TÖRTÉNELEM ALULNÉZETBŐL

A nemzeti burzsoáziáról

Mit gondoljunk az elitjeinkről? – kérdezte a Liget Akadémia legutóbbi eseménynek címe. A beszélgetést az este moderátora, Csury Balázs nyitotta meg, aki azzal kezdte mondandóját, hogy „A 2010 után fogalommá vált nemzeti burzsoázia szókapcsolat nyelvi leleményéből véletlenül az ellentmondásos korszak legjellemzőbb oximoronja lett”. Így folytatta: „A birtokos jelzővel kifejezett gondolat – olyan elit, amit a társadalom birtokol – a NER legfontosabb kétségeire mutat: meddig terjed, mit bír ki a kormányzók és a kormányzottak szövetsége, mire ad a szavazó felhatalmazást. A nemzeti burzsoázia a hivatalos válasz a 15 év ellenzéki kérdésére (Meddig tűri ezt a nép?). A nemzeti burzsoázia koncepciója azt mondja, a nép az eliten keresztül kormányoz és az eliten keresztül gazdag. Ebben az ideában kormány és társadalom lényegében egy – míg ezzel szemben az általános tapasztalat szerint nem a nemzeteknek van burzsoáziája, hanem fordítva.”

saját érdekeik védelmében

Nos, nézetem szerint a nemzeti burzsoázia nem oximoron, nem birtokos szerkezet és nem is önellentmondás, mert nem a nemzet burzsoáziájáról van szó, még csak nem is a társadalom elitjéről, hiszen a nemzeti burzsoázia nem azonos az elittel, a nemzet pedig nem szinonimája a társadalomnak. Nemzeti burzsoáziák már a 19. században is voltak, főképpen a gyarmatokon nevezték így a helyi tőkésosztályokat, amelyek szembeszegültek a gyarmatosítókkal és a gyarmatosítók helyi kiszolgálóival (az ún. „komprádorokkal”), és saját érdekeiket a nemzet érdekeiként fogalmazták meg. Saját érdekeik védelmében a nemzet egészét próbálták megszervezni és mozgósítani. Ezért adták nekik a nevet: nemzeti burzsoázia vagy nemzeti tőkésosztály.

A legszívesebben azonban nemzeti polgárságnak vagy nemzeti középosztálynak tekintették magukat, ez ugyanis sokkal szebben hangzott. Minden hasonlatosság a jelen magyarországi viszonyokkal a véletlen műve, mondhatnám, de nyilvánvalóan hazudnék.

Az első Békemenet (2012. január 21.) molinójára ezt írták: „Nem leszünk gyarmat!” A Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) és vezető erői (tőkés osztálya, politikai elitje, értelmisége) a követelést a gyarmati sorból való felszabadulásért, a nemzeti önrendelkezés kivívásáért küzdő antikolonialista szabadságharcosoktól kölcsönözték. „Mi vagyunk a nemzet…” – üzenték –, amely szemben áll a gyarmatosítókkal és a komprádorokkal, vagyis az idegen érdekeket szolgáló külső és belső ellenséggel. Mindezt többen is leírták már, itt most csak összefoglalom a legfontosabbakat: a nemzeti burzsoázia nem 2010 után vált fogalommá, csupán a NER megalapítása óta beszélünk róla sokkal többet – itthon.

az ún. nemzeti oldal

Amit tehát nemzeti burzsoáziának vagy nemzeti tőkésosztálynak szoktunk nevezni, nagy mennyiségben felhalmozott tőke magántulajdonosait jelenti. De nem a teljes kört (az a teljes burzsoázia, a tőkésosztály egésze lenne), csak azt a részét (osztályfrakcióját), amelyik az ún. nemzeti oldal mellett elkötelezett. Egyszerűbben fogalmazva és a 2010 utáni világra szűkítve: a nemzeti burzsoázia a tőkésosztálynak az a része (frakciója), amelyik az Orbán-rezsim szövetségese, hűséges a NER-hez és vezető pártjához, a Fideszhez, de mindenekelőtt személyesen annak vezetőjéhez: Orbán Viktorhoz.

A nemzeti burzsoázia vagyona, illetve tőkéje már nem a nemzeté (pláne nem a társadalomé), csak azon keveseké, akik magukat a nemzet akaratának letéteményeseként határozzák meg, akik a nemzetre, a magyarságra, a hazára hivatkozva formálnak jogot a közhatalom gyakorlására és a magántőkévé alakított korábbi közvagyon kizárólagos működtetésére. Ezt jelentős különbségnek látom.

Az elitről

A nemzeti burzsoázia nem azonos az elittel, de még a gazdasági elittel sem. Az elit első, eredeti értelme: a legkiválóbbak, a legtehetségesebbek, a legrátermettebbek. Nem pazarolnék szót arra, hogy részletezzem: nem ez a helyzet. Az elit második értelme szerint az intézmények vezető pozícióit betöltőkről van szó, akik távolról sem a legkiválóbbak, de intézményes pozícióiknál fogva kellően nagy hatalommal és befolyással rendelkeznek, hogy formálják elképzeléseinket arról, kik a legkiválóbbak.

E második, elitkritikus értelmezés szerint nem a legkiválóbbak emelkednek a csúcsra, hanem az intézményes hierarchiák csúcsaira emelkedőknek van lehetőségük arra, hogy önmagukat jelenítsék meg a legkiválóbbakként (mások által és mások szemében így mutatkozzanak meg). Eszerint tehát nem az igazság győz, hanem a győztesek határozhatják meg, mit tekintsünk igaznak. Főszabály szerint így nem az igazság ereje, hanem az erősek igazsága érvényesül. Ezt is nagyon fontos különbségnek látom.

Ezeket az intézményvezetőket, intézményes elitpozíciókat betöltőket nevezik – részint C. Wright Mills amerikai szociológus elitelemzése nyomán – „pozicionális elitnek”, megkülönböztetve a „reputációs elittől”, amely inkább azokból áll, akiket sokan mások a legkiválóbbaknak, legtehetségesebbeknek, legrátermettebbeknek tartanak (tehát nagy a reputációjuk, sokan megbecsülik őket). Ez lehet az elit harmadik értelme. Ez a reputációs elit mások értékelésén, értéktulajdonításán alapul. Attól lesz valaki az elit tagja, hogy mások kiválóságot, rátermettséget, tehetséget tulajdonítanak neki.

karizma és a tekintély

A kiválóság eszerint legalább annyira külső tulajdonítások (attribúciók) eredménye, mint belső tulajdonságok (attribútumok) kifejeződése – ennyiben hasonló a karizmához és a tekintélyhez. Amikor azt mondjuk valakire, hogy karizmatikus, azt ismerjük el, hogy hívei körében karizmával rendelkezik, vagyis a hívei rendkívüli képességeket (karizmát) tulajdonítanak neki. Tekintélye is attól van valakinek, hogy mások elismerik ezt, felnéznek rá, adnak a szavára, figyelemmel követik – azaz tekintéllyel ruházzák fel.

A reputációs elit jellemzően nem azonos a pozicionális elittel, sokszor más kört rajzol ki. Gyakran nem azok töltik be a meghatározó intézmények vezető pozícióit, akik nagy reputációval rendelkeznek, hanem azok próbálnak nagy megbecsültséget szerezni maguknak, akik a meghatározó intézmények vezető pozícióit betöltik – kétséges, hogy mekkora sikerrel.

Vagyis, összegezve, az elit valamiképpen a legnagyobb hatalommal rendelkező, legtekintélyesebb, legbefolyásosabb, leginkább nagyra becsült kevesek köre. Ám mint minden kategória, ez is a kizárás elvét alkalmazza: az elit a nem elittel, a tömeggel szembeállítva határozódik meg, ahol a tömeg „mindenki mást” jelent – azokat, akik nem olyan hatalmasok, befolyásosak, tekintélyesek, nagyra becsültek.

Az elit határai körül (hogy ki tartozik bele és ki nem) jellemzően éles küzdelmek folynak. Ez részben egyszerű pozícióharc (kik tölthetik be a legfontosabb intézmények meghatározó-vezető pozícióit), részben küzdelem a kulcsfontosságú erőforrások feletti rendelkezésért (hatalomért, tőkéért, vagyonért, információért, figyelemért), részben versengés a nyilvános nagyrabecsülésért (díjakért, elismerésekért, a reputáció nyilvánvaló bizonyítékaiért). És mivel az elit körül éles küzdelmek bontakoznak ki, a harc az elitekről folyó diskurzus terét is meggörbíti.

elitpozíciókért folyó versengés

Az elitről folyó beszéd egyik meghatározó áramlata igazolni kívánja az éppen aktuális elitet (hogy megtartsa-megőrizze-megerősítse-újratermelje – azaz konzerválja), míg a másik azért bírálja vagy egyenesen támadja, hogy a helyébe léphessen (vagy valaki másokat a helyébe állítson – hogy leváltsa). Ha például a Publius Hungaricus 2007-től „féltudású magyar elitről” ír a baloldali és liberális elitet bírálva, majd 2017 óta a NER felzárkózási stratégiáját is nyilvánosan helyteleníti (immár felfedve kilétét, miszerint korábban is Orbán Krisztián volt a szerző), akkor a bírálatokat nyilvánvalóan mindkét elit leváltásának szándékával fejti ki – immár 19 éve. Ez a példa is jól mutatja: az elitről folyó beszéd elválaszthatatlan az elitpozíciókért folyó versengéstől. Ez nem hiba, ilyen a diskurzusok természete: az új ambíciókkal jelentkező feltörekvők bejelentik az igényüket az elitpozíciókra, majd megküzdenek a pozíciójukat megőrizni kívánókkal.

Vilfredo Pareto a történelmet az elitek körforgásaként értelmezte. A körforgás itt nemcsak cserélődést (cirkulációt), hanem időről időre fordulatot (revolution), azaz forradalmat is jelent. Eszerint a történelem egymást körforgásszerűen (forradalmakkal) megdöntő-leváltó elitek (és rezsimek) története. Olyan hullámok, ciklusok, fordulatok követik egymást benne, amelyek a legtöbbször nem láthatók előre, utólag azonban rezsim- és elitváltások történeteként írhatók le.

Mit gondoljunk az elitjeinkről?

Jelenlegi tapasztalataink szerint valamilyen formában mindig és mindenhol volt elit. Ma is van, 2026 áprilisa után is lesz. Az összetétele változik, a személyzete cserélődik, a tartalma átalakul, de formaként, elitpozíciók összességeként – minden jel szerint – megmarad. Itt érkezünk el Csury Balázs igazi kérdéséhez: „mit gondoljunk az elitjeinkről?”

A javaslatom: ne tekintsük őket elitnek, és messziről kerüljünk el mindenféle elitizmust.

Ez rögtön két tézis – kibontásukat távolról kell indítanom.

Az elitkutatás klasszikus, itáliai iskolája – Vilfredo Pareto, Gaetano Mosca, Robert Michels – a 19. század második felében, a 20. század első harmadában úgy látta, a modern államokat ténylegesen kevesek uralják és vezetik. Ez az időszak egybeesik Marx és a nézeteivel nem teljesen azonos marxizmus nagy korszakával. Marx (aki egy alkalommal azt mondta önmagáról: „nem vagyok marxista”) élete eltérő szakaszaiban más és más tényezők kiemelésével magyarázta a történelmet. Hol az osztályok küzdelmeivel, hol a ciklikusan visszatérő válságokkal, hol a termelőerők és a termelési viszonyok dialektikájával, máskor a profitráta süllyedő tendenciájával. A marxisták jellemzően megmerevítették és formalizálták a marxi tanokat, és jobbára nagy jelentőséget tulajdonítottak az osztálystruktúrának és az osztályantagonizmusnak, a burzsoázia és a proletariátus közti osztályharcnak.

mindig kevesek uralkodnak

Az elitkutatók ehhez képest jóval cinikusabb álláspontra helyezkedtek: osztályharc ide, munkásosztály oda, ténylegesen mindig kevesek uralkodnak. Michels tétele, az oligarchizálódás vastörvénye, mindezt ráadásul történelmi szükségszerűségként láttatta (nem puszta eshetőségnek vagy lehetséges tendenciának, hanem vastörvénynek tekintette). Az elitekről szóló beszéd az osztályharcról folyó másik beszéd alternatívája volt – és sok esetben az is maradt, máig.

Jóllehet nagyszerű elitkutatások készültek az elmúlt évek-évtizedek Magyarországáról is – mások mellett Szelényi Iván, Szalai Erzsébet, Lengyel György, Szelényi Szonja, Böröcz József, Róna-Tas Ákos, Sebők Miklós, Kristóf Luca végezték és közölték ezeket – számomra sokkal megvilágítóbb, ha elitek helyett az uralkodó osztály különböző „frakcióiról” (alkotórészeitől) gondolkodom. E nézőpontváltás mögött az osztálystruktúra felfogása áll. Ennek sajátossága, sőt, az elitfelfogással szembeni előnye, hogy részletgazdagabban mutatja meg, milyen viszonyrendszer fűzi az uralkodó szegmenseket a történelmi-társadalmi tér más szegmenseihez – más osztályaihoz és osztályfrakcióihoz. Konkrétan, a dolgozók osztályaihoz és az alávetett osztályokhoz, akik jóval értékesebbek, többre hivatottak és tagoltabbak annál, mint amit az elit megnevezése kizár: a puszta tömegnél, az arctalan, szürke, egynemű masszánál.

Az uralkodó osztály különböző frakcióinak hatalma, tőkéje, vagyona, tudása, értékei ugyanis saját társadalmuk, illetve más népek alávetett és dolgozó osztályaitól származnak: jogaik és rendelkezési jogosultságaik korlátozásából, munkájuk kizsákmányolásából, vagyonuk elvonásából, értékeik kisajátításából, ismereteik leértékeléséből. Aki csak versengő eliteket lát, szem elől téveszti, hogy honnan származnak erőforrásaik, miből fakad hatalmuk, tekintélyük, befolyásuk.

Aki a munkamegosztás teljessége, az osztályszerkezet totalitása helyett csak az elitekre összpontosít, óhatatlanul felcseréli az egészet annak egyik részével, az intézményt a vezetőjével, a világot „a nyugattal”, Amerikát az USA-val, Európát az EU-val, a testet a fejjel, az embert a tudatával. Szemléletében egynemű tömeggé olvad össze mindaz, ami a kettő között van.

Ez pedig már át is vezet az elitizmushoz, ami a legtöbb probléma forrása.

Az elitekről szóló beszédre ugyanis komoly veszély leselkedik: nagyon könnyen átcsúszik elitizmusba – elitek uralmának elkerülhetetlenségét, szükségszerűségét sugalló beszédmódba, az elituralom igazolásába. Éppen ez történik, amint elhisszük a nagy magántőkével rendelkezőknek és az eliteknek, amit el akarnak hitetni velünk önmagukról és arról, hogy mi a szerepük a történelemben.

A jelentős magántőkével rendelkező szereplők önmagukat világra nyitott polgároknak, nemes érzésektől vezettetett mecénásoknak, jószívű munkaadóknak, nagyvonalú munkahelyteremtőknek szeretik feltüntetni. Hangsúlyozzák, hogy ők csak munkát adnak a magatehetetlen tömegeknek, csak lehetőségeket teremtenek a nép egyszerű (értsd: balga) gyermekei számára, csak perspektívákat nyitnak korlátolt és földhözragadt embertársaik előtt. A nemzeti tőkés saját magát a nemzet vagyonának jogosult birtokosaként ismertetné el, aki nagyvonalúan adakozik, rendszeresen jótékonykodik, ahol tud, segít és felelősséget vállal.

sajátos arrogancia

Az intézményes pozíciójánál fogva elithelyzetben lévő szereplő magát a legkiválóbbnak, a legtehetségesebbnek, a legrátermettebbnek állítaná be. Nincs nehéz dolga, az iskolarendszer meritokratikus ideológiája ontja magából az építőelemeket ehhez: tehetséggondozás, teljesítményelit, piaci érték, elitképzés, elitoktatás, elitiskola, elitgimnázium, elitegyetem, elitintézmény. A hazai közgondolkodás hemzseg az elitizmustól; e sajátos arroganciát sűrítő fogalmak használat közben észrevétlenül hatnak. Farkas Attila Márton (FAM) éppen húsz éve megjelent könyvében – az Arroboriban – páratlanul élesen és szórakoztatóan szedte ízekre a korabeli elitideológiák bevett nyelvi fordulatait.

Nem is követhetnénk el nagyobb hibát, mint hogy elhiggyük az elit saját magáról szőtt képmutató hazugságait. Ezzel ugyanis elfogadnánk önigazoló ideológiájukat, elitizmusukat, amivel a lehető legkövetkezetesebben le kell számolnunk. Mindenféle elitizmussal – az elitet kihívó ellenelit elitizmusával is. E helyett olyan szemléletmód melletti elköteleződést javaslok, amely a történelmi és társadalmi folyamatokat nem felülről, az elitek szemszögéből, hanem az alávetett és dolgozó osztályok küzdelmei felől szemléli. A javaslatom tehát: elit helyett osztályelemzést, az összefüggésekből kiragadott részek helyett totalitásszemléletet, elitizmus helyett a történelem alulnézetét.

Mi a teendő?

Az elitizmus ellenszereként mindenekelőtt el kell ismernünk, hogy a történelmet egyáltalán nem csak az elitek formálják. Az eliten túl nem egy arctalan tömeg van, amely vezetésre szoruló, szürke, magatehetetlen, korlátolt, tehetségtelen senkikből áll. Ez ugyanúgy teljes tévedés, ahogyan ennek ellenkezője, a tömegek felmagasztalása, idealizálása és heroizálása is az. Előbbi az elitisták projekciója, amely az elit kiválóságát hivatott megerősíteni a gyarló tömeggel való leértékelő szembeállításban, utóbbi a populisták projekciója, amely a korrupt elittel az erényes nép mítoszát szegezi szembe, hogy a tömeg vagy pontosabban, a populus, a nép tisztaságát, jóságát és bölcsességét mutathassa ki.

Az eliten kívüli ismeretlen szürke zónában, amely itt projekciós felületként, vetítővászonként szolgál, nem az arctalan tömeg, hanem milliónyi küzdelmes élet áll. Nehéz ezt nyelvileg kifejezni, mert sokszor csak ügyetlen, modoros, patetikus, frázisszerű vagy szakzsargonba hajló kifejezések adódnak: a „dolgozó emberek”, „a mindennapi életüket élők”, „az életerejüket és életidejüket a munkabérért cserébe eladni kényszerülők”, az „emberek milliói”, a „széles tömegek”, a „tőke és az állam uralkodó osztályszövetségének alávetett osztályok”. Amit e jobb híján használatos fogalmak mégis kifejeznek: az eliteken kívül nemcsak valamiféle homogén massza terül el Mordorként, hanem sokrétűen tagolt, nagyon különböző helyzetű és történelmű emberek sokasága éli az életét.

történelemformáló politikai testek

Ami pedig a cselekvést illeti, a történelem igenis formálható. Ehhez mindenekelőtt történelemformáló erővé kell szerveznünk magunkat – de nem elitként és pláne nem elitista módon. Valójában „történelmi blokkok” alakítják a történelmet Antonio Gramsci fogalmával szólva, nem pedig elitek. E blokkok kollektív szervezett erőkként, történelemformáló politikai testekként a hegemónia megszerzéséért küzdenek egymással.

Álláspontom szerint az előttünk álló történelmi feladat a jelenlegi jobboldali erőkkel szemben egy olyan történelmi blokk felépítése, amely a tőke és az állam uralkodó osztályszövetségének alávetett, dolgozó osztályok köré szerveződik. Úgy gondolom, hogy e felépítendő történelmi blokknak rendszerellenesnek, antikapitalistának és antifasisztának kell lennie, illetve – a szó tőkerendszer-ellenes értelmében – baloldalinak és zöldnek. E történelmi blokk küldetése a szabadság kivívása, a felszabadulás, önmagunk közös felszabadítása – vagyis az emancipáció.

Ez az ellenhegemónia-építés Antonio Gramscitól származó stratégiája. Örömmel látom, ha ez a gondolat e körökben is kedvező fogadtatásra talál. Minderről többet itt és most nem írhatok – ennek felépítése még hatalmas szervezőmunkát követel nagyon sokunktól. Ellenhegemónia-építés című könyvemben részletesebben is kifejtettem ezt a gondolatot – éppen egy éve, 2025 kora tavaszán jelent meg.

kép | vecteezy.com