A MADÁREMBER MOSOLYA

Borzongató egy kóbor kutya tekintete. Egy koldusé, szenté, egy féleszű csavargóé. Egy messze néző gyereké, akinek pupilláján megpillantjuk a felhők fodrait. Borzongató egy mohos fakéreg nyugalma, egy folyó görgette kavicsé. Egy ablakkeretbe foglalt akácligeté. Mert az az idő, ami a szaruhártyájukra, háncsukra, kvarcrétegükre és üvegtáblájukra rátapad, ott megcsillan s vádlón visszanéz ránk, nem a mi időnk. Mind őriz valamit, amit a mi képességünk már elvesztett, amiről tudunk ugyan, ami hiányzik az életünkből, de aminek felidézéséhez a tudásunk már nem elegendő. Más tudni, megint más élni valamit. Ahhoz, hogy pontosan megértsük, mitől borzongató egy-egy periferikus figura pillantása, fakéreg, kavics vagy tükörkép látványa, ki kéne lépni mindannyiunk meghasadt idejéből, ami majdnem lehetetlen. Külön-időnkből, ideink sokféleségéből, a körénk rétegződött, bennünket ide-oda hajigáló és végképp összekuszálódott közös és magán-időszámítások ezerszínű labirintusából. Ám ha egyszer ezeken már belül vagyunk, már-már képtelenség visszatérnünk az ember alatti (előtti) lények, a fakérgek és kavicsok, víztükrök és faágak minősítetlen idejébe, vagyis a magunkéból kiszakadni.

a sokféleség unalma

Amikor nem volt még történelem, csak történet, nem volt dokumentum, csak legenda, a párhuzamos és egymásra torlódott idők sokfélesége sem létezett. Hogy mikor kezdődött a nemzetek, kisebb közösségek, csoportok külön-külön időszámítása, pontosan nem idézhető fel. Talán a romantika túlhajtott egyéniségkultuszával. Mára mindenesetre követhetetlenül összegabalyodtak az idő szálai. Minden egész eltörött. Ki-ki éli a maga nemzet-, sport-, ipar-, pártpolitika-, szerelem- és vallásidejét. Esetleg ezeket szeszélye és váltakozó érdekei szerint csereberélve. És ha bárkit-bármit megpillant, ami – ilyen vagy olyan okból – kívül esik az épp esedékes napi időszámításán, megborzong. Hisztérikus indulatok törnek ki belőle. Mert megérzi, hogy miközben uralkodik felette a sokféleség unalma, valamit végképp elveszített. Jobb esetben csak konstatálja ezt, rosszabb esetben felháborodik, ágálni kezd, nekitámad a magáétól különböző sorsnak, arcnak, szónak.

Semmi sem olyan nyugtalanító, s az elveszett időre emlékeztető, mint a csend. Az összetört lélek számára egyenesen elviselhetetlen. Mert benne magamagával kénytelen szembenézni az ember. Nincs, ami elvonná a figyelmét az adott pillanatban, a csend hirtelen beálltakor – önmagától. És ez a legrettenetesebb: tükörbe nézni. A csönd pedig: tükör. Mindenki megfigyelheti napjában ezerszer, mi történik a kisebb, alkalmi közösségekben – járművön, munkahelyen, társaságban –, ha a csend beáll. Valaki hirtelen kiabálni kezd, szokatlanul emelt hangon ágál, vagy éppen feltesz valami gépzenét, hogy zajjal töltse meg a levegőt. Szinte mindegy, mivel, csak a hangok borzongató hiánya szűnjön meg. Körmönfont és jól kitalált eszközök állnak rendelkezésre, zajkeltő alkalmatosságok, melyek egyetlen feladata a csöndet elűzni.

Gulácsy Lajos ezerszer megfestett-megrajzolt Itáliájának a valóságos Olaszországhoz nincs köze. Mesevilágba kalauzolja a bámészkodót. Nincs egyetlen „normális” figurája, háza, ciprusa, útkereszteződése és fellegfoszlánya sem ezeknek a képeknek. Normális, vagyis az összetört időben álló. Mindennapi, tehát „igaz”, a csendből kiszakadt, megszokott. Motívumai némaságba pólyáltak, vádlóan törékenyek. Nem a háborúba szédülő, hisztériás évszázadból valók.

folyamatosan cserélődtek

Itália mégis kellett a megrajzolásukhoz, mert kisvárosainak kulisszaszerű falai, körülzárt kolostorkertjei, harangtornyai – s az alattuk csetlő-botló figurák – emlékeztettek az elsüllyedt időre. Őriztek valami állandóságot az ezerszínű változatosságban. Nálunk ennek alig maradt nyoma. Épületeink, mindennapi életünk helyszínei folyamatosan cserélődtek és cserélődnek. És az élet gyorsan és gyakran váltakozó színtereivel az arcok is cserélődnek. Nem a tovább élő és pontosan körülhatárolható korszakok a fontosak ez esetben – Gulácsy kedvenc középkora, reneszánsza és rokokója –, lényegében ezek fölcserélhetőek, a lényeg: egyik sem „valóságos” a szó köznapi értelmében. Mind imaginárius, a lélek sóvárgását fölerősítő. Valamiképp mind hasonlatos a tenger alá merült hajdani városokéhoz, ahol a megroskadt tetők és tornyok fölött kéken hullámzik az idő, s ez a valószerűtlen teret imitáló idő összecsendül a koridegen lélek ábrándjaival.

Érdemes volna lajstromozni, kik és hányszor szerepelnek Gulácsy vásznain és tenyérnyi irkafirkáin. Kurtizánok és gályarabok, bohócok, bolondok, koldusok és eszelősök. Összeszabdalt arcú martalócok és zarándokok, tenyérjósok és ópiumszívók. Vagy épp meghatározhatatlan lények, akiket madárembernek lehet mondanunk. Törékeny csontú, összeaszalódott, örökké sejtelmes lárvamosollyal tébláboló figurák. Ahogy a festő szép számmal hátrahagyott novellavázlataiban írja: ott élnek mind Naconxypanban, vagy épp Édesfagyökér-ország bogáncskóró-kerületében. Miáku Manci hercegasszony, Dilinóczi királylány, Holdkifli kisasszony és Piplipapla Herkules, Bollbol néne és a ragyás Bucurka. És amikor 101-et üt a toronyóra, mind ott tolonganak a víg, mulatságos városkák főterén és girbegurba sikátorain a cincéremberek, mézesbábosok és vak leányok, köcsögkalapos agglegények, veres hajú hetérák és sarlatánok, spiritualisták, törpék, hájgombóc inkvizítorok, jósnők és keresztes vitézek. Ott tolonganak a görbe fák, lepattogzó házfalak között. Hogy pontosan kicsodák, nem tudható. Az életkoruk sem. Tulajdonképpen nincs is koruk, idejük. Képzeletből és ábrándból valók. A felszállni készülő madarakhoz hasonlatosak, vagy a magába roppanó zsarátnokhoz. A szélfútta bogáncskóróhoz. Egy összetört tükörben megcsillanó arc cserepeihez. Macskákhoz és kóbor ebekhez. Több közük van egy fügebokorhoz, egy fűcsomóhoz, mint a valóságos emberi lényekhez.

Mind úgy ékelődnek a képzelet félhomályos terébe, hogy nincs bennük semmi jelenvaló. Semmi percnyi-aktuális. Semmi korhű és korszerű. Nincs hírértékük. Nincs semmi politikai, műszaki, szórakoztatóipari vonatkozásuk. Egy bámész szaruhártyán, egy ablaküvegen, egy mohos fakérgen vagy egy megcsillanó kavics felszínének dimenziótlan terében élnek. Kívül a valóságosnak tudott, mégis ezerféle magán-időszámításával összekaszabolt jelen időn. Nem hasonlítanak egy autóbusz-vezetőhöz, színészhez, futballistához, postáshoz, pártvezérhez, bankhivatalnokhoz, pénztároslányhoz.

De igazság szerint egy valóságos remetéhez, kristálygömböt faggató jósnőhöz, kártyavetőhöz, pojácához és ordas inkvizítorhoz sem. Hiányzik belőlük azok sandasága, bűze, éhsége és verejtéke, szitokszava és akarnoksága. Mosolygásuk lárvaszerű, miként a feledhetetlen „comói” madáremberé.

az egyetlen idő

A kérdés ezek után: miért ilyen magukba roppantak, összetörtek, árnyék-, láng- és madárszerűek? Nos, épp azért, mert a csillagászati és meteorológiai időszámításhoz nincsen közük. Sem az egyházatyákéhoz, sem a civilizációéhoz. Beleroppannak az újkor nekik oly idegen tér-idejének borzasztó súlyába. A valóságnak mondott lázbeteg, modern illúzió összetöri őket. Mert őriznek valamit az egyetlen időből, ami már csak képzelet és metafizika. A valóságos pillanat és az imaginárius kor pedig nem találkozhat. Nincs olyan dimenzió, ahol összecsendülhetne bogáncskóró-kerület kora az autóbuszok, harckocsik, zajos mikrofonok és reklámfények idejével. Közük csak ahhoz van, ami nincsen. Ám ez a tagadás egyúttal a maga görbe tükrét is megteremti. Mert mégiscsak képviselnek valami valóságosat.

Azt az időt, ami a művészet teremtő tartományában csak általuk létezik. A kóbor kutyák, gyerekek, féleszű csavargók és fakérgek, folyó görgette kavicsok és ablaküvegen bolyongó felhők egyetlen idejét.

kép | vecteezy.com