Az utódgondozás fajtái

This post was originally published on this site.

Bármelyik növény- vagy állatfaj – a tölgyfa vagy a feketerigó – önmagához nagyon hasonló utódokat hoz létre. Enélkül ugyanis minden faj kipusztulna, eltűnne a Földről. Ráadásul olyan és annyi utódra van szükség, hogy veszélyek és ellenséges hatások ellenére is legalább néhány eljusson közülük a felnőtt korba, amikor képesek szaporodni.

A fajok abban azonban különböznek, hogy miként oldják meg ezt a feladatot. Számos stratégia fejlődött ki a többmilliónyi faj több millió éves fejlődése során.

Nézzük például a pitypang stratégiáját! A pitypang bóbitájában száz – vagy még annál is több – „ejtőernyős” mag van. A mag, amelyből kifejlődhet egy új pitypang, parányi. Nem sok raktározott tápanyag fér el benne, s mivel a mag él, azt elég hamar el is fogyasztja. Ezért a magok nagy többsége elpusztul, mielőtt kicsírázhatna. Vagyis a magok többségéből nem lesz újabb pitypang-nemzedék. A stratégia lényege tehát, hogy a növény kevés anyagot és energiát fektet be egy-egy magba, viszont sok-sok magot terem.

Az állatok között is vannak, amelyek ugyanezt a stratégiát követik. Például a békák. A nőstény varangyos béka hosszú, kocsonyás zsinórt teker a vízi növényekre, amelyben több száz (vagy akár ezer) pete van. Ezekből hetek múlva több száz (vagy ezer) pici ebihal kel ki. A seregnyi ebihalból azonban csak néhány éli meg a felnőttkort, a nagy többséget megeszik különböző halak, vízben élő szitakötőlárvák vagy part menti madarak.

Az ilyen szaporodási stratégiát követő állatok esetében nem is beszélhetünk igazán utódgondozásról. A békaanya a petezsinór lerakásával teljesítette kötelességét, többet nem foglalkozik a petékkel.

Van egy másik, ezzel ellentétes utód-biztosító stratégia. Ennek szép példája a kókuszpálma. Egy pálmán nem ezernyi, hanem csak tucatnyi kókuszdió fejlődik. A kókuszdió nagyra nő, sok tápanyag van benne, a kókusztej bőségesen tartalmaz vizet is; ráadásul kemény védőburka van. Vagyis az anyanövény sok anyagot és energiát tesz a termés kialakításába.

De nem hiába! A kókuszdió fél évig is csírázó-képes marad, s a tengeráramlások révén – a vízen úszva – ez alatt akár több ezer kilométer távolságra is eljut. A kókuszdióknak ezért – hacsak mi, emberek meg nem esszük – nemcsak a töredékéből lesz újabb pálmafa.

Ennek a stratégiának az a logikája, hogy kevesebb utódot produkál, de azok olyan felépítésűek, hogy nagy részükből újabb szaporodóképes egyed fejlődhet.

Az állatok között erre legjobb példa az elefánt. Az elefánttehén rengeteg anyagot és energiát ad többnyire egyetlen (ritkán két) magzata fejlődésébe. Közel két évig hordja a méhében, és az újszülött 100 kg-os. És még ezután is gondozza: szoptatja, védi és támogatja a kicsit – most már a csorda többi tagjával együtt. Meg is van az eredménye! Ritkaság, hogy egy elefántkölyök ne érje meg a felnőtt kort. (Hacsak orvvadászok nem garázdálkodnak a környéken.) Ezzel ellentétes példa az egér, amely mindössze két-három-hetes vemhesség után akár tíz-tizenkét kölyköt is fial.

Sok formája és fokozata van, hogy egy élőlény hogyan és mennyire gondozza utódait. A növényeknél gyakran a termés adottságai növelik a lehetőségét, hogy a mag életben maradjon, valahol kicsírázzon és fejlődjön. Más esetben az anyanövény testfelépítése növeli az utódnövény életlehetőségeit. Ilyen például a nenyúljhozzám nevű virágos növény. Ennek a termése kis méretű borsóhüvelyhez hasonlít, amelyben parányi magok sorakoznak. A hüvely két szemben álló fele éréskor, száradáskor úgy zsugorodik, hogy mindkettőben feszülés alakul ki. És mire igazán érettek lesznek a magok, ez a feszülés akkora, hogy egyszer csak a hüvely hosszában kettéválik – mint egy elpattanó rugó –, mindkét fele egy pillanat alatt bepöndörödik, s a benne lévő magokat nagy sebességgel kihajítja. Ezért hívják „nenyúljhozzám”-nak vagy nebáncsvirágnak.

De mi ebben az utódokról gondoskodás? A magok fejlődése szempontjából előnyös, ha távolabb kerülnek az „anyanövény” helyétől. Ott ugyanis már foglaltak az erőforrások; vízből, tápanyagból és fényből is kevesebb jutna nekik, mint valamivel arrébb. Vagyis a mag-elhajítás segítséggé válik.

Az állatvilágban különösen a rovarok, a madarak és az emlősök körében tapasztalunk a szó igazi értelmében vett utódgondozást. Például a házi méh családja a kaptárban többféleképpen is gondozza a kicsiket. A lerakott petéket betakarják és tisztán tartják, a belőlük kikelt lárvákat pedig etetik is. Míg például egy lepkelárva (vagyis a hernyó) önállóan közlekedik és táplálkozik, a méhlárvát a dolgozók etetik az általuk gyűjtött tápanyagokkal. Ez azért is fontos, mert a dolgozóktól kapott táplálék összetételétől függ, hogy adott lárvából méhanya lesz-e (azaz utódokat hozó nőstény) vagy dolgozó (amely kifejletlen nőstény).

A madarak utódgondozása jellemzően kétféle. Az egyik az úgynevezett fészekhagyó, mikor a tojáson belüli fejlődéshez ugyan szükség van a kotló szülő(k) melegítésére, de a tojásból kikelt kicsinyek szinte azonnal elhagyják a fészket. Fejlettek. Látnak, tudnak egyedül enni, járni (illetve úszni). Ilyen például a házi tyúk és csibéje, a ludak és a kacsák is. Az anyamadár egy ideig még terelgeti a fiókákat, vigyáz rájuk, de a kicsik viszonylag önállóak.

A másik típus a fészeklakók. Ezeknek fejletlenek a fiókái: csupaszon, vakon (azaz csukott szemmel) bújnak ki a tojásból. Nemhogy repülni, még lábra állni sem tudnak, a szüleik segítségére, gondozására szorulnak. Ilyenek az énekesmadarak, például a cinegék.

Az emlősállatoknál is megfigyelhető ez a két típus. Az afrikai szavannákon szabadon legelésző gazellák számára létfontosságú, hogy az újszülöttek minél hamarabb képesek legyenek menekülni. Évmilliós fejlődésük ezért a fészekhagyó típus felé haladt. Megszületésük után egy perc sem telik el, s már jól futnak. Nem így az egerek. Náluk a nőstény több százezer éve rejtett helyen, védett egérfészekben hozza világra a kölykeit, ezért nincs szükségük azonnali menekülési képességre. Napok kellenek, hogy kinyíljon a szemük és megtanuljanak futni, ugrani. Vagyis az egér fészeklakó típusú emlősállat.

Ugye, nem nehéz eldönteni, hogy mi, emberek melyik típushoz tartozunk és miért?