GONDOLATOK A PARAPSZICHOLÓGIÁRÓL

1.

Eltéved a misztikus? – hogyne!
Így misztikum se lenne?
Csak gyászos űr, meg álom
Mielőtt kireggeledne?

2.

Ha fenn az Alpokban bolyongva
Felhőbe téved az ember
Kétli-e, hogy a felhő ott van
……………………..
Téved-e – még egyszer?

1.

A parapszichológia az a terület, amiről mindenkinek van véleménye. Pozitív vagy negatív; a skála a teljes nyitottságtól és izgatott helyesléstől a dühös (néha rémült) kategorikus elutasításig terjed. Itt ugyanis olyan jelenségekről van szó, amelyeket ma többnyire csak regisztrálni tudunk, de tudományosan – a fizika törvényeivel vagy valószínűségszámítással – megmagyarázni nem vagyunk képesek. Ez sokakat megijeszt – amit nem értünk, amit ismeretelméleti kategóriáink nem fogadnak be, az félelmet kelt, jobb (biztonságosabb?), ha be sem ismerjük létezését. De nem kell ateistának vagy agnosztikusnak lennünk ahhoz, hogy irtózzunk a parapszichológiától. A tételes vallások többsége is bizalmatlan – csodák persze akadnak, de a csodát az egyház szavának kell szentesítenie. Nem minden jó, ami természetfölötti, s az egyházak szeretik kézben tartani a kommunikációt a természetfölöttivel, egyedül a saját módszertanukat látják üdvözítőnek. A parapszichológia még nem egzakt tudomány, de már sokkal több, mint bizonyos hiedelmek rendszere. A parapszichológia ma körülbelül abban az állapotban van, mint a lélektan volt a múlt század második felében.

„Természetfölötti”, vagyis parapszichológiai jelenségek léteztek, amióta világ a világ. De csak a huszadik században jutottunk el oda, hogy ezt a diszciplínát, vagy legalábbis egyes területeit korszerű tudományos apparátussal (is) vizsgáljuk. Például Amerikában a virginiai és Skóciában az edinburgh-i egyetemen; mindkét helyen tanszéke van a parapszichológiának. (Az edinburgh-i tanszéknek az az érdekessége, hogy azt a magyar születésű, de angol íróvá lett Köstler Artúr hátrahagyott pénzéből alapították). Mindkét tanszéken és még számos nyugati kutatóintézetben folynak olyan kísérletek, amelyek eredményei máris kérdésessé tették a „hivatalos” tudomány vonakodását attól, hogy odafigyeljen a parapszichológiára.

2.

A fizika és szinte minden tudományág rengeteget változott Isaac Newton szintézise óta, de az ún. „tudományos világnézet”, a világnak mint egy zárt, mechanisztikus, pontos műszerekkel mérhető rendszernek a szemlélete alig módosult. Bizonyos körülmények között az anyag eltűnik, vagy eltűnni látszik; a fizika felfedezte az ellen-anyagot, és olyan erőtereket talált, amelyekben a normális fizikai törvények nem érvényesülnek, mégis a természettudományokban vagy a materializmus, vagy a pozitivizmus különféle variánsai dominálnak. A mágiát a tudomány a felvilágosodás óta teljesen elutasítja (tudjuk, még a reneszánsz idején sem vált el egymástól élesen a mágia és az akkori tudomány: lásd a Faust-legendát), de John Beloff szerint, akinek nemrégen jelent meg könyve a parapszichológia történetéről (Parapsychology. A Concise History, The Athlone Press, London, 1993) modern értelemben vett parapszichológiáról voltaképpen már a 18. század vége óta beszélhetünk. Ekkor kezdett el Franz Anton Mesmer bécsi fizikus kísérletezni „magnetizmussal”, s ennek fejleményei voltak az ún. „szomnambulizmus”, illetve az ezzel kapcsolatos lélek- és távolbalátás. Mesmer és francia követője Charles d’Eslon csoportterápiára használtak „mágneses vizet”, ami állítólag enyhített különféle betegek fizikai fájdalmain. 1784-ben két francia királyi bizottság is foglalkozott a mesmeri terápiával, és bár elismerték, hogy számos beteg állapotában javulás állt be, ezt nem a „mágneses víznek”, hanem a betegek képzelőtehetségének tulajdonították (Beloff, 1993: 19).

transzban manifesztált személyiség

Érdekes módon a „szomnambulizmus” felfedezése ugyanerre az évre esik. Mesmer egyik francia híve, Puységur márki birtokán „meszmerizált” egy parasztlegényt, aki tüdőgyulladásban szenvedett. Ebben a hipnotikus transzhoz hasonló állapotban a Viktor nevű parasztlegény rendkívüli változáson ment át: primitív, szófukar fatuskóból hirtelen értelmes, művelt emberré vált, aki diagnózist adott saját betegségéről, és mindjárt gyógymódot is javasolt. Sőt, ezt a márki többi betegével is megtette – mintha csak a transzban manifesztált személyiség tüzetes orvosi ismeretekkel rendelkezett volna! A 19. század folyamán több ilyen „szomnambulizált” médium viselkedett Puységur márki emberéhez hasonlóan; csak példaként hivatkozunk Friedericke Hauffére, a „prevorsti látnokra”, akit egy Justus Kerner nevű német orvos fedezett föl 1826-ban. Friedericke nemcsak saját betegségére írt elő gyógykezelést, hanem transzban olyan kozmológiai és teológiai előadásokat tartott, amilyenekre (iskolázatlan erdészlány lévén) éber állapotban nem lett volna képes. Sőt, Kerner szerint több alkalommal ismeretlen nyelven beszélt. Erre a jelenségre egyébként, amit a szakirodalom „kszenoglosszia” néven tart nyilván, még visszatérünk.

A meszmerizmus, bár voltak a hipnózissal érintkező módszerei, rejtélyes jelenség marad. Csak hatvan éven át voltak gyakorlói és hívei, és 1850 táján egyszerűen elapadt. Ha úgy tekintjük, mint a gyógyítás egy különös, a hagyományos módszerektől eltérő formáját, akkor – a parapszichológusok szerint – részben a kínai akupunktúrával, részben a qi-gong néven ismert hagyományos kínai gyógymóddal tarthat rokonságot.

3.

Úgy tetszik, minden kornak megvan a maga parapszichológiai főiránya. Az 1850 körül kezdődő, materializmusba és szociáldarwinizmusba süppedő fél évszázadnak ez a spiritizmusvolt. Roppant fogalomzsák ez, amibe belefér minden az asztaltáncoltatástól, szellemkéz-kopogtatástól az ektoplazma-materializációig és médiumokon át történő „levelezésig” szinte minden. S mivel ebben a műfajban sok csalás is történt, érthető, ha egyesek magától a „spiritizmus” szótól hányingert kapnak. Ugyanakkor ez az (minek nevezzük?) irányzat? divat? szellemi izgalmakat kiváltó különös társasjáték? mégiscsak produkált olyan jelenségeket, amelyek a fizika általunk ismert törvényei szerint egyszerűen nem lehetségesek. Ha pedig ez így van, több magyarázat adódik: állíthatjuk, hogy mindez szemfényvesztés, ügyes bűvészmutatványok eredménye; nevezhetjük fekete mágiának, vagy megpróbálhatjuk, mint azt a múlt század néhány kiváló angol tudósa tette, a lehetőségekhez képest tudományos módszerekkel vizsgálni és leírni, amit a médiumok segítségével tapasztalunk.

materializáció

Nem tudom, Thomas Mann hitt-e a spiritizmusban, illetve abban, hogy a holtak szellemei megidézhetők. De azt kell hinnem, maga is részt vett több olyan szeánszon, ahol a szokásos „asztaltáncoltatáson” kívül ún. materializáció is történt. Erre utal A varázshegy egyik fejezete, ahol Krokowski doktor felügyelete alatt tanúi lehetünk, milyen kiváló médiumnak bizonyul a kis Elly Brand, és az egyik szeánsz (más parapszichológiai jelenségek manifesztálódása mellett) végül valóságos szellemidézésben tetőzik. Hans Castorp nemrég elhalt unokatestvérét, Joachimot akarja viszontlátni és viszont is látja annak szellemalakját. Joachim egy karosszékben ülve jelenik meg, miközben Castorp erősen fogja Elly, a transzban lévő médium kezét. A csalás lehetősége tehát kizárt. Továbbá nemcsak ő látja Joachimot, hanem a szobában lévő összes többi ember is. A nehezen felidézett szellemkép csak akkor tűnik el, amikor Hans Castorp hirtelen felindulásában fölgyújtja a villanyt.

De nem szükséges a német író tekintélyét segítségül hívnunk, amikor úgy véljük, parapszichológiai tényekkel állunk szemben. Hiszen terjedelmes szakirodalma van ma már annak, hogy néhány ismertebb médium (pl. a skót-amerikai D. D. Home vagy az olasz Eusebia Palladino szeánszai közben tapasztalt materializációk, illetve levitációk (szellemi erővel történő tárgymozgatások, lebegtetések) nem utalhatók az érzékcsalódással járó hallucinációk vagy az agyafúrt bűvészmutatványok kategóriájába. És éppen a természettudomány egyik fellegvárában, az angliai Cambridge-ben alakult meg 1882-ben a Society for Psychical Research, modernebb szóval az a parapszichológiai társaság, amelynek jegyzőkönyveiből számos, a Thomas Mann által leírtakhoz hasonló esetet lehetne idézni. Nota bene: ezt a társaságot olyan, a maguk területén kiváló természettudósok, filozófusok és matematikusok alkották, akiket izgatott a lélek túlélésének a lehetősége. Magát a „telepátia” szót is a társaság egyik alapítója, Frederic Myers alkotta Cambridge-ben, 1882-ben.

A Society for Psychical Research a többi közt kérdőíves felméréseket végzett a telepátia olyan közismert eseteiről, mint az ún. válsághelyzetben észlelt „drámai látomások”. Számos, a mindennapi életben gyakorlatias gondolkodású és hiszékenynek egyáltalán nem nevezhető embernek volt egyszer-kétszer ilyen látomása, amikor egy közeli rokon vagy barát halála (vagy életveszélyes balesete) előtt az pár pillanatra „megjelent” az illetőnek. Hogy ez a különös jelenség milyen gyakori volt már a múlt században, mutatja a Társaság egy 1894-es jelentése, amely szerint 17 000 Angliában megkérdezett személy közül mintegy 300 tapasztalt ilyen „drámai látomást” és ezek közül nyolc (0,47 százalék) esetében a látott személy tizenkét órán belül meghalt.

gondolathullámok

Érdekes, hogy a parapszichológia iránt mélyen szkeptikus emberek is észlelhetnek „drámai látomást” – én legalábbis beszéltem olyan angol filozófussal, aki, bár parapszichológia-ellenes, beismeri, hogy ilyen látomások léteznek. Magyarázatot ő sem tud rá találni, hiszen a véletlent nem kezelhetjük parttalan fogalomként; a gondolatot ma még nem tudjuk hullámokban mérni, s nem is biztos, hogy az emberi léleknek ezek a drámai „ráérzései”, amelyek képekben manifesztálódnak, gondolathullámokban terjednek. Ezek a „drámai látomások” egyszeriek, nem reprodukálhatók. Nem a „tudományosság” fogalmát kellene inkább bővítenünk, ahelyett, hogy eleve kitalált dolognak, vagy különös véletlennek minősítenénk a fentebb elmondottakat?

4.

Hogy a szellemidézés, illetve a médiumokon át közvetített szellemüzenetek valóban a léleknek a halál utáni továbbélését igazolják-e, bizonyos fokig még ma is nyitott kérdés. Ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy a médium száján át valóban egy valaha létező szellemi entitás beszél, illetve, hogy ez az entitás valóban az-e, akinek magát mondja. Másrészről az is biztos, hogy az igazi médium (mert csalók természetesen mindig vannak) tudatosan nem „találja ki”, amit transzban mond. Hallucinál ilyenkor? Fogadjuk el, hogy igen. De míg a skizofrén beteg esetében a hallucinált alak általában elnyomja a normális személyiséget, illetve éber állapotban rákényszeríti magát annak normális egójára, a médiumot csak transzban kényszeríti más szerep játszására a rajta át beszélő szellem vagy képzelt szellem. A szeánszok leírói, legyenek azok „négyszemközti” vagy nagyobb társaságban megrendezett szeánszok, egyöntetűen állítják, hogy a legtöbb esetben a médium hangja – és úgy tetszik egyénisége – teljesen megváltozik. A más hangon és rendszerint más stílusban beszélő (éber állapotban színészi képességekkel nem feltétlenül rendelkező) médium ilyenkor olyan gyors elváltozásra és „szövegfelmondásra” képes, amilyenekre szinte a legjobb színészek is alig. Arról már nem is beszélve, hogy a médiumon át megnyilatkozó entitások mennyi mindent „tudnak” az őket meghívó személyről; Shirley MacLaine esetében például a kaliforniai Kevin egy négyszemközti szeánsz alkalmával két különböző szellemet „jelenít meg”, akik közül az egyik archaikus, biblikus angolt beszél, a másik pedig autentikus ír tájszólásban cseveg, időnként el-elsütve egy szóviccet. Míg az utóbbi entitás, „Tom” olyan részleteket tud a színésznő magánéletéről, amit annak még a legközelebbi barátai sem ismernek, az előbbi, „John” közli vele, hogy a múltban már többször reinkarnálódott: kétszer férfiként és egyszer nőként. Sőt, egyszer még „szellemi ikerpartnere” is volt valakinek.

Mindezt persze nem kell elhinnünk: felfoghatjuk: úgy is, mint a képzelgés egy különleges formáját. De elég sokan hittek és hisznek ma is a lélekvándorlásban; nem kell hozzá buddhistának lennünk. A modern filozófusok közül csak egy nevet említenék, Rudolf Steinerét, akinek Magyarországon is szép számmal vannak követői.

5.

De mielőtt belemélyednénk a reinkarnáció témájába, néhány szót más parapszichológiai jelenségekről. Itt van például a pszichometria. Ez azt jelenti, hogy az ilyen képességgel rendelkező ember távolba lát: egy-egy tárgy alapján, amit a kezébe vesz, le tudja írni annak tulajdonosát töviről hegyire. És azt is meg tudja mondani, él-e az illető, és jelenleg hol van. Beloff említ ilyen példákat, mint a német Rudolf Tischner és a francia Pascal Forthuny kísérleteit, meg a lengyel Stefan Ossowiecki hasonló demonstrációit. De mielőtt szót kerítenék a különösen érdekes Ossowieckire, hadd idézzem az általam jól ismert és nagyrabecsült Török Sándort, aki az „okkult képességű furcsa emberekről” szólván hosszan beszél Kele Jánosról. Kele hivatalos „rendőrségi léleklátó” volt Budapesten a harmincas években; a rendőrség gyermekvédelmi osztálya alkalmazta, hogy megszökött vagy elveszett gyerekeket találjon meg. Ezért normális fizetést kapott (tehát ha nincsenek sikerei, aligha tartották volna a rendőrségnél), és Török Sándor elkísérte több útjára, amikor is megtalált és visszahozott eltűnt gyerekeket. Más szóval tanú volt rá, hogy Kele Jánosnak volt léleklátó képessége, s hogy pszichometriai téren is rendkívüli dolgokat produkált. Török leír egy estét, amit a régi Magyarság szerkesztője, Török Sándor főnöke, Hegedűs Gyula szervezett magánlakásán. Erre meghívott vagy 10–12 orvost, és Kelének előttük kellett bebizonyítani pszichometriai képességeit. Amit az meg is tett, teljesen meglepve az orvosokat – hogy mi mindent tud róluk. Hadd idézzem Törököt: „Az orvosok egy ideig vizslattak, ellenőrizték, aztán vidáman, magukat eleresztve csak csodálkoztak, csak csodálkoztak. Kele messzi gyermekkorukat elmondta, távol eső hozzátartozóikat leírta…” Majd miután elmond egy bájos anekdotát arról, hogy a „naiv” Kele hogyan fog mellé, amikor pszichometriai alapon beletenyerel az egyik jelenlévő fiatal orvos házasságon kívüli szerelmi kalandjába (a feleség is jelen van!), így summázza benyomásait: „Az orvosok nem tudtak mihez kezdeni vele”. Csak a gyermeklélektan kiváló jelenlévő tudósa, Schnell János mond ennyit: „tény, hogy ez létezik, hogy lényegében micsoda, talán majd egyszer megtudjuk… ez egy másik milyenségű tudatforrásból táplálkozik”. Ezután Török még elmond egy megrázó erejű történetet Keléről és Kosztolányiról – de ezt már nem ismétlem – akinek van ideje és kedve hozzá, olvassa el az Egy kis kertet szerettem volna kötetben.

megdöbbentő pontosság

Stefan Ossowiecki lengyel vegyészmérnök (1877–1944) a Kelééhez hasonló távolbalátó és pszichometriai képességekkel rendelkezett. Mivel Kelével ellentétben tudományos képzettségű ember volt, kísérleteit nem csupán lejegyeztette, hanem azok „hitelesítéséhez” rendszerint magasabb társadalmi pozíciójú embereket, tudósokat, politikai személyiségeket használt. A kor legkiválóbb, más nemzetiségű parapszichológusai (Richet, Geley és Dingwall) tanulmányozták Ossowieckit és voltak jelen – 1921. és 1933. között végrehajtott – kísérletein, ahol a lengyel léleklátó 1. általa korábban nem látott szövegű, lepecsételt levelek tartalmát reprodukálta olykor megdöbbentő pontossággal; 2. képes volt „étertestével” kiemelkedni valóságos testéből és máshol megjelenni (pl. egy Leszczynska nevű színésznő lakásán), az idegen szubjektum lakását nem csupán látni, hanem e látás alapján tüzetesen leírni. Ossowiecki még azzal a képességgel is rendelkezett, hogy lássa a halál előtt álló, bár látszólag egészséges emberek ún. „fehér auráját”. Távolbalátó képességeit különösen a második világháború idején hasznosította, amikor számtalan embernek nyoma veszett, és a hozzátartozók minden követ megmozgattak, hogy sorsukról valamiképp tudomást szerezzenek.

Zofia Ossowiecka szerint, írja egy újabb tanulmányban Andrzej Borzymowski, jóllehet férje mindenkin szeretett volna segíteni, napi öt távolbalátó szeansznál, pontosabban pszichometriai sorsazonosításnál többre nem vállalkozott, mert még ennyi okkult látás is nagyon kimerítette. Hiszen amennyiben az eltűnt személyt a háborús események közben megölték vagy kivégezték, Ossowieckinek át kellett újra élnie pszichésen a pillanatot, amikor az illető megvált az élettől. Az Ossowieckit felkereső lengyelek (Borzymowski által dokumentált) tanúsága szerint a léleklátótól hiteles tényeket tudtak meg szeretteikről. Az özvegy gyűjteményéből csak két levélre hivatkoznánk, mindkettő a háború első hónapjaiban született. Az egyik egy Olewiński nevű lovassági tiszt exhumálására, a másik egy Boltuć nevű tábornok hollétére vonatkozik; az utóbbi légitámadásnak esett áldozatul. Ossowiecki mindkét esetet pontosan leírta: a tábornok holttestét a hozzátartozók abban az útszéli árokban találták meg, ahová az a légitámadás során Ossowiecki szerint beesett.

saját végzet

Mindezek a rendkívüli képességek nem mentették meg Stefan Ossowieckit attól, hogy 1944-ben egy váratlan német razzia során a Gestapo le ne tartóztassa és ki ne végezze. Bár saját sorsát illetően Ossowieckinek nagyon rossz volt az előérzete, mégsem menekült el Varsóból – úgy érezte, osztoznia kell népe sorsában és különben is, saját végzetét még egy léleklátó sem képes megakadályozni.

És hadd említsek még egy jellemző apróságot. Ossowiecki nagyon szeretett kártyázni, rendszeres kártyapartnerei voltak, de mint azok leírták, a léleklátó többnyire vesztett. Más szóval: paranormális adottságát nem tudta, vagy nem akarta kisstílű nyerészkedésre felhasználni. Saját okkult tehetségét szolgálatként fogta fel, amivel főleg embertársain próbált segíteni.

6.

Már utaltam rá, hogy egyesek azért szkeptikusak a parapszichológiával szemben, mert úgy érzik, nincsen hozzá „érzékük”, és mert a parapszichológiai fogékonyság nem működik olyan törvényszerűséggel, mint mondjuk az emberi bőr reakciója a forró vízre vagy a lakmuszpapíré a savakra. A médiumnitás ma még kivételes képesség, elitista fogalom. Nem tudjuk, X. miért álmodik meg előre a jövőben megtörténő eseményeket és Y. miért álmodik mindig trivialitásokról; fogalmunk sincs róla, mitől voltak képesek emberek a harmincas évek amerikai kártya- vagy kocka-kísérletei során százszor olyan jó eredményt elérni, mint amilyet a valószínűség sugall.

Az „elitizmus” nem kellene, hogy bárkit is idegesítsen, hiszen ha belegondolunk, maga az emberi intelligencia fogalma (és annak mérése) is elitista, vagyis minőségi kritériumokon alapul. Ezért, úgy tudom, az egyenlőség radikális hívei ellenzik is az intelligencia-teszteket. És miként a matematikai vagy verbális szóképző intelligencia, a médiumnitás is sajátosan egyéni képesség, csak valamilyen, ma még rendszeresen nem lokalizálható és mérhető energiaforrással működik. Mert az, hogy más-más embereknek különbözik a „pszi-energiája”, ma már nemcsak parapszichológiai, de általános lélektani közhely.

A másik probléma, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, az okkult képesség változékonysága. A híres médiumok (akik az utóbbi időben nagyon megritkultak, egy-egy olyan ország, mint Brazília kivételével) között volt olyan, nem is egy, aki csak meghatározott időszakban rendelkezett okkult képességgel; voltak hihetetlen materializációkra képes médiumok, akiknél valamilyen sokk hatására erőik elapadtak, eltűntek. (Ilyenkor, különösen, ha a médium nem volt elég intelligens ahhoz, hogy belássa, mi történt, korábban híres médiumok csaláshoz folyamodtak, ezzel mintegy visszamenőleg is kompromittálva a korábbi valós eredményeket.) A „pszi-energia” változékonysága újabb érv, ami miatt a parapszichológiát sokan nem tekintik „komoly” tudománynak. Igaz, ellenérvként felhozhatjuk, hogy az ismert lélektani jelenségek közt is van sok, ami egy személyiség életében csak bizonyos időközökben jelentkezik, vagy csak egy bizonyos ideig tart. Gondolok itt a depresszióra, ami lehet (sőt, az emberek többségénél általában) időleges, de lehet genetikusan beprogramozott, vissza-visszatérő állapot.

Ha tehát a depresszió (vagy annak ellentéte, a mániákus aktivitás) csak bizonyos időszakokban jellemzi egy ember lelkiállapotát, az okkult képesség felerősödése-gyöngülése, illetve lehetséges elapadása sem lehet valódi érv az ilyen jelenségek tudományos leírhatósága ellen.

7.

Egy másik érv a parapszichológia ellen (angol tudós-kollégák szájából hallottam): „nincsenek igazán megbízható tudományos eredményei”. Ez viszont csupán arra mutat, hogy az illető nem vette magának a fáradságot, hogy elmélyüljön a parapszichológia szakirodalmában. Az ún. „Rhine-forradalom” óta van olyan kísérleti parapszichológia, amelyiket a laboratóriumi körülmények között folytatott kutatás jellemez.

távolbalátás

Joseph Banks Rhine (1895–1980) botanikusnak készült, később filozófiát és pszichológiát tanult a Harvard egyetemen. 1927-ben az észak-karolinai Duke egyetemen kezdett állatkísérleteket William McDougallal, majd 1930-tól rendszeresen kísérletezett az ún. Zener-kártyákkal. A Zener-kártyák öt szimbólummal működtek, és Rhine kísérletei arra irányultak, hogy kimutassák, lehetséges-e távolbalátásos alapon (más szobából, épületből) felmutatott kártya-szériák szimbólumait helyesen azonosítani? Az eredmények bizonyos egyének esetében minden matematikai valószínűségnek ellentmondtak. Beloff említ egy Linzmeyer nevű pszichológia-szakos egyetemistát, aki 600 szériában 9.9 százalékos felismerési eredményt ért el, ami elképesztő mértékben tér el a valószínűségtől. Rhine elég sok munkatárssal dolgozott, és legjobb „felismerői” között voltak, akik már a kártyák keverése és felmutatása előtt meg tudták mondani, milyen sorrendben fognak kijönni a különböző szimbólumú kártyák. Ezek a kísérletek – mint a későbbi angliai kockavetési kísérletek – a távolbalátás és a pszichokinézis képességét statisztikailag tudták bizonyítani – de csak egyes, különleges „pszienergiával” rendelkező emberek esetében. Egy nagyon érdekes tanulmány éppen ezt a problémát, a szubjektív irányultság kérdését vette célba. Gertrud Schmeidler A kecskék elválasztása a bárányoktól tanulmányában kimutatta, hogy akik hisznek a parapszichológia lehetőségében, általában jobb eredményeket érnek el, mint akik egyáltalán nem hisznek benne.

Később Rhine követői közül többen tudományos körökben kompromittálódtak (W. J. Levy, Samuel Soal), kiderült ugyanis róluk, hogy manipuláltak egyes kísérleti eredményeket. Ugyanakkor az ő módszerével születtek a hetvenes-nyolcvanas években is fontos eredmények, pl. az ún. „ganzfeld” kísérletek, amelyeket Charles Honorton kezdeményezett az Egyesült Államokban és később Skóciában. Ezekről egyébként R. L. Atkinson Introduction to Psychology című kézikönyve (1990) is beszámol. Egyszóval Rhine egyes tanítványainak ballépései nem változtatnak a tényen, hogy Rhine-nak sikerült szigorúan ellenőrzött kísérleti alapokra helyeznie a parapszichológia bizonyos területét, megkönnyítve azok közeledését, akik természettudományos képzettséggel „látnak hozzá” a parapszichológia tanulmányozásához.

8.

De a parapszichológia legújabb területe a kszenoglosszia. Ennek első feljegyzett esete (ha az Új Testamentum „nyelveket beszélő apostolait” leszámítjuk) Golicin herceggel függ össze, aki 1862-ben a németországi Homburgban hipnotizált egy szegény sorsú, fiatal német nőt. Ez a nő hipnotizált állapotban egyszerre csak franciául beszélt, és elmondta saját 18. századi életét – ennek egyik drámai fordulópontja volt, amikor „a francia asszony” szeretője kedvéért meggyilkolta saját férjét. Érdekes, hogy a homburgi nő hipnotizáltan saját ínséges sorsát a korábbi „rossz” karmáért kapott büntetésként értelmezte.

a reinkarnáció lehetősége

Magát a kszenoglosszia szót Charles Richet, a parapszichológia egyik nagy úttörője alkotta a huszadik század elején. Viszont a tudományosan elfogadható kísérletekkel egészen századunk közepéig, pontosabban 1952-ig kellett várni, amikor is Morey Bernstein egy fiatal amerikai asszonyt hipnotizált és átvitt a „születés előtti” hipnózis állapotába. Ekkor a Virginia Tighe névre hallgató asszony egy múlt századi ír nő, Bridey Murphy alakját vette föl, és a következő hat hipnózis során magnetofonszalagra mondta élettörténetét. Bernstein könyve, The Search for Bridey Murphy (Nyomozás B. M. után) csak 1956-ban jelent meg és lett óriási bestseller. Mivel az ügy felnyitotta a reinkarnáció lehetőségének a keresztény vallások által mindaddig tagadott rejtett tartományát, azonnal akadtak ellenzői: egy chicagói lap újságírója igyekezett bizonyítani, hogy itt a „kriptomnézia” (rejtett emlékezés) egyszerű esetéről van szó, mert szerinte Mrs. Tighe a gyerekkorában hallott (hallhatott?) történetekből állíthatta össze Bridey Murphy történetét. Ezt a verziót ugyan hamarosan megcáfolták, de a Denver Post című lap kíváncsi újságírója elutazott Írországba, hogy utánanézzen, mennyire „hitelesek” a Murphy-féle inflációk. És bár ilyen nevű személlyel ír anyakönyvben nem találkozott, számos olyan valóságelemet és tényt talált, amelyek megerősítették „Bridey Murphy” hitelét – olyan adalékokat, amelyeket még a legrészletesebb enciklopédiák sem tartanak számon. Vagyis az a szellemi entitás, aki hipnotizált állapotban Tighe asszonyból beszélt, 120–130 évvel korábbi ír környezetben született, élt és halt meg.

Néhány évvel Bernstein könyvének megjelenése után kezd a kszenoglosszia vizsgálatával foglalkozni lan Stevenson, akkor még fiatal orvos, azóta a virginiai egyetemen a parapszichológia professzora (és mellesleg az én cambridge-i kollégiumomnak, a Darwinnak is Visiting Fellow-ja). Nem mondhatnám, hogy parapszichológiai érdeklődésem főként az ő ösztönzésén alapul, de pl. Ossowiecki rendkívüli alakjára ő hívta fel a figyelmemet. Stevenson nem tűnik hiszékeny embernek; szigorúan tudományos módszerekkel, szinte kínos lelkiismeretességgel vizsgál a hagyományos tudomány által tagadott (pontosabban: kitagadott) jelenségeket. Számos a reinkarnációval foglalkozó könyve jelent meg, ezek közül a legnagyobb feltűnést talán a Children Who Remember Previous Lives (Gyerekek, akik korábbi életükre emlékeznek, 1987) című könyve keltette – 65 esetet vizsgál elég részletesen –; én itt csak egy kszenoglossziai esetéről számolok be egy régebbi könyve, a Xenoglossy. A Review and Report of a Case (University Press of Virginia, 1974) alapján.

Ennek az esetnek a hőse, hősnője egy philadelphiai orvos T. E. nevű felesége, akit az ötvenes évek közepén férje hipnotizált, és akin keresztül – a mélyhipnózis prenatális állapotában – egy Jensen new „szellem-személyiség” beszélt. Ez a Jensen eléggé törte az angolt, amibe svéd szavakat vegyített; amellett hangja is más volt, mint T. E. hangja éber állapotban – mély, férfias hang lett belőle. További ülések során, ahol svédül beszélő személyek is jelen voltak, Jensent alapos faggatásnak vetették alá. Ebből kiderült, hogy ez a „Jensen-személyiség” több évszázaddal ezelőtt élt svéd paraszt volt, aki egy kis falucskában lakott, alighanem a svéd–norvég határ közelében, egy „Hansen” nevű főnök vagy uralkodó uralma alatt. Halálát a fejét ért súlyos ütés okozhatta, amit a hipnotizált alany több ízben, szenvedve átélt. Jensennek Amerikával kapcsolatos ismereteit illetően Stevenson fölveti a hipotézist, nem volt-e telepes a delawarei New Sweden nevű kolónián, ami csak a 17. században létezett néhány évtizedig – ez megmagyarázná a fogyatékos angol nyelvtudást is.

tudata mélyéről

Stevenson leszögezi, hogy bár T. E. lengyel-orosz zsidó bevándorlók gyermeke, és ezeken a nyelveken kívül franciául is tud (tanult az iskolában), éber állapotban egyetlen skandináv nyelven sem beszél vagy olvas; a hipnotikus ülésekről fölvett szalagok szövegét a kísérletek közben nem hallotta és saját maga, valamint közelebbi családtagjainak legjobb tudomása szerint semmilyen skandináv emberrel nem volt olyan kapcsolatban, hogy az archaikus svéd beszéd valahogy „ráragadhatott” volna. Itt zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy a kszenoglossziának két fajtája van: a „recitatív” és a „responsive” (amit válaszolónak, vagy még inkább beleélőnek fordíthatnánk). A fenti, Stevenson által összegyűjtött adatok kizárják a „recitatív”, tehát kriptomnéziás kszenoglossziát, azt, hogy pl. valaki kisgyerekként halljon egy idegen szöveget, ami aztán tudata mélyéről hosszú évek múltán „előjön”. Bár a maga nemében az utóbbi is rendkívüli jelenség, a modern lélektan ma már elég jól meg tudja magyarázni. Más a helyzet a „beleélő” kszenoglossziával. Mert T. E. Jensen-személyiségére, amelynek kísérleti feldolgozása hat éven át tartott, akkor sem volt és még ma sincs megfelelő „tudományos” magyarázat. Maga Stevenson három lehetőséget lát. Ezek közül sem az ún. „szuper-pszi” elmélet, sem az, hogy az egyik svédül tudó hipnotizőr/kérdező szuggerálta volna bele saját tudattartalmát a hipnotizált alanyba(!) nem látszik kielégítőnek. Ugyanis mindkettő olyan hatalmas paranormális megismerő képességet feltételez – a „szuper-pszi” elmélet azt, hogy a hipnotizált alany képes magába fogadni valahol a kozmoszban rögzített, létező szellemi tudattartalmakat, már elhalt emberek üzeneteit – hogy az a fantasztikum végső határát súrolja. Ehhez képest, mondja Stevenson, még mindig a legvalószínűbb magyarázatnak látszik, hogy az emberi személyiség valamilyen formában túléli a fizikai halált.

Mit lehet még ehhez hozzátenni? Akit a probléma komolyan érdekel, de nem hisz a reinkarnációban, építsen föl az eddigieknél meggyőzőbb ellen-elméletet a „Jensen jelenségre”, és cáfolja meg azzal Stevenson számos, részletesen dokumentált kszenoglossziás esetét.

kép | vecteezy.com