Gon…
This post was originally published on this site.
Mikor nyögi már ki végre?!, sziszegem, miközben érzem, úgy feszül bennem az indulat, mint a lufi, és nem is biztos, hogy az zavar, milyen lassan betűzget, hanem valami más, amire nincsenek szavak. Ez viszont, ez a kínkeserves betűzgetés, ez plusz levegőt fúj az amúgy is pattanásig feszült lufimba, amiben már benne kavarog minden kora reggeli ébredés, az új, jeges pillantású magyartanár, az osztálytársam, a Hárosi Iza, akinek nem én tetszem, hanem a Kőpataki Benett, és benne örvénylik a dzsúdó edzés, ahol félig elcsalom a fekvőtámaszokat, mert nem akarok lebukni, hogy nem vagyok elég erős, benne vannak a szüleim, akik mindig a fáradtságukról panaszkodnak, és igen, benne van az, hogy nagytesó vagyok. G-O…, szenved mellettem az autóban Laura, mutatóujját a soron következő betűre szorítva, mintha hangyát akarna agyonnyomni, G-O-N… Mi lesz már?!, csattanok fel újra, hiába sisseg elöl Anya, hiába dörmögi megnyugtatónak szánt hangján Apa is, hogy amikor én ekkora voltam, nekem sem ment gyorsabban az olvasás, ettől csak még inkább felhúzom magam, mert mindig ezzel jönnek, hogy amikor én ekkora voltam, én sem ágyaztam még be egyedül, én sem terítettem meg az asztalt, én sem forgattam át az aranyhörcsög ketrecében az almot.
G-O-N…, veselkedik neki, ki tudja hányadszorra a húgom. „Gonosz”?, kiáltom, és eszembe jut a nyolcadikos Jani otrombasága, ahogy folyton piszkál minket. Vagy „gondos”, mint a nagymama, ahogyan előkészíti az ágyat, mikor nála alszunk? „Gondola”, amivel egyszer Velencében ringatóztunk? „Gondolat”, ami sosem hagy nyugodni, mert megállás nélkül újabb és újabb ötleteken töröm a fejem? „Gondozott”, mint a szűkszavú szomszédunk kertje, aki mindig dühös, ha a labda átrepül a kerítés felett és lenyomja az egyencentire vágott füvet nála? Bökd már ki, könyörgöm!, ripakodom a húgomra, mert ez a befejezetlenség elviselhetetlen.
Gond, olvassa ki végül a szót Laura, és elpityeredik. Szinte hang nélkül, szinte észrevétlenül, de én jól látom, hogyan reszket a válla. Egyszeriben elszégyellem magam. Gond. Végre kimondta. Már nem tudom eldönteni, azért volt ilyen nehéz, mert félt a szótól, ettől a mindnyájunkra rátelepedő szótól, vagy azért, mert a türelmetlenségem miatt csak még inkább koncentrált, nehogy hibázzon, vagy csak, mert kisebb, mint én. Aztán arra gondolok, mindegy is. Nem csak én küzdök gondokkal. Nem csak én. Ez a lényeg. Engem is meglep, milyen hirtelen illan el belőlem a harag. Közelebb húzódom Laurához, és amennyire az autó ülésében ez lehetséges, átkarolom. Anya észreveszi a visszapillantó tükörből, hátrafordul, ránk mosolyog, és mindkettőnk térdét megsimogatja.
Csöndesen siklik az autó. Sokáig nem is szólunk semmit. Mégsem érzem már, hogy annyira nehéz lesz belépni az iskola kapuján, mikor odaérünk.