Az elveszített vigyor

This post was originally published on this site.

Még a Kaján Udvari Krónika is megemlékezik az alábbi esetről. Noha szűkszavúan. Ugyanis aznap reggel a Főkaján, minden kajánok legkajánabbika rémülten meredt a tükörbe. Minden áldott nap így kezdődött: felséges személye a palota erkélyéről üdvözli az összegyűlt népet, akik hangos vivát!-tal köszöntik, midőn megvillantja legszélesebb, legcsúfondárosabb főkajáni vigyorát.

Csakhogy ezen a reggelen a híres vigyor nem volt sehol.

Így nem lehet kiállni a nép elé! Itt palotaforradalom lesz! Utóbb még fejét veszik! Ráadásul vigyor nélkül. A Főkaján visszasurrant baldachinos ágyába, és – behúzott függönyök mellett – szalajtott az udvari orvosért és az udvari jósért. Az előbbiért, hogy kiderítsék, mitől lehet ez, az utóbbiért, hogy kiderítsék, mi lehet ebből. Sajnos, egyikük sem bizonyult használhatónak: a döbbenettől tátva maradt a szájuk, hang sem jött ki a torkukon, és az ő ajkukról is lehervadt a kaján udvari vigyor. Ezek szerint a kórság még fertőz is. Haladéktalanul bereteszeltek minden ajtót. Odakünn már zúgolódni, morajlani, értetlenkedni kezdett a tömeg. Hiányolták a napindító vigyoradagot.

– Most mitévők legyünk? – zihálta kétségbeesetten a Főkaján. A jós meg az orvos csak rázták a fejüket, mukkanni sem tudtak. Vagy mertek.

– Ha nem ötöltök ki valamit egykettőre – fenyegetőzött kétségbeesésében a Főkaján – elevenen fal fel minket a csőcselék! Megvadulnak, ha nincs útmutató úri vigyor, magabiztos mosoly, vagy legalább egy fölényes somolygás! Ha pedig ellenségeink a határainkon megneszelik, hogy csüggedünk, hát tüstént lerohannak minket! És jaj nekünk, földünk, őseink földje a fancsaliaké leend!

Szavai hatására az udvari orvos és jós ajka kezdett lefelé görbülni, homlokuk ráncolódni, a térdük meg citerázni. Szánalmas látványt nyújtottak. Olyan szánalmasat, hogy az már majdnem visszacsalta a Főkaján arcára az eltűnt vigyort. De csak majdnem.

Tanácstalanul meredtek egymásra. Hanem a beállt csendben egyszer csak valami halk hangra figyeltek fel mind a hárman. Először azt hitték, a tömeg zúgása. De nem. A hang bentről jött. Zümmögés, döngés, döngicsélés. Egyszerre néztek fölfelé: a mennyezet alatt jókora, sötétlila dongó keringett unottan.

– Egy gonddongó! – kiáltott elszörnyedve az udvari orvos. – Ennek a dögnek a hangja még a mosolygós almákat is elfonnyasztja, még a delfinek palackorráról is eltünteti a jókedvet! Ez mételyezte meg felséged kajánságát! – mutatott reszkető ujjal a plafon felé. De csak egy pillanatig, mert utána mindkét kezét haladéktalanul a fülére tapasztotta. A jós is követte példáját.

A Főkaján tanácstalanul és bosszúsan kémlelte az egykedvűen köröző jószágot. Tegnap szállhatott be a nyitott ablakon át. Rémlik is, hogyan hessegette el magától, de az nem tágított. Nyilván egész éjjel duruzsolt a fülébe. Egy gonddongó! Nem csoda, ha reggelre odalett híres csúfondárossága. Gondterhelten töprengett. Naná.

– És most mitévők legyünk? – kérdezte két tanácsadójától. Hanem azok csak álltak pislogva, a fülük befogva. Ezekkel ugyan nem megy semmire. És ahogy így állt, különös érzés kerítette hatalmába. Egyszerre volt min gondolkodnia! Volt valami, amit nem hessenthetett el egy kézlegyintéssel, nem tudhatott le egy gúnyos vigyorral. Ki kellett ötlenie valamit, mégpedig egyedül. A két mihaszna udvaroncra pillantott, akiknek képén most, hogy nem hallották a zümmögést, ismét szétterült a megszokott ostoba vigyor. Hozzájuk képest már nem is tűnt annyira ellenszenvesnek a gonddongó. Egy pillanat alatt döntött. Szó nélkül kitaszigálta a jóst meg az orvost az ajtón. Fogott egy gyufásskatulyát, és óvatos mozdulatokkal beleterelte a döngicsélőt: ó, ha tudnák az ostobák, milyen megfizethetetlen kincs birtokába jutott! Becses törődnivaló! Morfondírforrás! Bizsergető megoldáskeresgélés!

Odaállt a tükörhöz, és önkéntelenül is elvigyorodott.

Így ni.

Széthúzta az ablakokon a függönyt, és kilépett az erkélyre.