VADKACSÁK ÉS NEMZEDÉKEK

Elmondok egy történetet; felidézek egy példázatot, fogalmazgatok egy tanulságot. Persze szimpla, családi történet. Banális, önkényes példázat. Triviális, gyalogos tanulság. Amilyeneket karácsony és év vége táján mondogat, idézget, fogalmazgat az ember.

Történet

Unokáink olykor nálunk alszanak. Ünnepi alkalom, készülnek rá. A nagyobbik szervezi az éjszakát, a kisebbik nyilvánítja az óhaját. Erősen kötődnek a nagyanyjukhoz. Ebből következett minden. Már ami tavaly novemberben történt.

Az akkor hat és fél éves Anna megszervezte, hogy a nagyanyja mellett alszik. A kihúzott nagy rekamién, édes kettesben. Az akkor három és fél éves Miklós kinyilvánította, hogy az én heverőmön alszik. Szinte keresztbe elterpeszkedve, boldog egyedüllétben. A következmény egyértelmű: el kellett hagynom a helyiséget. Száműzetésem a másik szobába vezetett. Szokatlan helyre és fekhelyre.

el is megyek

Látványosan nem örültem. Először csak zsörtölődtem. Azután eszembe jutott valami. Nem nagy ötlet, mégis elsütöttem. Ilyenre is ritkán telik. Vacsora után, esti búcsúzáskor mondtam: ha el kell hagynom a helyem, el is megyek itthonról. A Feneketlen-tónál alszom, a parti nádasban. A vadkacsák biztos szívélyesen fogadnak. Be kell vallanom: mindenfajta hatás elmaradt. Anna csak halványan mosolygott; Miklós figyelemre se méltatott.

Eltelt a mérsékelten kellemetlen éjszaka. Mi tagadás. A fekhely befelé lejtett, és rövid volt. Rosszul, valamivel a megszokottnál is rosszabbul aludtam. De a Feneketlen-tóról, a parti nádasról, a szívélyes vadkacsákról tökéletesen megfeledkeztem.

Reggelinél robbant az időzített-idétlen petárda. Anna a nagyanyját nézte, nem engem. És halkan megkérdezte: Papa tényleg a vadkacsáknál aludt? Megkérdezte, és hirtelen észrevettem, nagyon karikás a szeme. Miklós maga elé nézett, egyikünkre sem. Csendesen szürcsölte a kakaót. Férfiasan hallgatott, de megindult a bal keze. Megindult, és hirtelen éreztem, félénken megfogja a kezemet.

Eddig a szimpla, családi történet. Belőle következik a banális, önkényes példázat; triviális, gyalogos tanulság.

Példázat

Mondom, nem történt semmi rendkívüli. Azóta is a heverőmön alszom. Már ahogy tudok. Mindenesetre nem lejt semerre, elég hosszú is. Mégis elmélkedem az eseten. Különösen e belül furcsán fényes, kívül szomorúan szutykos ünnepnapokon. Javíthatatlan vagyok. Két példázat jut eszembe. A század nagy irodalmából, a század nagy elméletéből. A japán Fukazava Hicsiró remeke, a Zarándokének. A bécsi Sigmund Freud remeke, a Totem és tabu. Hogy is van? Csak úgy lazán, emlékezetből.

A nagy hegyek közé szorult japán faluban szűk az élet. Csak néhány gyékénynek jut hely a tűz mellett. Csak néhány marék rizs jut a gyékényen ülőknek. Ha valaki új gyékényt hoz, egy réginek el kell tűnni. Ha új kéz nyúl rizsért, egy réginek üresen kell maradni. A nyomorúságból etika lesz; az etikából rítus; a rítusból esztétika. Az etika előírja: az öreg fogja gyékényét, adja át helyét a fiatalnak. A rítus előírja: a gyékényt vesztett öreget szertartásosan fel kell vinni a hegyre. Az esztétika előírja: a felvitelnek megvannak a megszentelt, ősi énekei, kipróbált régi mozdulatai. Keszakicsi már erős kamaszfiú. Asszonyt hoz a házhoz. Nézi Rin anyót, a nagyanyját. Rin anyó még szép öregasszony. Szilárdan ül a gyékényen. Figyeli Keszakicsit, az unokáját. Nem folytatom. Csak röviden. Keszakicsi, az unoka várja a sorát. Rin anyó, a nagyanya tudja a kötelességét. Tappei, a fia tudja a dolgát. Megtörténik a búcsú; elkészül a deszka; ráültetik az öreget. Alkonyodik, amikor indulnak a hegyre. A gyékényváltást eltakarja a sűrű éjszaka.

Az életért küzdő őshordában kemény az élet. Az apa, a törzsfő az úr. Birtokolja az asszonyokat, szétosztja a zsákmányt. Szeretet veszi körül és gyűlölet. Szeretet-gyűlölet. Színén szeretet, visszáján gyűlölet. Meg tisztelet veszi körül és félelem. Tisztelet-félelem. Színén tisztelet, visszáján félelem. Mindkettő, szeretet-gyűlölet, tisztelet-félelem kijár a hatalomnak, kiárad a hatalomból. Nagy jövőjű érzelemegyüttesek. A szeretet-gyűlölet a személyes életben él tovább – mindmáig. Színezi vagy meg is határozza belső viszonylatainkat. A tisztelet-félelem a közös életben él tovább – mindmáig. Színezi vagy meg is határozza külső viszonylatainkat. Eleinte egyensúly. A szeretet fékezi a gyűlöletet, a tisztelet a félelmet. Amíg az apa, a törzsfő még erős. Később egyensúlyvesztés. A gyűlölet legyőzi a szeretetet, a félelem a tiszteletet. Amikor az apa, a törzsfő már gyenge. A szeretetet legyőző gyűlölet ölni akar. A tiszteletet legyőző félelem trónfosztásra készül. Ebből lesz a hatalomváltás. Az apa, a törzsfő meggyilkolása, az asszonyok, a zsákmány megszerzése.

Eddig a banális, önkényes példázat. Belőle következik a triviális, gyalogos tanulság.

Tanulság

A japán falu gyékényváltásának, a vad őshorda hatalomváltásának szimpla, családi történetemhez semmi köze. A heverőmet megtartottam. A helyem megmaradt. A hegyre nem mentem. Úr nem vagyok. Az asszonyokat nem birtoklom. A zsákmányt nem osztom. Csak: egyszer egy kicsit rosszabbul aludtam. Csak: kitaláltam egy furcsán együgyű históriát. A tűzhely körül – ha lenne – mindünknek jutna gyékény. A karácsonyi halból – még van – mindünknek jut elég. Mégis villan valami hasonlóság. Nem a valóságos helyzetben. Hanem az elvont értelmében. Hogy a gyékény általában tényleg kevés. Egyszer csakugyan helyet kell csinálni. A hal mennyisége általában tényleg korlátozott. Egyszer csakugyan újra kell osztani. Mi sem természetesebb. Csak: hogyan? Erről van szó. Nem többről. De ez is nagyon sok.

Nem tagadom, érzem a mohóságot. Mint hatvanas, maholnap hetvenes. A negyvenesektől, maholnap ötvenesektől. Meg a húszasoktól, maholnap harmincasoktól. Nemzedékváltás mindig van. Így természetes? Nem tudom. De most különösen annak: érzem. Öntudatos elmélet is van hozzá. Inkább önigazoló ideológia. Erkölcsi bűnökről szól, meg tudásbeli korszerűtlenségről. Bűnösök vagyunk? Persze, „akár a többi nép”. Korszerűtlenek vagyunk? Persze, mint mindig az öregedők. Sok igazság mindkettőben.

Először a bűnökről. Aki nem élt ’44-ben, ártatlan a holokausztban. A cselekvés bűnében, az eltűrés szégyenében. Aki ’49-ben született, érintetlen a Rajk-pertől. Az ujjongás bűnétől, a hallgatás megalázottságától. Aki gyermek volt ’58-ban, nem tud a Nagy Imre-gyilkosságról. Az egyetértés bűnéről, a meghúzódás gyalázatáról. A cselekvés, ujjongás, egyetértés bűn. Az eltűrés, hallgatás, meghúzódás is? Biztosan. Ítéljen, aki nem tűrte el, nem hallgatott, nem húzódott meg? De ne az, aki nem élt, akkor született, gyermek volt!

Másodszor a korszerűtlenségről. Aki ’45 és ’56 között tanult, nem járt nyugati egyetemeken. Nos, nem jártunk. Nyugati egyetemeken nem, katonai táborokban igen. Oxford helyett Kislődön. Mégis olvastuk Montaigne-t. A Sorbonne helyett Hajdúsámsonban. Ott beszélgettünk Erasmusról. A Harvard helyett Herenden. Utána ismertük meg Tolsztojt. Tudok bakáról, aki Babitsot vitte a lövészárokba, meg Marcus Aureliust. Munkaszolgálatosról, aki Platónt vitte a táborba, meg Arany Jánost. Igaz, ezek a bátyáink voltak. Cambridge nekik is elmaradt. Mégis csináltunk valamit. Ők is, mi is.

Hozzá is tennék a két példázathoz valamit. A japán író elmondja: mikor felértek a hegyre, Tappei letette az anyját és sírt. Meg el is eredt a hó. Beborította Rin anyót. A természet elfedte, amit az ember elrontott. Fehér, tiszta katarzisban oldott fel minden szennyes nyomorúságot. A bécsi tudós elmondja: a vad őshordából primitív társadalom lett. Megszülettek az első tilalmak. Apádat, a törzsfőt megölnöd nem szabad. Anyádat, nővéredet érintened nem szabad. E tilalmakból lett a kultúra. És lassan szelídíteni kezdte az ösztönök rémuralmát.

magam választom meg

Mindebből mi következik? Nem adom a gyékényt? Nem megyek a hegyre? Megtartom az asszonyokat? Osztom a zsákmányt? Ugyan! Mondtam már: asszonyok fölött nem uralkodom, zsákmányt nem osztok. Meg a gyékénnyel és a heggyel is baj lehet. A gyékényemről nem tudom, ha jobban megnézi, kellhet-e valakinek. A hegyről nem tudom, ha jobban megnézem, érdemes-e felmenni. És melyikről is lehet szó? A Gellért-hegyről? Alacsony, a levegője se igazán tiszta, és főként ritkán borítja be a hó. Mindegy. Majd megyek. De magam választom meg, mikor és hova. Lehet, mindenek ellenére a Gellért-hegyre. Lehet, mégis a szívélyes vadkacsákhoz. De előbb még befejezek néhány dolgot. Például ezt a jegyzetet. Ne tessék türelmetlenkedni. Meg ne tessék sürgetni. A türelmetlenkedésnél-sürgetésnél tombol az ösztön uralma. A türelmetlenkedés-sürgetés fékezésénél kezdődik a kultúra uralma. Lehet választani.

És még valami. Megint eszembe jut szimpla, családi történetem. Mikor megyek, a kezemet ne fogjátok meg. Csak: családban szeretem az ilyesmit. De – nem rólam, hanem rólatok van szó, a ti humán minimumotokról! –, szóval mikor megyek, „gyerekek!”, negyvenes-ötvenesek, húszasok-harmincasok! a szemetek – legalább egy kicsit! – legyen karikás.

kép | vecteezy.com