Mese a holvoltamról

This post was originally published on this site.

Egyszer volt…, hol nem…, izé…, hogy is hívják…, volt egy…, na…, hirtelen akartam mondani. Mit is akartam mondani?

– Ej, fiam – mondta az öreg izé a hogyishívjákjának. – Nem azért mondom, de igencsak itthon ragadtál. Pedig te vagy a legkisebb fiam, már rég királynak kéne lenned.

– Mit tehetnék, édesapám – mondta a hogyishívják olyan izésen –, ha egyszer senki se mondja, hogy merre menjek, mit csináljak.

– Az már igaz – mondta az izé, az az öreg –, az én koromban mindig megmondták az embernek, hogy merre menjen, mendegéljen. Nincs más hátra, anélkül kell innen elindulnod, hogy tudnád, merre mész, mi célból.

El is indult a, az izé, és ment…, hova is, na, pedig az előbb még tudtam, de hol is tartottam? Egyszer csak eléizél egy ilyen hétfejű tudomisén.

– Te lennél a tudomisén? – kérdezte a szegény izé. – Nekem elég sárkányosnak tűnsz.

– Persze, hogy sárkány vagyok – izélt az a hétizés… mit is akartam mondani? – Csak összevissza beszél a mesélő.

– Á, szóval ez a mesélő – örült meg egyszeriben a…, a… , na mindegy. – Akkor neki kellene mondani, merre megyek és miért?

– Azt kéne, de senkinek se mondja – hogyishívjákozott az a micsoda. – Én is itt állok, várok és örülök, ha azt eltalálja, hány fejem van.

– És azt tudod, hol lakik ez a mesélő? – kérdezte a szegény…, micsoda is volt az?

– Persze, hogy tudom – mordult fel az izé, az, na. – De sosem fogunk odajutni, mert nem irányít arra.

– Mi lenne, ha te irányítanál minket? Akkor nem kell arra várnunk, amíg a mesélőnek eszébe jut, hova is menjünk.

– Hm, ez nem rossz gondolat. Hát jó. Akkor először menjünk, mendegéljünk át a sötét rengetegen. Szedd a lábad, mielőtt folytatni próbálná a mesélést! Gyerünk, gyerünk!

– Jól van, ne rohanj, neked könnyű, te sárkány vagy! – kiáltott fel a szegény… legkisebb…, mit is akartam?

– Látod, mit csináltál? – sziszegte dühösen a hétizés. – Most megint kínlódik a mesélhetnékjével. Maradj csendben, és csak azt csináld, amit mondok.

– Igenis!

– Itt most lefordulunk. Megérkeztünk a Homály-patakhoz. Itt most átkelünk.

És ahogy mennek át az izén, egyszer csak, egyszer csak…

– Ne állj meg, szegénylegény, ott a kunyhó, egyenesen előre!

– Csak utánad, sárkány koma!

Azzal berontottak azon a micsodán…, amit ki lehet nyitni, meg be lehet zárni…. És ahogy beértek, néznek nagyon, hogy itt aztán mi van.

– Adjonisten öreganyám!

– Szerencséd, hogy… minek is szólítottál?

– Öreganyám!

– Ki?

– Hát te!

– Én?

– Szegénylegény, én most oldalba böklek!

– Áu! Mit akarsz, sárkány?

– Nézz csak körbe!

– Hű, nahát. Itt régóta nem takarítottak.

– De nem ám. Se nem fűtöttek. Se nem főztek.

– Ej, sárkány, hát mi baja a mesélőnek? Nénje, mi a baj?

– Ki? Ki az a nénje? Ki vagy te? Ki vagyok én?

– Jaj, sárkány, mit csináljunk?

– Én kezdetnek begyújtok, aztán majd kitaláljuk.

– Jaj, de hát mit akarnak maguk tőlem? Azt se tudom, hol voltam, hol nem voltam.

– Egyet se féljen, néném. Majd én elmesélem, jó? Hol volt, hol nem volt…