ZEBRA

Harmadszor kelek át a zebrán, de mindig úgy érzem, hogy a szembe oldalon vagyok. Szerencsére gyakran jár a busz, cserélődnek a várakozók, nem nézi senki megilletődve, hogy hova lett a cél az irányom végéről. Beállok a sorba, a sor legvégére, udvariasan előre engedek mindenkit, aki menni akar. Aki tudja, hogy menni fog, felszáll, utazik, leszáll majd. Az utolsó pillanatig én is elhiszem, hinni igyekszem, hogy közéjük sorolhatom magam, besorolok hát, haladok előre. Aztán amikor az első ajtó keretében a buszsofőr tekintetében meglátom magam, mégis hátat fordítok mindenkinek, aki addig a pillanatig az utastársamnak ígérkezett. Nem játszom el, hogy eszembe jutott valami, olyasmi, amit korábban elfelejtettem, túlságosan messze lenne a valóságtól, olyannyira messze, hogy tulajdonképpen az ellenkezője annak. Elfelejtettem valamit, ami mindeddig magától értetődőnek tűnt.

megállni félek

Nem nézek a mellettem elhaladó buszra sem, nem érint engem, ami abba az irányba megy, ahonnan távolodni készülök. Száraz lábbal kelek át a zebrán, nem sietek, akkor se, ha épp nagyobb a forgalom, és a kedvemért le kell állnia. Ha látom is a közeledő buszt a célzott oldalon, nem váltok kocogásra, szeretném a felszállás pillanatáig a lehető legegyenletesebben tartani a tempómat, odázni az érkezést. Ha őszinte akarok lenni: félek. Megállni félek és várakozni félek, a távolba révedésre ráérni félek, mert leginkább a túloldal látványát nem érzem biztonságosnak, ahol most csábítóan üres a buszöböl, ahol most mindenki a megérkezés bizonyossága nélkül várja a járatát. Akiknek a kórház ehhez képest az ellenkező irányban van.

Nem győzködöm magam, pedig természetes lenne. És másokat se hagytam, hogy győzködjenek, a testvéreimnek azt hazudtam, kocsival vagyok, a telefonomat repülő üzemmódba tettem. Nem akarok meggyőződni. Nem állok rá készen, hogy a saját történetembe építsem a tovább nem íródó másikat. Nézem a madarakat a poros út menti bokrok ágain, nézem a pléhkrisztus lábán a szinte teljesen lekopott piros festéket. A sebhelyek helyén fémes csillogás. Nemrég még elviselhetetlen volt a meleg, mostanra libabőrös a karom, időnként kiráz a hideg. Lassan világítanak a lámpák, a növényzet elcsöndesedik. Hangosabb lesz a buszok sípolása, mert jobban kell vigyázni, amikor az ajtók záródnak. Az utasok is hangosabbak, legalábbis azok, akik eddig is hangosak szerettek volna lenni, de nem mertek. A maradék még csöndesebb lesz, magába gubózik, és számolja a megállókat, mikor lesz már vége. Lassan nekem is döntenem kell.

Felfoghatatlan, hogy ez ugyanaz a nap, amikor ugyanezen az úton még tudtam, merre kell mennem. És mást gondoltam arról, mi a legrosszabb, amire fel kell készüljek. Azt hittem, délben majd szokásos anya-lánya programként összeveszünk, miért költök taxira, melyik kutyafuttatóban nagyobb a tömeg délután, tágasabb lakásban vagy jobb helyen érdemes élni, és hány éves voltam, amikor bokaficam következtében végképp hátat fordítottam az atlétikának. De mire megérkeztem, már a testvérem arcában is hiába kerestem a vonásait, képtelenség lett legalább közvetve és képzeletben elköszönni tőle, miközben öntudatlanul perszézve és bólogatva egyeztem bele mindennek az intézésébe.

egyre sötétedő ég

Mert akinek hamarosan apró kockákká szelídül ez a hely, és aki magyarázattal tartozik alig megkezdett, új életek számára, annak egyetlen keresetlen mondat is elég, hogy összefoglalja ennek a réginek lezárását. Nekem nincs kinek a kedvéért nagymamává konfigurálni az első szavamat. Az Ómát pedig összefüggésbe se tudom hozni azzal, akinek tanítása szerint most balra, jobbra, balra tekintek, akinek homályos sejtésekből felépített, önkényesen értelmezett és többé meg nem fejthető, képzelt vágyai szerint az utolsó pillanatban mégsem szállok fel. És hiába lesek mindeközben az egyre sötétedő égre, csak remélni tudom, hogy onnan se megértően, se rosszallóan nem nézik a szerencsétlenkedésemet. Pár átkelés óta önkéntelen mondókázom magamban, hogy: „Nem nyafognék, de most már késő.” Ez még a jó halál kegyelménél is jobban megijeszt, pedig az még hátravan.

Besötétedett. Fullasztóan csillagos a külváros este. A következő járat mindkét irányba az utolsó. Ha azokból egyikre sem szállok fel, itt várom meg a hajnalt, ahol nemhogy fedett váró, de egy pad sincsen. A bokrok alá kell feküdjek, ha azt akarom, hogy a tér belátható, én pedig láthatatlan legyek, de még ez a lehetőség is összehasonlíthatatlanul otthonosabb, mint dönteni végleg, valamire azt mondani, ez az, ami van. Eljutni valahova, ahonnan úgy indultam el, hogy most aztán megérkezem. Megtudok, mindent. Arra riadok, hogy testközelben szól valami zene. Csak a fülem sípol, a combom remeg, tudom. De félelmetesen olyan, mintha a csengőhangom lenne.

kép | vecteezy.com