szabad és teljes kibontakoztatása az elsõdleges cél - szociológiailag pedig az önkéntes és spontán szervezõdés és intézményesülés jogát deklarálja, ami az államalkotás és az államközi kapcsolatokban a demokráciát és a szövetségi rendszert részesíti elõnyben. Az önszervezõdõ és alulról építkezõ intézményfejlesztésben értelemszerűen fõszereplõk a civil szervezetek, amelyeknek közvetlen környezetvédelmi és vízgazdálkodási jelentõségét jól tükrözik a 2002. évi johannesburgi világcsúcs ajánlásai, majd a kyotói vízügyi világfórum iratai.

    Ahogy néhány évezreddel ezelõtt a víz és a vízszabályozás katalizálta a termékeny folyóvölgyek elsõ nagyszabású civilizációinak és birodalmainak szervezõdését, ma az igényorientált vízgazdálkodás gerjeszthet és irányíthat.

    Az igények és a készletek mérlegének, más szavakkal: az elvárások és a gazdasági feltételek összehangolásának legfõbb nehézsége - ez az esetenkénti konfliktusok, a különbözõ válságok tulajdonképpeni forrása is -, hogy rendkívül érzékenyen és igen tág határok között változik a gazdálkodás stratégiáját és módozatát behatároló tényezõk, elsõsorban a technológiai ismeretek és eszközök szintje. Hét fõbb vízhasznosítási igény-összetevõre kell figyelni: (1) a lakóhelyi vízellátásra, (2) a növénytermesztésre, (3) az ipari vízellátásra, (4) a vízerõhasznosításra, (5) a vízi közlekedésre, (6) a halászatra és (7) a vízi üdülésre.

    A vízgazdálkodás kárelhárító jellegű tevékenységei esetében (mint az árvízvédelem, a belvíz-elvezetés és a vízminõségi kárelhárítás) az igényeket a kárpotenciál, a szolgáltatott készleteket a kárelhárítási kapacitás jellemzi.

A profitorientált területhasználati és ipari rendszerekben a kárpotenciál többnyire lényegesen gyorsabban és érzékenyebben követi a műszaki fejlõdést, mint a kárelhárítási kapacitások beruházásai. Nagyobb területek és hosszabb idõszakok átlagában ezért a bekövetkezõ károk - a növekvõ ráfordítások és erõfeszítések ellenére - világszerte emelkedõek. A gazdasági növekedéssel és az iparosodással óhatatlanul együtt járó gyors technológiai változások miatt a felszíni és a felszín közeli vízkészletek állapotértékelését viszonylag rövid idõközönként - az EU 2003. évi vízgazdálkodási keretirányelvei szerint mintegy 6 évenként - meg kell ismételni.

    Amíg a vízkészletek és a szolgáltatási kapacitások az igényekhez képest bõségesen (területi vagy idõbeli korlátozások nélkül) állnak rendelkezésre, a fejlesztési célokhoz szükséges vízügyi szolgáltatásoknál egyértelműen műszaki feladatról van szó; ez intézményi és pénzügyi szempontból általában egyszerű megrendelõ-szállító jellegű kapcsolatot és együttműködést kíván. Az iparosodás elõrehaladtával azonban hamar (a gazdasági fejlõdés élvonalát alakító országok többségében már az 1950-es és 1960-as években) bekövetkezett az a vízháztartási és vízminõségi állapot, amelyben a további igényeket csak olyan megnövekedett költségekkel lehetett biztosítani, az elemzés pedig olyan folyamatos ágazatközi együttműködést kívánt, hogy a hangsúly a műszaki tényezõkrõl áttolódott a gazdasági és a környezeti (ökológiai) mérlegelésekre. Az ágazatközi kapcsolatoknak ez az elsõ, látszatra egyszerű belsõ átrendezõdése tovagyűrűzõ hatásaiban a gazdaság és a környezet egészének viszonyában is gyökeres változást kezdeményez, amelynek elveit - informatikai és stratégiai - és intézményi elõfeltételeit tisztázni kell.

 

Az alulról építkezõ önszervezõdés elve

az EU vízgazdálkodási politikájában

 

Bár az alulról építkezés elvének gyökerei az emberi együttélés alapvetõ pszichológiai és etikai rétegeibõl fakadnak, koreszmeként az Európai Unió környezeti és vízgazdálkodási politikájában vált tényleges és tudatos intézmény-fejlesztési és társadalom-politikai tényezõvé. Az önszervezõdés szabadságát és célszerűségét az európai országok környezetvédelmi együttműködésének az 1970-es évek elejéig visszanyúló elsõ okmányai is felismerik, de csak az 1992. februári maastrichti alkotmány teszi az Európai Unió tevékenységének egyik pillérévé. A történelmi távlatokat illetõen célszerű hangsúlyozni, hogy a gyakorlati alkalmazást irányító stratégiák megfogalmazása körül mindjárt az alapelv elfogadását követõ hónapokban jelentõs nézetkülönbségek és heves viták alakultak ki. Az elsõ tervek az Unió egészére vonatkozó közös stratégiát irányoztak elõ, de amikor az 1992. június 2-i dániai népszavazás a központosításnak ezt a mértékét és módozatát elutasította, Anglia, Franciaország és Németország kezdeményezésére új tervek készültek. Ezek a vízgazdálkodási politika lényegi kérdéseit már a tagországok illetékességébe utalták, és a közös érvényű alapelvek elfogadását valamennyi tagország egyetértéséhez kötötték (vagyis minden ország számára vétójogot biztosítottak). A vízgazdálkodás így két irányban haladt. Egyfelõl három súlypontinak és sürgõsnek ítélt tárgykörben (az ivóvíz-minõségi határértékekben, a települési szennyvíz-tisztítás normatíváiban és a vizeket érintõ mezõgazdasági nitrát-terhelés korlátozásában) azonnali hatállyal közös és kötelezõ érvényű elõírásokat fogadtak el, ugyanakkor a vízgazdálkodás célszerű módjának és mértékének megválasztásához öt országra terjedõ részletes eset-tanulmányokból kiinduló, hosszabb távú elõkészítést kezdeményeztek, így a vízgazdálkodási keretirányelvek csak 2000-ben léptek hatályba.

    A vízgazdálkodási politika kérdéseinek ez a fokozatos és elemzõ közelítése lehetõvé tett néhány közösen elfogadható és alkalmazható ajánlást, de felhívta a figyelmet a környezetvédelem és a vízgazdálkodás országonkénti differenciáltságára.