AZ ANTI-VÁROSBÓL

(Los Angeles, a vadon) Pasadena, ahol az Art Center nevű művészeti főiskola működik, Los Angeles belvárosától kissé északkeletre található. Kiegyensúlyozott, középosztály lakta, forgalmas főútvonalakkal, eleven, errefelé szokatlan városi élettel. Los Angeleshez tartozik, ahogyan Rákospalota Budapesthez. A dombos, de nem éppen félreeső helyre épített Art Center-beli postámban találom a következő körlevelet: „Hirdesse ki a hallgatóknak: vasárnap este hegyi oroszlánt találtunk a Főiskola területén. Emlékeztesse a hallgatókat arra, hogy az Art Center környékén csörgőkígyók, prérifarkasok és más vadállatok, jelen tudásunk szerint immár hegyi oroszlánok is élnek. Mindenkit éber figyelemre szólítunk fel, és kérjük, ne zavarják a vadakat! Szükség esetén hívják fel a biztonsági részleget!” A hallgatók kissé meglepetten veszik tudomásul mindezt, csak Laura jegyzi meg, hogy ő már felhívta a biztonságiakat, amikor kis híján elütött egy hiúzt a múlt héten.

őrült és hiszékeny

(Dave) Janice meséli, hogy egyik este megszólal a telefonja: egy idegen férfi, aki Dave-nek nevezi magát, közli vele, hogy megtalálta a csekk-könyvét, átvehető a Santa Monica-i móló melletti parkolóban. Janice a táskájába nyúlt, tényleg nem volt meg a csekk-könyve. Már úton volt a móló felé, amikor eszébe ötlött, hogyan lehet ilyen őrült és hiszékeny, hogy egy vadidegen telefonáló utasításait követi itt az éjszakában, egy sötét tengerparti parkolóba tart, ahol ki tudja… És minek az a csekk-könyv, letiltathatja a bankkal a még benne levő csekkeket, senki nem élhet vissza… De nem fordult meg. A parkoló pontosan leírt, északi zugában várta egy férfi, aki, mint Janice lassan rájött, ott lakott egy autóroncsban. Sőt két roncsban. (Kétszobás lakása van, kuncog Janice.) Odaadta a csekk-könyvét, amit az utcán talált meg: „Van vagy negyven dollár készpénz benne, de nem számoltam meg pontosan, hogy ne essek kísértésbe.” – „Igen, pontosan annyi, fogadja el jutalmul.” „Biztos, hogy megengedheti magának?” – kérdezi Dave szigorúan. – „Láttam a csekk-könyvében, hogy nagyon rosszul áll.” „Boldog vagyok, hogy felajánlhatom” – dadogja Janice. Aztán hosszan beszélgettek. Dave ötvenéves, egy darabig abból élt, hogy erősen hasonlított Burt Reynoldsra, és őt helyettesítette egyes filmfelvételeknél, de újabban kisgépeket javít. Az egyik autóroncs a „műhely”. „És koreai veterán” – sóhajtja Janice egy kis büszkeséggel. „Az nem lehet”, mondjuk, „ötéves volt a koreai háborúkor”. Janice megdöbben. Utánaszámol. „Talán vietnami”, mormogja, de Dave varázsa, sajnos, odavan.

(csoda) Állunk a postán, lassan halad a sor. Legalább 15 ember. Egyszer csak zajosan nyílik az ajtó, göndör fekete hajú, harminc körüli férfi rohan be, és a sort megkerülve letesz egy meglehetősen nagy, kocka alakú csomagot az egyik ablaknál a tisztviselő elé. Valamit magyaráz, hadar és dadog, aprópénzt rak a doboz tetejére és elviharzik. Néma pánikban állunk. Mozdulni sem tud senki. Mindjárt robban. Döbbent értetlenség, hogy miképpen vehette át a csomagot az alkalmazott? Hol él az az ember? Két hete robbantották fel Oklahoma Cityben a Federal Building-et. Ez a posta a Los Angeles-i Federal Building épületében van. Látnunk kell, hogy halálunk előtt egy perccel, vagy talán csak tíz másodperccel, tehetetlenek vagyunk. Még ki sem rohanunk. Elfutni, ha egyáltalán van még annyi idő, a félelem beismerése volna. A bomba beismerése. De miért nem akarjuk beismerni, hiszen mindjárt robban. Fel sem fogjuk, mi történik. Holott azonnal… De nem. Csoda történik. A robbanás, csodálatos módon, elmarad. Mégsem robbanószerkezet volt. Vagy nem működik. Óvatosan bár, de arra kezdünk gondolni: egyszerű csomagot hozott a göndör hajú. Lassan, nagyon lassan engedi ki mindenki a levegőt. Hallani. Meglehet, vannak még egyszerű csomagok. És, bár a jelen logikájából nem ez következik, vannak sietős emberek is, akik nem robbantanak. Mégis, legközelebb egy másik postára megyek.

elölről kezdik

(módszer) Bódultan a napsütéstől, a kerttől, ahonnan jövünk, és nem utolsósorban a kaliforniai bortól, ami boldog összhangban van a táj színeivel és illataival, halkan gurulunk az Óceán mentén vissza Los Angeles belsőbb kerületei felé, amikor Michelle hirtelen mondani kezdi nekünk, mi vár azokra, akiket ittas vezetésen érnek Kaliforniában. Akár megsebesítettek valakit, akár nem, kötelezik őket arra, hogy megnézzék a baleseti áldozatokat a kórházakban és a hullaházakban. Orvosok mutatják meg nekik részletesen a sérüléseket, akár élő az áldozat, akár halott, s ezeket alaposan meg kell nézniük. Ha nem bírják, ha eltakarják a szemüket vagy elájulnak, akkor újra kell menniük, és elölről kezdik. Ezt addig ismétlik, amíg az előírt mennyiségű sebesültet és halottat – kizárólag ittas vezetők áldozatait – alaposan, józan értelmük és éber érzékeik birtokában, meg nem tekintették. Akkor kapnak egy igazolást arról, hogy „a baleseti áldozatok megtekintésében részt vettek”.

kép | unsplash.com