ADY ENDRE VERSÉRŐL
This post was originally published on this site.
GÓG ÉS MAGÓG FIA VAGYOK ÉN...
Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?
Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.
De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.
A hiába és a mégis jellegzetes szembeállítása húzza fel a hidat, amely alátámasztja a vers roppant indulatait. A küldetés és rátermettség, a magabiztos hit hihetetlenül merész megvallása; megrendítően tragikus felismerése a költő muszájból vállalt önfeláldozásának. A kezdetben még oly gigantikus én (Ószövetség-beli pogány királyok képében jelenik meg, óriási zajt csap a várfalak alatt, sírásától megrendülnek a Kárpátok), ahogy ellenállhatatlanul halad előre a vers, felkészül nemcsak a kínra, de a megsemmisülésre is, hogy végül célba jutva (az utolsó versszakban) dallá lényegüljön, és eltűnjön síró, fájó lénye – és felzengjen a győztes, új és magyar költemény. A nagyon személyes, sőt, személyeskedő alapállásból indulva eljutunk a születés mámoráig. Rendkívüli a magyar költészetben, ahogy itt a pogány zsidó és a pogány magyar ősiség összeolvad, mint valami alaptapasztalat, amelynek – a Törvény és a kereszténység rárakódott évszázadai alól – elő kell törnie, hogy újjászülje az előző századból maradt hagyományokat. A vers csupa agresszív zajból áll, nyomatékos hang- és szóismétlésből: ráolvasásszerű az új mondogatása, a harmadik versszakban ráadásul kétféle és ellentétes értelmet hordozva kerül egymás mellé. A vers legvégén megszületik a valóban új. Az első két versszak kérdések sugallta bizonytalansága átvált a második két szakasz fokozódó bizonyosságára.
A HON A HAZÁBAN című antológiából
kép | Koszta József festménye