Uncategorized
Vissza a cikkekhez

A TECHNOKRATA MÁKONYTÓL A SÖTÉT FELVILÁGOSODÁSIG

A TECHNOKRATA MÁKONYTÓL A SÖTÉT FELVILÁGOSODÁSIG

This post was originally published on this site.


Farkas Attila Márton ARROBORI című könyve 20 évvel ezelőtt jelent meg, most ezzel a címmel rovatot indítottunk, amelyben szerzőink a könyvhöz kapcsolódva mai jelenségekre reflektálnak

Farkas Attila Márton (FAM) húsz éve megjelent Arroborijának célja a rendszerváltás utáni magyar politikai közbeszéd gondol­kodást helyettesítő paneleinek leltározása és osztályozása volt.

Tíz évvel korábban jelent meg az előzményeket felvonultató, történeti szöveggyűjteményként olvasható Szenzáció című kötet, alcíme: a XX. század a magyar napisajtó címlapjainak tükrében. Nem áll másból, mint 1900 és 1990 közötti címoldalak fakszi­miléiből. Csüggesztő olvasmány. Nem a szalag­címek hanghordozása bántó, hanem a mindenkori meg­ren­dítő tájékozatlanság afelől, mi is történik tulajdon­képpen.

szigorú ön­kritika

Az utókor jogosulatlan fölénye és önhittsége ellen egyetlen véde­ke­zésünk csak a szigorú ön­kritika lehet. Hiába más a jelenkor technikai környezete és a mai nyilvánosság szerkezete, hiába van a kezünk ügyében számtalan ismeret, a sajtó, a közbeszéd és a mélyben zajló folyamatok közti tá­vol­ság mit sem csökkent.

1914 augusztusában, az első világháború kirobbanásakor – amikor még csak Szerbia megbün­tetéséről volt szó – mindenkin izgatott várakozás lett úrrá. A híresen éles szemű és még élesebb nyel­vű Karl Kraus hallgatott. 1914 novemberében tudta először össze­foglalni a háborúval kap­cso­latos nézeteit az Ebben a nagy időben című írásában:[1] „… ebben az időben, amikor épp meg­történik, amit el sem tudtunk képzelni, meg kell tör­tén­nie annak, amit már el sem lehet képzelni, és ha el tudnánk képzelni, akkor nem történne meg… ne várjanak tőlem saját szót.”

Túl nagy a zaj, mondja Kraus. Átléptünk az egymást gerjesztő szavak és a tettek korszakába. „A képzelet­szegény­ség biro­dalmában a tollakat vérbe, a kardokat tintába márt­ják… Aki tetteket ígér, meg­szégyeníti a szót is és a tettet is, és kétszeresen meg­veten­dő… Akik­nek nincs mit mondaniuk, elvégre a szavak helyett most már beszéljenek a tettek, azok folyamatosan beszél­nek. Akinek mondanivalója van, lépjen elő és hall­gas­son!”

Ma is csábító ajánlat.

Dulakodás a féligazságok bozótjában

A második világháború után – gazdag példatár birtokában – kijózanító tárgyilagossággal írták le a propaganda szociológiai jelen­ségét és szerepét a technikai civilizáció keretei közt működő mediatizált tömegtársadalom egyben tartásában. A téma egyik alapművének[2] szerzője, Jacques Ellul állásfoglalása szerint a propa­gan­da, bár a tömegtársadalom kialakulása óta mint szocio­lógiai­lag is megragadható jelenség szük­ségszerű, ugyan­akkor az ember szabadsága, az ember szemé­lyiségének integritása ellen intézett támadás. Könnyű rá legyin­teni, nehéz tőle meg­szaba­dulni.

A propaganda igazi terepe, mutatja ki Ellul, nem a hazugság, hanem a féligazság.

az eluta­sított negatív lenyo­ma­ta

Mint FAM írja könyve bevezetőjében, a tényszerűen igazolható mögött is lehet „hamis az inten­ció, hamis a kontextus, hamis az alap­állás”. Ezért azzal az egyszerű eljárással, hogy a logikai ellen­pó­lusra helyezkedünk, a hamis­ság­tól nem tudunk megszabadulni. Ha nem vigyázunk, az eluta­sított negatív lenyo­ma­tává válhatunk.

Nincs könnyű dolgunk. Ami legszűkebb személyes szféránkon, közvetlen tapasztalataink vilá­gán túl terül el, arról általában különféle propagandától átitatott forrásokból értesülünk. Innen ért­hető Ellul meg­lepő kijelentése: a propaganda ártalmas hatásainak leginkább kitett csoport az, ame­lyik a legtöbbet áztatja magát e források zavaros vizében: az értelmiség.

FAM Arroborija ebben az értelemben: forráskritika.

A diktatúrák monolit tájékoztatási rendszeréből nézve persze már az is ünnepelni való véleményszabad­ság, ha több különböző propaganda vesz körbe minket, amelyek közül – úgymond – választ­ha­tunk. Ellul korántsem látja ilyen rózsásan a helyzetet. Az egy­mást keresztező propagandák világa egyfajta há­borús közeget teremt. Igazolódik a régi közhely: a háború első áldozata – az igazság. Az ellentmondások ten­gerén hánykolódó emberekben tovább nő a belső feszültség, a biztonság és bizonyos­ság iránti vágy. Aki kapaszkodót keres, hamarosan kiköt valamelyik előre gyártott cölöp mellett.

Felülni a propagandának: egyfajta kompenzáció. Elveszettségünk ellen­sú­lyozása magunkra öltött hamis fölénnyel és az érdemi cselekvés illúziójának megteremtésével. A felnövekvő gene­rá­ciók szemében az egyik legvonzóbb szerep az influ­enszeré. Ő az, aki folyamatosan osztja az észt, megmondja a frankót, és sosem tanácstalan: ellentéte a kiszol­gáltatottan sodródó senki­nek, akinek csekély fáradsággal gondol­hatjuk magukat.

A másik probléma: könnyű azt mondani, hogy ne üljünk fel a propagandának, de a közvetlen tapasztalati világunkon túli történéseket – ha akarjuk, ha nem, – fel kell valahogy dolgoznunk, valamilyen viszonyt mégiscsak ki kell alakítanunk hozzájuk. Valamilyen képet kénytelenek vagyunk felépíteni a világról. Vegyünk-e fel, mondjuk, svájci frank hitelt? Mindenki a világ benne élő reprezentációja szerint cse­lekszik. Még a jelent elutasító, min­den­től elhatárolódó eszké­pistának is van világértelmezése, sőt, nagyon is határozott véleményt formál, elvégre egész életrendet épít rá.

Másként tájékozódunk, ha tudatában vagyunk a ténynek: többféle propagandától sűrűn átszőtt térben mozgunk. Egyrészt állandó forráskritikát kell gyakorolnunk, másrészt önismeretre van szük­ségünk, hogy azonosítsuk a propaganda célkeresztjébe állított félelmeinket, reményeinket, és tuda­to­sítsuk a meg­célzás tényét.

Könnyű keresztüllátni az állami tévéhíradó nyilvánvaló mesterkéltségén, ahogy a súgógépet bámuló hírolvasó mindent szavanként a néző szájába rág. Kezdetleges, mert leplezet­len. Kilóg a lóláb. Sokkal nehe­zebb tetten érni a kifinomult propaganda súgógépét. Főleg, ha nem a fülünkbe beszél, hanem belülről szólal meg, s a véleményünket ismétli.

a kívánt viselkedés

Ellul másik figyelmeztetése: a propaganda célja a közhiedelemmel el­len­tétben nem az, hogy valamilyen eszmét, elgondolást, narratívát, ideológiát ültessen el az emberek fejébe, hanem hogy előidézze a kívánt viselkedést. A szellem, a gondolati tartalom csupán eszköz. A kívánt viselkedés éppúgy lehet egy ter­mék megvásárlása, egy szavazat leadása, mint az engedelmes meg­jele­nés a sorozáson, majd felkapasz­kodás a frontra induló vasúti szerelvényre, virágesőben, a kipirult arccal integető család­tagok sorfala közt.

Ha a gondolati tartalom a propagandának nem lényege, csupán eszköze, akkor, ha lejárt a szavatossága, eldob­ható, lecserélhető – sőt, modern technikáról lévén szó, melynek egyetlen mércéje a haté­konyság, időnként eldobandó, lecserélendő.

Átmenet az arroboriba

A világpolitikát 2025-től igencsak felkavarta Donald Trump második elnöksége. Többször tréfálkozott azzal, hogy Kanada jól tenné, ha jelentkezne az USA 51. tagállamának, és megszüntetnék végre a tér­képen azt a nevetséges és természetellenes vízszintes vonalat. 2026 januárjában „visszafoglalta Venezuela olajiparát”, majd a davosi Világgazdasági Fórumon is megismételte korábbi kijelentését, hogy az Egyesült Államok igényt tart Grönlandra. Mark Carney, aki a fedezetlen hitel­pénz jelenlegi rendszerét működtető (BIS, IMF, Világbank központú) bankárelit magas rangú tagjaként lett Kanada miniszterelnöke, nagy port felvert davosi beszédében beismerte, hogy a kereske­delem és a nemzet­közi jog korábbi rendje csak hasznos, de hazug retorika volt. Most azonban a leplezetlen erő korszaka következik.

Nincs ebben persze semmi új. Ez Kosztolányi „becsületes városa”: „A sugárúton fényesebbnél fényesebb üzletek. Egy tükrös kirakatban ezt ol­vastam: Lábrontó cipők. Tyúkszem, tályog szavatolva. Több vevőnk lábát am­pu­tálták. Színes, szemléltető kép mutatta, amint az ordító áldozat lábát két sebész óriás acélfűrésszel nyiszálja le tőből, s vére piros pántlikákban csorog lefelé.

– Ez tréfa?

– Szó sincs róla.

– Aha. Törvényszéki ítélet kényszeríti a kereskedőt, hogy így bélyegezze meg magát?

– Dehogy – legyintett Esti megvetően. – Ez az igazság. Értsd meg: ez az igaz­ság. Itt az igazságot senki se rejti véka alá. Az önbírálat ebben a vá­ros­ban oly magas fokra hágott, hogy ilyesmire nincs többé szükség.”[3]

Carney davosi beszédében egyrészt ellen­állást hirdetett az Egye­sült Államok fenyegető erőpolitikájával szemben, másrészt bejelen­tette ennek az erőpolitikának a világkorszakát. Aki a nyilvá­nosságnak szánt meg­fogal­mazásokat még komolyan veszi, az elegáns bankárban akár a hős szabad­ságharcost is tisz­tel­hette – igaz, nem túl sokáig: az Irán elleni amerikai csapások után sietve bizto­sította az Egye­sült Államokat, támogatja az „atomfegyver előállítására készülő” ország elleni ön­hatalmú fellépést.

ámokfutás

Nemcsak történelmileg, de a jelenre alkalmazva is kétséges az a zsur­nalisztikus megközelítés, amely az esemé­nyekben csak egy-egy hatalomtól megrészegült pszichopata, úgy­nevezett „diktátor” ámokfutását látja. Reálisabb képhez jutunk, ha feltérképezzük a „diktátorokat” pozíció­jukba emelő érdek­csopor­tokat és a történeti előzményeket.

Kétségkívül érdekes pillanat, amikor az egyik szisztéma átadja helyét a másiknak. Mint vágott seb, mely hamarosan bezárul, összeforr. Ki akarna belepillantani, sőt, vájkálni benne?

Hamvas esszéjében a bennszülött így foglalja össze a helyzetet a külföldről érkező idegennek: „Régebben paotában éltünk, de az megbukott. Azóta egész életünk az arrobori jegyében áll, és az országban arroboriális virágzás tapasztalható.” Könnyű behelyettesíteni ide a rendszerváltást vagy 2010-et, ezért más példát hozok.

A paota, az áltudományos hittételeit lobogtató klímaideológia[4], úgy látszik, már eleget üldözte az em­ber termelte szén-dioxidot: most éppen vissza­húzódóban van. Az IPCC ugyan működik tovább, csorgatja a tápoldatot a klímakutatás eutrofizálódott állóvizébe[5], de a globális elit magaslatain új szelek fúj­do­gálnak. Bill Gates, aki 2010-ben még szükségesnek tartotta a globális felmelegedés lassítását célzó programok kidolgozását, és maga is finanszírozott kísérleteket, mi lenne, ha – persze csak végszükség esetén! – nap­sugárzást elnyelő por légkörbe jutta­tásával hűte­nénk a Földet, 2025 végén, immár a globális egészségügy (értsd: gyógyszer-, azon belül is főleg a vakcinaipar) nagybefektető­jeként (sőt önjelölt irányító­jaként) már úgy látja, a klíma­változás korántsem fenyegeti pusz­tu­lással az emberi­séget: „Sajnos, a végítélettel fenyegető jóslatok miatt a klímaközösség nagy része túlságosan a rövid távú kibocsátási célokra koncentrál, és ez elvonja a forrásokat az életminőséget javító leghatéko­nyabb intéz­kedésektől. Újra arra kellene összpontosítanunk, ami még a kibocsátásnál és a hőmér­séklet-változásnál is fontosabb: az életminőség javítására.”[6]

Sajnos. De mi állhat az irányváltás mögött?

Annyi feldereng, hogy az arroboriális virágzás az új generáció felfogásában aligha nélkü­löz­heti a mesterséges intelli­genciát. Ezzel Gates tisztában van. A társadalomirányítást magasabb szint­re emelő intelligens adatközpontok működtetése pedig nem az energia­termelés mér­sék­lését, hanem jelentős felfuttatását igényli.

De lehet, hogy még ennél is többről van szó.

A technokrácia egykor

FAM A technokrata mákony című esszéjében[7] az ideológianélküliség ideo­lógiá­ja­ként mu­tatja be a „szakértők” kultuszát. Eszerint a világ működtetése merőben technikai feladat, ami nem tűri a hozzá nem értők okvetetlenkedését. A politika egyszerűen feloldódik a technológia üzemel­tetésében.

szakemberi látás­mód

„Vigasztaljon bennünket, hogy tiszta technokrácia, a szakemberek kizáró­lagos uralma sohasem valósulhatna meg. Hogy miért? Éppen a szakemberi látás­mód miatt. A Fachmann ugyanis csak a részt látja és a rész által lát, ezért csupán a részt tudja képviselni, márpedig a társadalom szervezése és veze­tése – de még egy adott területé is – komplex látást, mondhatni „holisz­tikus” gondolkodást követel. A szakember így mindenkor csak eszköze lehet a hata­lomnak. A technokrata szerep csupán sokaknak tetsző mez, illetve ideológiai trükk, s ami technokráciának tűnik, csupán az uralkodó elit érdekeinek na­gyon is elvek szerinti, értékalapú képviselete.

Nem valóságos, hanem ál-technokrácia.”

Nálunk kevéssé ismert, hogy az Egyesült Államokban a Fachmannok a harmincas években technokrácia néven mozgalmat alapítottak, ami meglepően elterjedt, sőt, divatossá vált. Az egyenruhás szakemberek a gazdaság (és ezen keresztül persze a társadalom) tudományosan megalapozott irányítását szerették volna megvalósítani. Az évtized végére a nagy gazdasági válság kiváltotta elége­det­lenség légkörében legalább százezres tag­ságot toboroztak, zömükben fiatal mérnököket, egyete­mistákat. Szimbólumuk, a monádnak nevezett, hivatalosan cinóberpiros és krómszürke, jin-jangra emlékeztető alakzat a termelés és a fogyasztás egyensúlyát jelképezte.

newsinteractives.cbc.ca

Saját lapot, tanfolyamokat indítot­tak, látványos gyűléseik a nemzetiszocializmus vagy a fasiz­mus külsőségeit idézték. Meg­győző­désük volt, hogy a termé­szet­tudo­mányok és a társada­lomtudo­má­nyok egyesíthetők, mégpedig az ő égiszük alatt. Határozottan szembefordultak a hagyományos politi­ká­val, a demokráciával és a kapitalizmussal. Egyrészt John D. Rockefeller tételét vissz­han­gozták, hogy a verseny bűn, mert ugyan­arra a feladatra erőforrásokat pazarolva párhuzamos megol­dá­sokat fejleszt, másrészt leporolták Saint-Simon utó­pikus szocializmusát, mely a tudomá­nyosan irányított jóléti rendszerben látta a korproblémák megoldását. A kommunizmust túl kon­zervatívnak, politikai alapúnak és megalkuvónak tartották.

a nemzetállamok megszűnnek

A Howard Scott és a tudományosságtól messze álló kőolajcsúcs-elmélet későbbi kidolgozója, Marion King Hubbert vezetése alatt működő mozgalom nem megreformálni akarta a kapitalizmust, hanem lecserélni egy profit­szem­pontok nélkül működő központosított tervgazdaságra. Az új társa­dalmi alakulatot a technátus szóval jelölték, ennek első megvalósulását az amerikai kontinensen lát­ták lehetségesnek, mivel azt a természeti erőforrások és a terület természetes határai független, önfenntartó földrajzi egységgé teszik. A technokráciában nincsenek nemzeti kormányok, a nemzetállamok megszűnnek. A technátus a mai Venezuelától egészen az Északi-sarkig terjedne, magába foglalva Közép-Amerikát a karibi szigetekkel[8], az Egye­sült Államokat, Kanadát és egész Grönlandot is. A technokrata kurzusok előadótermeinek falán, konferen­ciáinak hátterében állandó elem volt ez a falitérkép:[9]

A technátusban az embereknek egyenlően kiosztott, forgásbiztosított (határidővel lejáró) energiajegyek játsszák a pénz szerepét. Az energiajegyek felhalmozása egyébként is értelmetlen, mert ér­demi vagyonhoz jutni nem lehet: az erőforrások, a termelőeszközök és az ingatlanok tulaj­donosa és működtetője is a vezető szerv, a szakértők tanácsa. A vásárlási információkat begyűjtik, majd tervezők elemzik – a piac helyett ők biztosítják a termelés és a fogyasztás egyensúlyát. Ennek érdekében az energia­fogyasz­tást, illetve a termelési és vásárlási adatokat is folyamatosan, valós időben mérni kell. Minden árucikket nyilván kell tartani, hol és mennyi energiával állították elő, hol és mikor adták el, rögzíteni min­den egyén fogyasztását, adataival és előtörténetével együtt. Fel­hívták a figyelmet, hogy gépesítés, az automatizáció fokozatosan elveszi az em­berek munkáját, ezért egyetemes alapjövedelem bevezetésére lesz szükség.

Az 1930-as években az effajta adatgyűjtés, -feldolgozás és megfigyelés őrült és kivehetetlen ötlet­nek tűnhetett. Ma kevésbé.

technetronikai korszak

Zbigniew Brzezinski 1970-es könyve, a Két korszak között[10] már leszögezi, hogy a történelem cselekvő alanya megváltozott: a nemzetállamok helyére „a nemzetközi bankok és multinacionális vállalatok” kerülnek, mert ezek a nemzetállami politikai koncepciókat messze megelőzve cselekszenek és terveznek. A Columbia Egyetemen politikatudományt oktató Kelet-Európa szakértő Johnson elnök, majd David Rockefeller tanácsadójaként dolgozott. Könyvében nem „posztindusztriális” vagy „informa­tikai”, hanem „technetronikai” korszakról beszél. Ebben a tömeget a tudományos és tech­nikai fejlő­dés eredményeit kiaknázó elit közvetlenül irányítja a legfejlettebb szociálpszichológiai technikák és számítógépes elemzések segítségével – az ipari kor­szak­ból örökölt politikai struktúrák, a szakszer­vezetek és pártok megkerülésével. A hagyományos politikai struktúrák jelen­tősége a döntés­hozásban azóta is folyamatosan csökken.

A technokrácia ma

A hol a mélyállam mocsarát lecsapoló megváltónak, hol narancssárga hajú, pöffeszkedő bohócnak ábrázolt Trump mögött álló fő érdekcsoport, finanszírozói és tanácsadói kör a Szilícium-völgy oligarcháit tömöríti. Köztük van a Tesla, a SpaceX, az X (a volt Twitter) tulajdonosa, a PayPal egyik kiötlője, Elon Musk, a PayPal társalapítója, a Facebook első külső befektetője és a digitális adatgyűjtéssel, meg­figye­léssel, fel­dolgozással foglalkozó Palantir nevű cég alapítója, Peter Thiel, az első piacra do­bott web­bön­gésző egyik fejlesztője, majd fejlesztőcégek társalapítója, később a technológiai start­upok­ba fektető Andreessen Horowitz társalapítója Marc Andreessen, illetve a mester­séges intelli­gencia legis­mertebb fejlesztőcége, az OpenAI vezérigazgatója, Sam Altman, vagy az adatbáziskezelés óriáscégének, az Oracle-nek az elnöke, Larry Ellison.

Ezek a technológiát megújító cégvezetők láthatólag támaszkodnak ugyan a klasszikus (har­mincas évekbeli) techno­krácia alapgondolataira, de a különbségek meglehetősen nagyok. Akkor elsősorban a termelés és elosztás rendszerét akarták gyökeresen átalakítani. Scott és Hubbert moz­galma a Scott karizmájára épülő egyház volt, sajátos hittételekkel és jövőképpel. Egyikük sem volt abban a helyzetben, mint most Musk, Thiel, Altman vagy Andreessen. A har­mincas években Scott mögött nem álltak komoly támogatók, Hubbert geológus és egyetemi oktató volt, szerény intéz­ményi hátterüket a hozzájuk csatlakozó Walter Rautenstrauch gépészmérnök, a Columbia Egyetem professzora teremtette meg. A gondolat, hogy mérnököknek kellene irányítani a világot, különösen mérnökök körében aratott sikert, igaz, az American Engineering Council már a mozgalom korai szaka­szában kijelentette, hogy az egész áltudományos átverés. De leszögezhetjük, hogy Scott és Hubbert ambiciózus tervét a papír alapú nyilván­tartás és a mechanikus könyvelőgépek korában a tagok és szimpatizánsok több százezres serege ellenére sem fenye­gette a megvaló­sulás (illetve a kudarc) veszedelme.

Könnyű belátni: más két, íróasztala fölé görnyedő fantaszta gondolatait elemezni, mint a csúcstechnológia moguljainak jövőképét. A Trump mögött felvonult cégbirodalmak erejét, strukturális hatalmát, befolyását, anyagi és szellemi erőforrásait egy napon sem lehet említeni az egyébként történeti érdekességként máig létező Technocracy Inc.[11] lehetőségeivel.

A mai amerikai technokrácia bölcsője: a Szilícium-völgy

A ma Szilícium-völgynek nevezett komplexumot 1951-ben alapította Frederick Terman. A jeles tudós és szervező a II. világháború alatt a Harvardon 800 fős titkos kutatólaboratóriumot vezetett, ahol az elektronikus hadviselés eszközeit fejlesztették. Az ötvenes években egyrészt a Stanford Egyetem mérnöki karának dékánjaként az egyetem szellemi bázisára, földterületeire támaszkodott, másrészt – a Pentagon és a hírszerzés vezető szakértőjeként – a kormányzati megrendelésekre. Kapcsolatrendszere lehetővé tette, hogy kedvező feltételekkel kockázati tőkét és vállalkozásokat vonzzon a térségbe. Ezek egy része magától értetődően bekapcsolódott a katonai csúcstechnológia fejlesztésével foglal­kozó kormány­ügynökség, az ARPA (később DARPA) munkájába is. Annál is inkább, mert a hideg­háború, a nagyhatal­mak közötti versen­gés nyomán újra megnőtt az állam, a katonai-ipari komp­lexum és a hírszerzés befolyása és anyagi támogatása. A területet a tran­zisz­torok rohamos elterje­dése után, a het­venes években kezdték Szilícium-völgynek nevezni.

kölcsönösen előnyös

A kapcsolat később sem szakadt meg. Maga az internet is katonai célú fejlesztésből (ARPANET) bontakozott ki. A Google alapítóinak első, keresőrendszerekkel kap­csolatos szakcikke[12] többek közt a DARPA programjának is köszönetet mond a támogatásért. A hírszerzés egy­részt nem tudta volna a titkosság fenntartásával olyan szinten finanszírozni a vállal­kozást, mint az egyre gazda­gabb informatikai cégek, másrészt felismerték, hogy a keresőprogramot nem a hírszer­zésnek kell használnia az internet átfésülésére, inkább a publikussá tett kereső­program felhasz­nálói által akaratlanul szolgáltatott, a közérdeklődés szerkezetét tükröző adatokat kell kiértékelnie. Ezért szó sem lehetett közvetlen irányí­tásról és titko­sí­tásról, de kölcsönösen előnyös együtt­műkö­désről igen. Melyek ezek a kölcsönös előnyök? A logika továbbfejlesz­tése az úgynevezett közösségi média, ahol a felhasz­nálókról a böngészési adatoknál is gazdagabb kép rajzolódik ki. A megkezdett projektek átadása és a bőkezű anyagi támogatás lehetővé tette, hogy a sok hasonló profilú vállalkozás versenyéből minőség és tőkeerő tekintetében is kiemelkedő cégek vezető helyzetbe kerüljenek a piacon, ami azzal jár, hogy szinte mindenki az ő szolgáltatásaikat veszi igénybe, ami cserébe az adatgyűjtés és befolyásolás sosem látott lehetőségeit nyitja meg.

Több tényező emelte tehát a kutatás és fejlesztés élvonalába az itt megtelepedett cégeket. Terman az ipari park (ma már kutatási parknak hívják) területén összetalálkozó techno­lógiák és az egyetem vonzáskörében sűrűsödő tudás kölcsönhatásától várta az új ötleteket, megteremtve a gyors megvalósítás, esetleg a tömeggyártás lehetőségét is. Az elképzelés sikeresnek bizonyult.

Sötét felvilágosodás

„Könnyű összegyűjteni és nevetségessé tenni jellemzően súlytalan és hatástalan szerzők jelen­ték­telen orgánumokban közzétett, elkapkodott gondolatait… ’Megváltáshitük’ nem számol azzal, hogy a változáshoz vezető utak kikövezéséhez valójában a hatalmi- és érdekviszonyokkal, a gaz­da­sági és kereskedelmi nyomáscsoportok természetrajzával, a szociokulturális meghatározottságokkal vagy az egyenlőtlenségi szerkezetek makacs újratermelésével kapcsolatos elmélyült és érvényes tudás birtokában kerülhetnénk csak közelebb” – írja Z. Karvalics László.[13]

Mit gondol hát a jövőről Musk, Thiel, Ellison, Altman vagy Andreessen? Az utca emberének nyelvén fogal­mazva – miért támogatnak „okos emberek” egy „bohócot”?

Leghelyesebb, ha ezt saját nyilatkozataik, s főként tetteik alapján próbáljuk kitapogatni.

Peter Thiel 2025-ben Magyarországon járt, előadást tartott az MCC Feszten. Az összefoglaló cikk szerint: „az emberiség érzi, hogy a jelenlegi fejlődési és gazdasági modell nem fenntartható és valami másnak kell következnie. De mi lehet ez a más? Thiel keresztény értelmezésében a jelenlegi választásaink az antikrisztus, vagyis egy világkormány felállása az antikrisztus vezetésével, vagy az armageddon, tehát az emberiség teljes megsemmisülése egy nukleáris háborúban.”[14] Aki harmadik utat keres, mondja Thiel, azzal szembesül, hogy a tudomány és a technika fejlődése lelassult, nem felel meg a korábbi várako­zásoknak. Nincsenek nagy áttörések, enélkül pedig a világ átrende­ződése sem lehetséges.

Mi lenne a harmadik út?

újreakciós moz­ga­lom

A Szilícium-völgy óriáscégeinek vezetői társadalmi-gazdasági kérdésekben többé-kevésbé hasonló ideológiai alapról rugaszkodnak el, ennek egyik összetevője a sötét felvilágosodás[15]. Neve­zik újreakciós moz­ga­lomnak is (rövidítve NRx). Alapjait 2008 körül Amerikában rakta le a matek­zseni csodagyerek Curtis Yarvin szoftverfejlesztő, vállalkozó és blogger, magát a sötét felvilá­go­sodás kifejezést a brit filozófus, Nick Land alkotta[16].

Land méltányolható kritikát fogalmaz meg a demokrácia ellen, ahol „a választások meg­nyerése túlnyomórészt szavazatvásárlás kérdése… A demokratikus politikust és a választókat a köl­csönös uszítás áramköre köti össze, amelyben az egyik oldal mind szemérmetlenebb szélső­ségekbe kergeti a másikat”. Természetesen előkerül a manapság sűrűn emlegetett, alaptalanul Winston Churchillnek tulajdonított mondás: „a demokrácia elleni legjobb érv öt perc beszélgetés egy átlag­szavazóval”, amit az óvatos újságírók nyomban kiegé­szí­tenek a másik, csakugyan churchilli mon­dattal: „A demo­krácia a kormányzás legrosszabb formája, le­szá­mítva az eddig kipróbált összes többit.”

Nick Land, a jobboldali libertárius köz­gazdász Hans-Hermann Hoppét idézi: „A demo­krá­ciá­ban a [hatalmi] monopólium és a mono­polisz­tikus kizsákmányolás nem tűnik el. A monopolisztikus felügye­let az országot magántulajdonnak tekintő király és a nemesek helyett egy ideig­lenes és leváltható gondnok kezébe kerül. A gondnok nem bir­tokolja az országot, de amíg hivatalban van, jogosult a saját és pártfogoltjai javára használni azt.” Land szerint: „A többpárti demokratikus rendszerekben átmeneti hatalommal felruházott politikai szereplők elsöprő erejű (és bizonyítottan ellen­állhatatlan) ösztönzést éreznek arra, hogy a lehető leggyorsabban és legteljesebben kifosszák a társadalmat. Tudniillik amit nem lopnak el – „az asztalon hagynak” –, valószínűleg olyan politikai csoportok öröklik, akik nem­csak függetlenek tőlük, hanem ellenlábasaik, és ezért várhatóan minden rendelke­zésre álló erőforrást ellenük fordítanak.”

Mi válthatná fel a demokráciát? Land itt nyúl Yarvin gondolataihoz: „…az állam: valamely országot birtokló üzleti vállalkozás. Úgy is kell irá­nyí­tani, mint bármely más nagyvállalatot: a logikai tulajdonjogot forgalom­képes részvényekre osztják. Ezek az állam profitjának adott hányadát képviselik (a jól működő állam nagyon nyereséges). Minden részvény egy sza­vazat, a rész­vényesek igazgatótanácsot választanak, amely felveszi és el­bocsátja a veze­tő­ket. Ennek a vállalkozásnak a vevői a lakosok. Egy nyere­ségesen irányított neokameralista állam, mint minden vállalkozás, hatékonyan és eredmé­nye­sen szolgálja ki ügyfeleit. A rossz kormányzás rossz gazdálkodást jelent.

érdemi demokrácia nélkül

Ehhez a „vállalat irányította monarchiához” Yarvin szerint legközelebb a 18. századi felvilá­gosult abszolutizmus, a mai Hongkong, Szingapúr és Dubai áll. Ezek az államok, mondja „nagyon magas színvonalú szolgáltatást nyújtanak polgáraiknak, érdemi demokrácia nélkül. Minimális a bűnözés, és magas a személyes és gazdasági szabadság.” Tételszerűen: „a politikai szabadság defi­níció szerint nem fontos, ha a kormányzat stabil és hatékony”.

Land, bár nem hivatkozik rá, lényegében J. G. Frazer skót kultúrantropológusnak a 19. század végén, Az aranyágban már megfogalmazott érveit veszi elő: a stagnálásból kivezető nagyság útja az okos gazemberek uralma – szemben a vademberek ősdemokráciájával, ahol az öregek tanácsa irányít. Ott a leglassúbb és legnehézkesebb a haladás. Az igazi fejlődés csak a gátlástan, de kreatív, többet akaró emberek megjelenésével kezdődik.

A gyorsítás programja

A harmincas évek technokráciája az új társadalmi rend jellegét egy korabeli probléma segít­ségével illuszt­rálta: a túlzsúfolt villamosok nyitott peronján, lépcsőjén lógó utasok viselkedése baleset­veszé­lyes. Hogyan számolhatjuk fel ezt a gyakorlatot? A politikai-adminisztratív válasz: rendeletet hozunk, hogy holnaptól a peron lépcsőjén utazni szigorúan tilos. A gazdasági válasz: a peron lépcsőjén utazókkal pénzbírságot fizettetni. A technikai válasz: elektromosan záródó ajtókkal felszerelt villamosok forgalomba állítása. Tanulság: a politikai-adminisztratív megoldás hatástalan, a gazdasági válasz mérsékelt hatású, a technikai válaszon viszont nem lehet fogást találni.

Land gondolkodása annyiban rokon a régi technokra­tákéval, hogy az idejétmúlt társadalmi formák átalakítását technikai válto­zá­soktól, illetve azok felgyorsításától reméli. Ez az előre mene­külő ideológia az úgynevezett akcele­racionizmus, melynek célja a technológiai szingula­ritás­nak nevezett pont elérése, ahol a technika végképp kikerül az ember ellenőrzése alól (innen már egye­nes út vezet az „antropocentrizmussal” szakító transzhumanizmus és poszthumanizmus külön­féle vízió­i­hoz is). Az akceleracionizmus a megtartó, stabilizáló negatív visszacsatolás helyett meg­jósol­ha­tatlan kimenetelű, öngerjesztő pozitív visszacsatolást, „forradalmat” szorgalmaz, melynek konkrét tartalma előre nem sejthető, valahonnan mégis tudni véljük, hogy biztosan jobb lesz, mint a fenn­álló. „A folyamatot nem szabad kritizálni. A folyamat maga a kritika, amely visszahat ön­ma­gára, ahogy eszkaláló­dik[17]” – írja Land. A logika nem teljesen új, Marx hasonlóképp érvel a szabad­keres­kedelem mellett, mondván, az a régi formák felbontásával, a proletariátus és a burzso­ázia ellen­tété­nek kiélezésével sietteti a forradalmat. Igaz, Marx látni vélte, a forradalom hova vezet. Az akceleracionisták kevésbé. Land szerint mindenesetre a kapitalizmus önromboló műkö­dése (valójában a tech­nikai fejlődés átrendező-felfor­gató hatására gondol) belülről mindennél hatékonyabban forra­dal­masítja a társa­dalmat. Felsorol néhány újítást: „a blokkláncok [az internethez kötődő elektronikus kriptovaluták mögötti nyilvántartási és kriptográfiai technika], a drónlogisztika, a nano­tech­no­lógia, a kvantum­szá­mítógép, a számí­tógépes géntervezés és a virtuális valóság egyre nagyobb sűrűségben árasztja el a világot, és a mes­terséges intelligencia is egyre nagyobb mértékben hatja át”.

Hogyan lehet ez a Marinetti-féle[18] szélsőségességig futurista világkép reakciós? A választ láttuk: csak az „okos gazemberek” erős, autoriter hatalma tud célratörően és hatékonyan cselekedni az erő­pazarló, véget nem érő demokra­tikus viták helyett, és kellőképpen koncentrálni a fejlesztési forrá­sokat. A régi állam túlszabályozott, nehézkes monst­rum, az új állam szigorúan kézben tartott, de a régi korlátoktól, szabályozásoktól mentes, a szol­gáltatások terén egymással versengő priva­ti­zált város­államok hálózata. Egyfajta szintetikus, techni­cizált feudalizmus. Yarvin gondo­latait 2008 körül Mencius Moldbug álnév alatt a Patchwork: a 21. század politikai rendszere című könyvében fog­lalta össze[19].

A nemzetállamok rendszerét leváltani hivatott koncepciót Balaji Srinivasan amerikai vál­lal­kozó és befektető, az Andreessen Horowitz kockázati tőkecég egykori partnere fejlesztette tovább. A hálózati állam: hogyan indítsunk új országot című munkájában[20] elmagyarázza, hogy a hagyomá­nyos rendből kiszakadó enklávék hálózatának nem kell egybefüggő területet alkotnia: digitálisan kell őket összekötni. „A hálózati állam olyan közösségi hálózat, amely erkölcsi innovációt kép­visel, nemzeti tudatossága, elfogadott alapítója, kollektív cselekvési képes­sége, udvariasságra építő személyközi viszonyrendszere, integrált kripto­valutája, intelligens társa­dal­mi szerződéssel korlátozott konszenzusos kor­má­nya van, közös­ségi finanszí­rozású fizikai területek hálózatával és virtu­ális tőkével rendel­kezik, illetve blokkláncon keresztül végzett nép­számlálást tart, amely iga­zolja, hogy megvan a diplo­máciai elismertetéshez elegendő népes­sége, jöve­del­me és ingat­lan-összterülete.”

A hálózati állam elképzeléséből a felületes szemlélő a lokalitás megbecsülését is kiolvashatja. Megvalósítása azonban épp az ellenkezőjét feltételezi.

a jövő ígérete

Egy érdekvezérelt világ működését aligha lehet lélektani okokkal magyarázni. Az óriáscégek vezetőinél nem a konkrét szemé­lyek, nem az egyéni pszichológiájuk érdekes, hanem a társadalmi mechanizmus, mely magasba emelte őket. De a Szilícium-völgy technikai-üzleti sikeresség alapján szelektált új oligarchái számára – ért­hetően – az ipari parkok, fejlesztőközpontok zárt, beszűkült világa, elmélyült munkát támogató tökéletes infra­struk­túrája az otthonos közeg, mely ráadásul a jövő ígéretét hordozza. Ami azon túl terül el, azzal sokkal kevesebbet foglalkoztak. A hagyományok érzelmekkel, emberi szem­pontok­kal átszőtt óvilága: az oblomovi lassúság, a defini­álatlanság, a szerves élet kissé tohonya kibontakozásának területe, ahol más számít értéknek, mint a tőzs­dén vagy a robotlaborban, amint azt Kiss Lajos András A lustálkodás védelmében című tanulmány-sorozata tárgyalja.[21] A csúcs-technokratákat vagyonuk elszigeteli az alsóbb nép­osz­tá­lyoktól, s a tágabb valóságtól is. Ez pedig éppúgy rányomja a bélyegét – a saját tevé­kenységüket igazoló – gondolat­világukra és társadalmi vízióikra, mint saját – egyetemesnek feltüntetett – érdekeik.

Nem megreformálni, nem is forradalmasítani akarják a jelenlegi társadalmi rendszert, hanem már most megkezdeni a jövőt. Párhuzamos (az ő szemszögükből otthonos) technicizált világot épí­teni, mely az óvilág küszöbön álló elkerül­hetet­len összeomlása után is talpon marad. (A régi világ­nak nem a kizsákmányolás, hanem a túlsza­bá­lyozottság, a demokratikus döntésképtelenség és pazar­lás okoz­za a vesztét.) A tehetősek túlélő-világának építése a hálózati állam területfoglalásaival és csomópontjainak létrehozásával kezdődik. Az amúgy is pusztulásra ítélt óvilág tiltakozásával pedig érte­lem­sze­rűen nem kell törődni. Ez a perspektíva és magatartás némileg az új földön új világot alapító gyarmat­tartóéra emlékeztet. Az őslakosság legfeljebb a javak kitermelésére szolgáló segéderő vagy eltaka­rítandó fejletlen, kezdetleges létforma.

A Sötét felvilágosodásban a jelenből kivonulás vágya és az elitizmus mindenütt techni­cizá­lódik: nem csak úgy, hogy ebben a redukcionista világképben az emberi minőség fő értékmérője a másutt már levitézlett IQ, de teret kap benne az az elgondolás is, mely a születendő gyermekek IQ-jának emelésétől reméli a társadalom színvonalának javulását, ezért különféle genetikai tesz­teken ala­puló szűrő eljárásokkal, sőt, az emberi genomba aktívan beavatkozva kívánja meg­nö­velni ez irányú képességeinket. Az ilyen eugenikai beavatkozásoktól persze az emberek tömegei továbbra is ódzkodnak, írja Land, egy részük tiltakozni is fog ellene, aminek előre látható következ­mé­nye, hogy a feljavított génállományú elit tíz generáció múltán új alfajjá változik. Az emellett még a technikával is egybegyúrt ember[22] árnyékában az alacso­nyabb rendű változat legfeljebb „élő fosszília­ként” vegetál­hat tovább, mint a bioevolúcióban bizonyos szivacsok, medúzák, rákok és őshalak.

A jövőtervező fenegyerekek sci-fibe kanyarodó dolgozatait olvasva sokszor az a benyo­má­som, mintha kizárólag műszaki érdek­lő­désű, számítógépes játékokon nevelkedett fiatalok a társada­lom- és a filozófia­történet néhány fontosabb fogalmának mes­terséges intelligencia készítette kivonatait a maguk megértésének szintjén átböngészve hátradőltek volna forgószékükben, hogy megállapítsák: ezek elavult termékek. Ennél ma már sokkal jobbat is tudnak csinálni. A megértés másodlagos, első az innováció. Ami néhány dologra megoldás, mindenre megoldás.

2023-ban maga Marc Andreessen is közzétette Techno-optimista kiáltványát[23]. Ami szépet, jót, biztatót el lehet mondani a technikáról, benne van. Kirajzolja a gondolkodásmódot, mely úgy véli, a technológia és az élet érdekei végső soron egybeesnek. Színvonala viszont egyenetlen: néhol gyengén sikerült iskolai dolgozatra emlékeztet.

„Hisszük, hogy nincs olyan anyagi probléma – akár természet okozta, akár a tech­no­lógia –, amelyet ne lehetne még több technológiával megoldani.

Problémánk volt az éhínség, ezért találtuk fel a zöld forradalmat.

Problémánk volt a sötétséggel, ezért feltaláltuk a villanyvilágítást.

Problémánk volt a hideggel, ezért feltaláltuk a fűtést.

Problémánk volt a fűtéssel, ezért feltaláltuk a légkondit.

Problémánk volt az elszigeteltség, ezért találtuk fel az internetet.

Problémánk a szegénység, ezért feltaláljuk a technológiát, hogy bőséget teremtsünk.

Mondj egy valós problémát, és feltalálhatjuk a technológiát, ami megoldja…

Jelenlegi társadalmunkat hat évtizede tömeges demoralizációs kampány ve­szi körbe – a technológia és az élet ellen –, különféle neveken, mint például… ’fenntartható fejlődési célok’, ’társadalmi felelősségvállalás’… ’tech­no­lógiai etika’, ’kockázat­kezelés’… ’a növekedés határai’. Ez a demoralizáló kampány a múlt rossz eszméin alapul…

Ellenségünk a stagnálás.

Ellenségünk az érdem, az ambíció, a törekvés, a teljesítmény és a nagyság lebecsülése.

Ellenségünk az etatizmus, az autoritarizmus, a kollektivizmus, a központi ter­vezés és a szocializmus.

Az ellenségünk a bürokrácia, a vétokrácia, a gerontokrácia és a hagyo­má­nyok vak tisztelete.

Ellenségünk a korrupció, a szabályozók hatalomátvétele, a monopóliumok és a kartellek.

Ellenségeink azok az intézmények, amelyek fiatal korukban életerősek, ener­gikusak voltak, keresték az igazságot, de most veszélybe kerültek, el­rozs­dá­sodtak és összeomlanak – akadályozzák az előrelépést, mert egyre kétség­be­esettebb harcot folytatnak létjogosultságuk igazolása érdekében, hogy sú­lyos­bodó működési zavaraik és a növekvő alkalmatlanságuk elle­nére folya­matos finanszírozáshoz jussanak.

Ellenségünk az elefántcsonttorony, a mindentudó, szakértői világnézet, amely elvont elméletekben, luxushiedelmekben, társadalmi manipulációban él, elszakad a való világtól, téveszméibe zárkózik, nem választott és nem szá­mon kérhető – Istenként játszik mások életével, tettei követ­kez­ményeitől tel­jesen elszigetelve.

Ellenségünk a beszéd- és a gondolatkontroll – George Orwell 1984-ét mind gyakrabban forgatják a szemünk láttára használati utasításként… Ha a technológiát és a piacokat ötvözzük, akkor megkapjuk azt, amit Nick Land technokapitalista gépezetnek nevezett, az örökös anyagi terem­tés, növekedés és bőség motorját… Hiszünk az akceleracionizmusban – a technológiai fejlődés tudatos és szándékos előmozdításában… Hiszünk ab­ban, hogy a mesterséges intelligencia a mi alkímiánk, a bölcsek köve.”

Szép szavak. A tényszerűen igazolható mögött is lehet „hamis az inten­ció, hamis a kontextus, hamis az alap­állás”. Hát még az Ember felemelésének szent eszméje mögött! Kérdés, hogy ebben a szövegben ki az a „mi”? A szerző magasztos hanghordozása arra utal, hogy a földgolyó valamennyi lakóját készül a szívére ölelni. Kár, hogy ebben a „társadalmi felelős­ségvállalás” demo­ralizáló mítosza megakadályozza. Talán mégiscsak híveihez szólt. Vagy az akce­le­racionista program haszonélvezőihez.

Hiszen vannak ilyenek. Hogy néz ki a nemes szándék és sok jótétemény a gyakorlatban? A gyorsításhoz a Szilícium-völgy elsősorban a számára hagyományosan fontos programok terén tud hozzájárulni, ezek: fegy­verfejlesztés, mes­ter­séges intelligencia, energiatermelés és bio­tech­no­lógia. A legnagyobb fegyverfejlesztő kockázati tőke startup, az Anduril háborús időkre szánt modellje a katonai fejlesztés és gyártás áthe­lyezését javasolja a Szilícium-völgybe; ez a nagy kormányzati szerző­dések átadását jelenti (az óvilág monstrumai, a Lockheed vagy a Raytheon rovására), illetve a katonai kiadások erőteljes növelését, valamint az Egyesült Államok NATO-szövetségeseinek újrafegyverzését. Az elavult haditechnika ellövöldözése, elhasználása, kiárusítása az aktuális háborúk­ban keresletet teremt az új modellek iránt.

A szigorú enge­délyezési eljárások alól kiszabadult biotechnológiai startupok kuta­tásai gyor­sabban eredményre vezetnek, mint hagyományos versenytársaké, tehát piacot szereznek, és megtérül a beléjük fektetett kockázati tőke. Hogy a kockázatos kísérleti terméket így élesben rajtunk tesztelik? Ennyi áldozatot meg kell hozni a szebb jövőért!

Megvalósítható ez? Sajnos meg. Új dolog? Sajnos, egyáltalán nem. Andreessen gondolkodására fényt vet a 2024 decemberében a maga finanszírozta sajtó egyik portálján vele készült interjú:[24] „Senki sem írta le, bár mindenki tisztában volt vele. Én ’egyezségnek’ neve­zem. Ennek az volt a lényege, hogy az ember, például én, céget alapíthat, új technológiát találhat fel… mindenki azt gondolja, milyen nagyszerű, remek sajtóvisszhangot kapunk, mindenki imád minket… aztán a karriered végén ott maradsz egy nagy halom pénzzel, amiből jótékonykodsz. Az lemossa ró­lad minden bűnödet: gyanús üzleti mogulból erényes adományozóvá válsz… a sajtó megint imád téged… a New York Times szerkesztő­bizott­sá­gában ül­hetsz, a vacsorapartik látványosak… és tulajdonképpen az történt, amit én is tapasztaltam, hogy ’ők’, az egészért felelős emberek ezt az alkut meg­szegték… Amit az elmúlt évtizedben mondtam, most már gonosznak számít… a tech­no­lógiáról természetesen szintén feltételezik, hogy gonosz, a techcégekről szintén, ezek az emberek, az egész osztály gonosz, bárki, aki gazdag, gonosz… szóval lényegében úgy tűnik, hogy az egyezség, úgy ahogy van, nem mű­ködik. Tehát alapvetően az egész cuccot kihajították a légzsilipen keresztül. Ezért aztán felmerült bennem a kérdés: oké, de ha ez nem igaz, akkor milyen világban élek, milyen szerepet játszom?”

Íme a „hamis inten­ció, hamis kontextus, hamis alap­állás”. Maga a szöveg bizonyítja, hogy a beérkezett üzletember úgynevezett jótékonykodása nem segítségnyújtás, nagylelkű ajándékozás, hanem üzlet: a jóindulat megvásárlása. A mogul mutatóujjával kopog az asztalon, miközben körbenéz: Hol marad a vagyon mellé járó erkölcsi elismerés?

manipulatív szándék

Olvashatjuk a cégvezetők interjúit, az általuk idézett fantasztákat, de nem tudjuk, ki melyik zagyva irományból mennyit vesz komolyan, mennyi benne meggyőződés, mennyi az öncsalás, és mennyi a másokat moz­gató manipulatív szándék. Megtévesztő szépel­gésnek vagy öntelt fecse­gésnek minősíthetnénk az egészet, számtalan ön­ellentmondó furcsaságán derülhetnénk is, ha nem állna mögöttük roppant tőkeerő, illetve a technika körén belül igen eredményes innováció. Ez már nem a Techno­cracy Inc. játsza­dozása, ezek a társadalom szerkezetébe beépült nyugati technológia élvonalában álló cégek vezetői és finan­szíro­zói. Ráadásul most már az USA politikai gépezetében is jelen vannak és közvetlenül hozzáférnek az állami erő­forrásokhoz. Minden eszközük megvan, hogy valóra váltsák elképzeléseiket. Hagyjuk a szavakat, beszéljenek a tettek!

Okos városállamok

A legfelszínibb, legrikítóbb jelenség: Elon Musk Mars-programja. Tény, a dúsgazdag vállalkozó anyai nagyapja[25] szerepet vállalt a kanadai technokrata mozga­lomban.[26] Az unokára, úgy tűnik, ragadt valami, de a tudományos-fantasztikus irodalomból és filmekből inkább csak a fantasztikus részt értette meg. Arányérzéket nél­kü­löző képzelgését a lépésenként kiépítendő Mars-bázisról csak 2026 februárjában tette félre „5–7 évre” egy holdprogram kedvéért.[27] A Musk-féle Mars-bázisra jelenleg körülbelül annyi szükségünk van, mint humanoid robotokra.[28] A SpaceX pénzén évek alatt csendben felküldött, csak­nem tízezer műholdból álló Starlink-hálózat viszont Muskot globális politikai tényezővé avatta.

A Srinivasan-féle hálózati állam elvben hasonló gondolkodású egyének nemzetközi, decent­ralizált közössége, akik ki akarnak sza­badulni a hagyo­mányos állami keretek közül. Nagyon libe­rá­lisan hangzik. A területileg szétválasztott enklávék az internet segítségével digitálisan összefűzhetők egy újfajta politikai egységbe, amely diplomáciai elismertséget szerezhet: ez lesz az üzleti vállal­ko­zásként mű­kö­dő hálózati állam. Az internacionalista fasizmus.

A hálózati állam okos városa elvben technikailag tökéletesen megtervezett zárt rendszer, ahol a rendhagyó viselkedést, törvényszegést technikai kényszerek teszik lehetetlenné. Akinek a cent­ralizált rend nem tetszik, a lábával szavaz: szolgáltatót vált (legalábbis Yarvin idealizált technofeudalizmusában). Kérdés, talál-e kedvére valót. De ez még mindig spekuláció, elmélet. Nézzük a gyakorlatot!

szabadságvárosok

Egyes új városállamokat (Trump szabadságvárosoknak nevezi őket[29]) lakatlan vagy lakatlanná tett (vagy annak tekintett) területeken építenek fel (például a tervek szerint – megrendítően – Gázában), másokat létező városokon belül alakítanak ki.[30] Ezek a „startup társadal­mak” minden eset­ben központilag megtervezett „intelligens városok”, a fogadó nem­zetállamon belül létrejött sajá­tos enklávék. Vagy eleve a kínai mintára kialakított „különleges gazdasági övezetekbe” tele­pül­nek, vagy azzal egyen­értékű jogokat kapnak, és mentesülnek a nemzetállami szabályozások, korlá­tozások (vele az adó­fizetés) alól. Érthető az igyekezet: a különleges gazdasági övezet az offshore bejegyzés továbbfejlesztése a területet is igénylő tech­no­lógiai startupok számára. Főleg, ha állami vagy világszintű megrendelésekre is számíthatnak (mint háborúkban az új, teljesen autonóm dróntechnológia fejlesztői, járvány idején a vak­cina­ipar). A hálózati állam e tekintetben lát­hatóan Kínát tekinti jó példának, ugyanakkor minden eszközzel legyűrendő vetélytársnak.

Ernst Bloch már az ötvenes években – marxista perspektívából – írta: „A világ prole­tárjai helyett a leggazdagabbak egyesültek, és elérhetetlenné, megfoghatatlanná válva eltűntek kívülről irányított világunkból. A privátgazdasági kisajátítás hagyományos rendszerében már el nem férő termelési, technikai és szervezeti formák nem az ellenőrizhetőbb világrend irányába moz­dulnak, ellenkezőleg, a káosz felé haladva a legalizált alvilági elsajátítási formák válnak az új elit mintájává.”[31]

A területfoglalás nehézségei

Komoly nehézség, hogy „a jövő előrehozása”, a hálózat városállam-enklávéinak alapítása területfoglalást feltételez. Srinivasan a hálózati államot „decentralizált Cionnak” nevezi. Fő inspirálójaként a cionizmus atyját, Herzl Tivadart nevezi meg. A párhuzam világos: „a szétszóratásban élő, de a vérségi köte­lékre és közös hagyományra emlékező zsidóságnak nem volt se saját föld­terü­lete, se saját állama. De aztán megala­pították Izraelt.” Az új városállamoknak a területfoglaláskor ugyanúgy meg kell küzde­niük az őket betolakodónak tekintő nemzet­állammal és már ott élő helyi lakossággal, mint hajdan a Palesztinába érkezett zsidóknak.

A Praxis nevű, egyelőre csak papíron (illetve elektronikusan) létező városállam[32] ala­pítója, Dryden Brown az X-en 2024 novemberében közzétett bejegyzésében ez áll: „Gröndlandra mentem, és megpróbáltam megvenni.” A tárgyalás nem járt eredménnyel. Brown ezután Trumpba vetette min­den reményét.[33] A fizikai területtel egyelőre nem rendelkező városállamnak saját web­oldala szerint több mint 150 ezer polgára van, az általuk alapított cégek összértéke 1117 bitcoin, ami most körülbelül 76 millió dollárt vagy 24 milliárd forintot tesz ki.

A hálózati állam nem csupán filozófia: globális politikai projekt. A kockázati tőkések úgy ter­vezik, földet sze­reznek, infrastruktúrát építenek, szuverenitást és elosztott globális hatalmat terem­tenek Hondurasban, Argentínában, Nigériában, a Palau-szigeteken, a Fülöp-szigeteken, valamint Kaliforniában és Texasban. Grönland kulcsfontosságú célpont. Brazíliát, a Dominikai Köztár­sa­ságot, Görögországot, Montenegrót és más országokat is potenciális fogadóországként vizsgálnak.

barátságtalan környezet

A területfoglalás, a törvényen kívüli különleges gazdasági övezetek megalakítása sokszor kor­rupt, esetleg elvből vagy kényszerből „techno-optimista” politikusok segítségével zajlik. Hon­du­ras­ban például csak a 2009-es katonai puccs után hatalomra jutott narko-rezsim tudta – a Leg­felsőbb Bíró­ság személycseréi után – elfogadtatni a területen kívüliséget élvező övezetekről szóló törvényt. Így alapíthatták meg Roatán szigetén Pros­pera „digitális nomádokat” vonzó szuverén város­álla­mot, ahol a bitcoin is törvényes fizető­eszköz. A törvényt maga az elnök, Juan Orlando Hernández szorgal­mazta leginkább, őt viszont 2022 tavaszán letartóztatták és kiadták az Egyesült Államoknak, ahol 2024-ben 45 év börtönbüntetésre ítélték több mint 400 tonna kokain terjesztése és lő­fegy­ve­rek­kel kapcsolatos bűncselekmények miatt.[34] 2021-ben a puccsal eltávolított koráb­bi elnök felesége, Xio­mara Castro nyerte a választásokat. A hondurasi Legfelsőbb Bíróság alkot­mány­elle­nes­nek minő­sí­tette, és visszamenőleges hatállyal eltörölte a különleges övezetekről szóló tör­vényt. Vála­szul a Prospera alapítója 10,775 mil­liárd dolláros keresetet nyújtott be Honduras ellen egy nem­zetközi válasz­tottbírósághoz, azt állítva, hogy a Prospera bezárása sérti a befektetők védelmének elvét (az összeg az ország éves bruttó hazai termé­kének nagyjából egy­har­madát teszi ki). A Prospera, mely­nek prospektusain min­dig ugyanaz a néhány, pár éve elkészült épület látható, a barátságtalan környezet ellenére máig további terjesz­kedést hirdet.[35] Ismét bebizo­nyosodik: az Ember és a Jövő iránti elkötele­zettség útján járva hús-vér akadályokba – emberekbe – ütközünk.

Az amerikai politika széljárása közben ismét megfordult, Honduras pedig kicsi ország. A háló­zati állam technokratáinak faltörő kosa, Trump, kegyelmet adott Hernándeznek, akit 2025 decem­berében szabadon bocsátottak. A hondurasi elnökválasztást is Trump embere, Nasry Asfura nyerte. Prospera valószínűleg felvirágzik.

A másik lehetőség: nem területet foglalni, hanem az állam egészét alakítani át egyfajta külön­leges gazdasági övezetté. Ennek kísérleti terepe a szomszédos El Salvador, ez a negyed magyar­ország­nyi terület. A 2019-ben megválasztott elnök, Nayib Bukele technokrata szakértőkre támasz­kodva 2021-ben vezette be törvényes fizetőeszköznek a bitcoint, és minden erejével támogatta a techcégek betelepülését. Az óvilág fedezetlen hitelpénz-rendszerének bástyája, az IMF 2022 elején már szorgalmazta a bitcoin-törvény visszavonását. 2025 februárjára sikerült célt érniük. Az ország alkotmánya csakhamar módosult: a bandaháborúkat tízezrek bebörtönzésével felszámoló, népszerű elnök immár határozatlan időre újraválasztható.

Kelet-Európában a Duna nyugati partján, a horvát és szerb oldal határvitája miatt bizonytalan státuszú területen „kormányzáskutató laboratóriumként” alapított, diplomáciai elismerést váró új állam, Liberland[36] szolgál mintául. A 7 km²-es enklávé alapítója Vít Jedlička, a jobboldali liberális cseh „Szabad Polgárok Pártja” volt regionális elnöke, libertárius anarcho-kapitalista. Mint minden leendő városállamnak, fantasz­tikus építészeti látványtervekkel csábító weboldaluk van, befektetői konferenciákat is tartanak. Nemcsak azért, hogy a résztvevők a bitcoinról, a blokklánc-technológia segítségével központi hatóság nélkül, technikai kényszerekkel megvalósított kormányzásról, a robotikáról vagy az élet meghosszabbí­tásáról, génmódosításról, netán a tehetségek beszippantásáról hall­gassanak előadá­sokat. „Épít­sen kapcsolatokat felső szintű döntéshozókkal, kockázatitőke-befektetőkkel és globális szerep­lőkkel, hogy bővíthesse vállalkozását vagy építhesse a párhuzamos társadalmakat!”[37] – invi­tálják a résztvevőket 2026 áprilisára tervezett találkozójukra.

A technokrácia és kriptopénz

A tervezett világátalakítás belső ellentmondásai sehol sem mutatkoznak meg olyan élességgel, mint a kriptopénzek területén. A fedezetlen, kamatozó hitelpénz rendszerének régóta húzódó válsága szükségessé tenné ugyan a pénzrendszer átalakítását, a technológia fejlődése pedig lehetségessé, de kétséges, hogy az megvalósítható-e a jelenlegi rendszer haszonélvezőit kisebb-nagyobb körben tönkretevő gazdasági összeomlás nélkül. Az is kérdés, mikor, hogyan, milyen rendszer váltsa fel a jelen­legit, és az is, hogy ezt ki döntse el. A legnagyobb súlyú intézményi szereplő, az 1930-ban alapított, baseli székhelyű, de Svájcon belül is területen kívüliséget élvező Bank for International Settlements már jó ideje foglalkozik a központi banki digitális valuták (CDBC) fejlesztésével, ami válasz lehet a kripto­pénzek megjelenésére.

technikai kényszerek

A kriptopénzek az internet infrastruktúráját használó, a tranzakciókat kriptográfiai módsze­rekkel védő és hitelesítő, az úgynevezett blokklánc technológiára épülő szoftver-rendszert felté­te­lező, azokban mozgó adatok. Első megvalósulása a 2009-ben nyílt forráskódú szoftverként elin­dított bitcoin. A kísérlet célja az volt, hogy köz­pont nélküli, elosztott rendszert hozzon létre, mely harmadik fél (bank, kor­mány) ellenőrzése, jóváhagyása nélkül is megbízhatóan képes gazdasági csereügyletek közvetítésére. A blokklánc programozható. Alkalmas szerződések kötésére, feltétel­hez kötött kifizetések telje­sítésére is: az államhatalmi kény­szerítő eszközökkel megtámogatott törvényi szabályozás helyett a villamosperon idézett példáját követve megkerül­he­tetlen technikai kényszerekre alapoz.

A kriptopénzeket megjelenésükkor a szabadság megtestesítőiként ünnepelték, mondván, decentralizált rendszerük az árnyékgazdaság kiépítésénél, az adóelkerülésnél jóval többet tesz lehetővé: átalakíthatja a társadalom szerveződési mintáit.[38]

Nem meglepő, hogy egy ekkora hatású koncepció érdekharcok terepévé alakul. Célirányos befektetésekkel, technikai, szervezeti és piaci eszközökkel elérték, hogy a bitcoin mára gyors és biztonságos fizetőeszközből passzív, értéktároló befektetéssé váljon: így épp arra nem alkalmas már, amire létre­hozták. Számos jel mutat arra, hogy szándékos eltérítésről van szó.[39] Nem mellékes, hogy a kriptopénz bubo­rék-szerűen gyors értéknöve­kedése a technológiai kockázati tőkebefektetők vagyonát is jócskán megnövelte. Miután a súlypont elmozdult a befektetési funkció felé, a bitcoinok eloszlása ugyanolyan egyenlőtlen, mint a hagyo­mányos pénzvagyoné: a felhasználók 1,86%-a kezében van a bitcoinok több mint 90%-a.

Miért siklatták ki próbaüzeme után az úttörő kriptovalutát?

Mert a blokklánc-technológia nemcsak központi engedélyhez nem kötött ügy­letek köz­ve­tí­tésére alkalmas, de – épp programozhatósága miatt – a rendszeren belül megkerülhetetlen bürokratikus irányítás és hatalomgyakorlás szervezeteit is fel lehet építeni vele. Megszabható például, hogy egy pénzösszeg mire fordítható és mire nem („pántlikázott pénz”), és ezt technikailag ér­vényre is lehet juttatni. Ilyen hatékonyan sem a törvényi szabályozás, sem a bírság nem lenne képes kikény­szeríteni a kívánt viselkedést (más kérdés, hogy a nem beszerezhető javaknak nyilván feketepiaca alakulna ki, alkalmas kerülőutakkal). A központosító szándék mindenesetre csatát nyert. A bitcoint eltérítő akció egyik szereplője, Howard Lutnick jelenleg Trump kereskedelmi minisztere.

A technokrácia és a mesterséges intelligencia

Hasonló a helyzet a robbanás-szerűen fejlődő új technológia, a mesterséges intelligencia esetében. Nemcsak a kutatás és fejlesztés beláthatatlan felgyorsítására alkalmas, de a központosított bürokratikus irányítás tervezeteibe is kiválóan beilleszthető. A kommunikáció digitális csatornákba terelése roppant adat­tömeget (Big Data) állított és állít elő. Tizenöt évvel ezelőtt a totális megfigyelés lehe­tő­ségét fel­vető embert paranoid gyanakvás vádja illethette, mondván, ugyan mit lehet kezdeni ilyen mérhetet­len sok in­for­mációval azon túl, hogy statisztikai trendeket nyerünk ki belőle? A mesterséges intelli­gen­cia azonban a folyamatos megfigyelés, a kiértékelés, az automatikus minősítés és cenzúrázás lehe­tőségét is kínálja.

társadalmi kreditrendszer

Ahogy a háborúk sem szűntek meg attól, hogy a háborúk poklát megrázó képekben folyamatosan elénk vetítik, a gyors változásoktól szorongó embereknek jól eladható, ezért már ezerféle­kép­pen megfilmesített bor­zongató disztópia is reális forgatókönyv. A fejlesztések pályája általában az összekapcsolódó, egy­mást hatványozó technológiai újítások szin­er­giáját követi, logikusnak tűnik tehát, hogy a jó maga­viseletet díjazó társadalmi kreditrendszer, a progra­moz­ható jegybanki pénz és az AI támogatta meg­figyelés-ellenőrzés együttesen többféle érdeket kiszolgáló, igen hatékony irányítórendszert alkothat, és azt sem mondhatjuk, hogy ne lenne kereslet (fejlesztési forrás) rá.

Az indíték és az eszközök megvannak – már csak az alkalom hiányzik.

A technika mítosza

A Liget olvasói rendszeresen találkozhatnak Kovács Gábor, Kiss Lajos András és Z. Karvalics Lász­ló technika és a társadalom viszonyát firtató írásaival. Aki legalább nagy vonalakban végig­gondol néhány ezekben felvetett kérdést, messzebb láthat a technooptimizmus és techno­pesszi­miz­mus érzelmi alapú ítéleteinél.

Farkas Attila Márton esszéje, A technokrata mákony a szakember uralmát a könyör­telen érdekviszonyokat a simára vasalt objektivitás látszata mögé rejtő hazugságként leplezi le, a politikának ugyanis „az egésszel” van dolga, s ez „holisz­tikus”, vagy legalábbis komplex látás­módot feltételez. A szakember ezért sosem kerülhet hatalomra. Helytálló megfigyelés, de felte­hető a kérdés: vajon miért eredményes kommunikációs fogás a szakértelemre hivatkozni?

A kérdés kivezet a politika és a propaganda világából.

Sokan, sokféleképpen leírták már a posztmodern jelenség-bokrát, az atomizálódást, a nagy nar­ratívák, a magyarázó-irányadó ideológiák, az átfogó mítoszok eltűnését, a széttagolt, vélemény­-buborékjaikba zárt, s azon kívül kommuniká­ció­képtelen emberek beszűkülését – amely az egymásra tüze­lő propagandák lövészárok-háborújában, az egyént nyomás alá helyező, s így kész formák (fedezé­kek) valamelyikébe beszorító kommunikációs térben szinte óhatatlanul bekövet­kezik. Ha azonban megvizsgáljuk a technikai civilizáció emberének világképét, a felszíni széttagolt­ság és tarkaság mö­gött kirajzolódik a modernitásban gyökerező, és benne uralkodó létértelmezés, központi mítosz, felfogásmód, mely a technikai szemléletmód eluralkodásában érhető tetten. Olyan keretrendszer ez, melybe beilleszthetjük tapasztalatainkat. Honnan akkor az űr élménye? Miért terjed az „ideo­lógia­nélküliség ideológiája” mellett a mítosz­talanság mítosza is? Mert a mítosz rejtve marad: nem a mítosz uralko­dását tapasztaljuk, hanem a mítoszon keresztül tapasz­taljuk a világot, s köz­ben azt hisszük, nincs mítoszunk.

Willem H. Vanderburg, a torontói egyetem professzora Jacques Ellul általa szerkesztett inter­jú­kötetének[40] függelékében ír egy tesztkérdés-soro­zatról: „Soroljon fel öt olyan dolgot, ame­lyek a tudo­mány számá­ra meg­ragadha­tat­lanok, öt olyan dolgot, amin a technika nem tud javítani, végül sorol­jon fel olyan kérdé­seket, amelyek nem tartoznak a politika hatókörébe.”

Akinek kalapács van a kezében, mindenhol szöget lát.

A technika és a társadalom kölcsönhatásából kiformálódó technikai szemléletmód mindenütt problémákat, és különböző hatékonyságú megoldásokat lát, illetve a hatékonyság növekedésétől várja az előrehaladást. Általában az a tudattalan előfeltevés húzódik meg mögötte, hogy az élet és a technológia kívánalmai, érdekei, értékei lényegében egybeesnek, valahogy úgy, mint Andreessen Techno-opti­mista kiáltványában. A 20. század még a termelés mennyiségi felfutásától remélte az aranykort (bár ez a termelés fegyvereket, köztük új, tömegpusztító fegyvereket is minden korábbit meghaladó mértékben állított elő) – a 21. század, az akceleracionizmus térhódítását látva úgy tűnik, a minőségi változások felgyorsulásába veti a reményét.

egyetemes keretrendszer

Ellul 1954-ben írt A technológiai társadalom című művében oldalak százain át elemzi ezt a kölcsönhatást és a szemléletmód messze gyűrűző következményeit. Heidegger valami hasonlót ragad meg, s igyekszik egy szóba tömöríteni a Gestell (állvány) fogalmával. A valóság a modern tech­nológia világában sajátos módon tárul fel: mindenre kéznél levő eszközként, nyersanyagként vagy erőforrásként tekintünk. A technológia sikere és a technológiai eszközök dominan­ciája miatt ez a világkép elterjed, és rátelep­szik a világ minden más felfogására. Eltakarja, illetve felül­írja azokat. Egyetemes keretrendszert (áll­ványt) kínál tapasztalataink elrendezéséhez és a cselek­véshez, ebben azonban az ember is csak eltárgyiasulva, eszközként, nyersanyagként, erőforrásként jelenik meg.

Legyünk-e akceleracionisták – avagy öntörvényű-e a technika?

A természettudomány tárgya valamely ismétlődő tapasztalati jelenség. Az ismétlődés felis­me­rése már eleve feltételezi, hogy a jelenségek valamely csoportjáról leválasztjuk a mellékesnek vagy esetlegesnek tekintett mozzanatokat. Kiemeljük a jelenséget a létösszefüggések változó kontextusából: körülhatárolunk és elvonatkoztatunk. Ezt persze már a nyelv is megteszi. Ezután modellt alkotunk: feltárjuk a jelenségben rejlő szabály­szerűségeket. Mennél egyszerűbb a modell, s mennél hívebben adja vissza a jelenséget, pontosabban annak lényegesnek minősített vázát, annál nagyobb a tudo­mányos értéke. A modellezés sikere mintegy visszamenőleg igazolja a „helyes” körülhatárolást.

A kiragadás, körülhatárolás (kiágyazás) műveleteit megfigyelve azt is mondhatjuk: a tudo­mányban a korlátoltság módszertani követelmény. Ez a módszertani redukcionizmus.

Hasonlót látunk a technikai szemléletmód esetében, mely éppúgy a körülhatárolás és elvo­nat­koztatás műveleteire épül, de nemcsak a puszta szemlélet, a modellalkotás, hanem az ezzel össze­kap­csolt cselekvés területén is. Ami megvalósítható, ami működőképes, visszamenőleg igazolja a körülhatárolás, a kontextusból kiemelés jogosságát. A világhódítás sikere igazolja a hódítót és módszereit. S amit épít: jobb. Saját mércéje jelzi.

Ez a logika az oka, hogy a technika nagyarányú fejlesztése és alkalmazása a rá hagyatkozó társadalmakat kiszakítja korábbi életvilágukból, a preindusztriális kultúrában leképezett és fel­ismert létössze­függésekből – megindul a termelés, a gazdaság, majd az ember kiágyazódása és tárggyá válása.

A tudományos, illetve technikai látásmódnak, ami az erőssége, az egyben a gyengéje is. A való­ságban az A esemény nemcsak a bennünket érdeklő B eseményt váltja ki (amit sikeresen model­leztünk), de C-t, D-t, E-t is, csak épp ezektől a vizsgálódás során eltekintettünk. Amikor a technika javallatait követve elkezdjük A-t előidézni B érdekében, szembesülünk a C, D, E esemé­nyekkel is, és elnevezzük azokat szándékolatlan mellékhatásoknak. Ront a helyzeten, hogy az A valójában absztrakció: sokféle esemény közös jelölője, így a némiképp eltérő A’ esemény más, C’, D’, E’ mellék­hatásokat okozhat. Más eltérések és eltérülések az alkalmazás körülményeivel füg­gnek össze.

nincs visszaút

A tudomány és a technika leegyszerűsítésre törekvő módszertanának elkerülhetetlen követ­kezménye, hogy szer­zett ismeretek alkalmazásakor a módszertani redukcionizmus visszaüt: részben előre sejtett, részben váratlan mellékhatások jelentkeznek, amelyek nagy tömeg­ben minőségileg új problé­mákat vetnek fel. Ha ezt megint technikai problémának tekintjük, és ki­dolgozunk rá vala­milyen meg­oldást, a rendszer egyfelől bonyolultabb lesz, másrészt a korrekciós mechanizmusok további mellékhatásokat okoznak. Nincs visszaút: a korrekciók és az új problémák végeláthatatlanul egymásba kapcso­ló­dó láncot, sőt, szövedéket alkotnak. A technikai újítások persze keresztülvághatnak egy-egy gordiuszi csomót, s akkor a régi, toldott-foldott struktúra szétesik, de a folyamat ilyen­kor magasabb szinten újraindul. A társadalom és a technika kölcsönhatásából sajátos, öntör­vényű folya­mat bontakozik ki. A mellék­hatások egy része nem azonnal, csak hosszú távon mutat­kozik meg, a külön­böző hatások és mellékhatások pedig kölcsönhatásba lépnek egymással. Úgy já­runk, mint aki, bár naponta harmincféle gyógyszert szed, melyek mindegyike egy-egy rész­prob­léma orvos­lását céloz­za, összességében – kideríthetetlen okból – mégsem érzi magát jobban, azt pedig már nem meri megkockáztatni, hogy valamennyi gyógyszerét elhagyja.

A technika öntörvényűségének képzetét megerősíti két másik sajátsága: a hatékonyság növe­lésén dolgozó technika a meg­valósíthatóság nyomvonalát követi, annak pedig megvan a maga belső logikája, mely az ipari forradalom óta erősebb, mint a hasznosságé. Előbb születik meg a megoldás, mint a probléma (gondoljunk a személyi számítógépek megjelenésére). A találkozó technikák hatékony­ságnövelő sziner­giája pedig szinte ellenállhatatlan erővel kényszeríti ki az összekapcsolásukat, akkor is, ha ez a váratlan fordulat kiszámít­hatatlan következ­ményekkel jár. A technika rendszerré szerve­ződik, de belső logikája nem alkalmas önkorlátozásra, önszabályozásra.

Társadalom és technika elválaszthatatlansága

„Ha minden szakszerűséget kíván, úgy mindenről csak az arra hivatott szak­értők diskurálhatnak, amibe a társadalom nagy része nem szólhat bele. Így a szakértelem kultusza a társadalomnak a valódi közéletről való leszoktatását célozza, illetőleg a társadalom nagyobbik részének − a döntés elszenvedőinek − mint ’hozzá nem értőknek’ a kirekesztését saját sorsuk intézéséből” – írja egy másik tanulmányában[41] Farkas Attila Márton. Igaza van, mert a hatékonyság szem­pontjának meg­hatá­rozása sosem technikai, hanem politikai-hatalmi kérdés. Az első világháború leendő ál­do­zatait sem kérdezték meg, lelkesíti-e őket a mustárgáz pusztító hatásának fokozására mozgó­sított emberi leleményesség. A szakértelemre támaszkodni önmagában, a célok és szempontok kijelölése nélkül értelmetlenség.

Sok esetben persze, a meghirdetett célok evidensek vagy a szempontokat korábbi technikák működésének korrigálása vagy fenntartása miatt kell elfogadnunk – a társadalom és a technika ugyanis, ha akarjuk, ha nem, összeépült: közös rendszert alkotnak.

Az emberek nem pusztán a szak­értelem fedezéke mögé bújt érdekcsoportok parasztvakítása és porhintése miatt érzik úgy, hogy egyre kevesebb a beleszólásuk saját életük kereteinek alakításába. A technikai szemléletmód inherens kontextusvaksága az oka, hogy a rendszerré összeálló technika válságokban, kényszerűen, „dara­bosan” igazodik csak a rajta kívül eső (rendszeridegen) szempontokhoz. A szabadesés tanulmányozása szempontjából mindegy, hogy ember zuhan a magasból vagy homokzsák. Mi azonban a gravitáció ismeretében sem lehetünk vakok erre a különbségre, nekünk a négyzetes úttörvényen kívül még nagyon sok egyebet is figyelembe kell vennünk.

két tévhit

A közkeletű felfogás szerint „a technika pusztán eszközöket ad a kezünkbe. Azokat lehet jól és rosszul is használni. Nincs más dolgunk, mint a technikát üdvös célok érdekében működtetni.” Aki így gondolja, két tévhit foglya: egyrészt abban a hiszemben van, hogy a társadalom ma is döntéseiben szuverén alkal­mazó, tetszés szerint válogat célok és eszközök között, s maga közben érin­tetlen marad a tech­ni­kától, másrészt feltételezi, hogy a jó és rossz hatások előre szét­választ­hatók. Erről azonban szó sincs.

A komplexitás jelenlegi szintjén a változások előrejelzésében, a technikára vonatkozó jósla­tokban bízni a hatások kiismerhetetlensége és a technikák egymást erősítő kölcsönhatása miatt szin­tén illuzórikus. A technika uralta és formálta társadalomban ez a társadalmi változások előrejelezhetetlenségét is jelenti.[42]

Szemlátomást nem a technikai fejlesztésben előre rohanni nehéz – ahhoz elég a technikai gondolkodás belső logikáját követni – hanem az elért eredményeket az élet tágabb kontextusába beilleszteni.

A technológiai szingularitást váró akceleracionizmus nem megoldja, hanem összetépi a feladat­lapot: egyfajta halálugrás a jövőbe. Csodavárás, messanizmus. Ez elvezet bennünket a tech­nikát övező mítoszok kérdéséhez.

A technika mitikus ábrázolásai

A technika fogalma Ellul értelmezésében nem azonos a géppel, a mechanikai, elektronikai invenciókkal. Az ember alkalmazkodása a technikához számos problémát szül: ezekre is technikai választ adunk: a szervezetépítést, a kiválasztást, az oktatást, általában a humán technikák kidolgozását, melyek az embereket és csoportjaikat a megváltozott viszonyok, új keretek közé illesztik. A nem humán technikák rendszere csak annyiban alkalmaz­kodik a társadalomhoz, amennyi­ben az a fejlődését biztosító infrastruktúra. A technika és a társadalom egymást alakítja, ami azt jelenti, hogy az ember is idomult a technikához: olyan létmódot alakított ki, ahol nem tudja nélkü­lözni, nem tudja levá­lasztani magáról ezt az öntörvényű, a maga céljai felé rohanó rend­szert. Gyorsuló ütemű változásaihoz igazodni ugyanakkor egyre kevésbé képes: a technikai változások különböző múltbeli stádiu­maihoz úgy-ahogy alkalmaz­kodott. Korábbi fejle­ményekben is csak részben meg­emésztett, propagandának kiszolgáltatott, mitikus képekbe kapasz­kodó, anakronisztikus társa­dalom-törme­lékek élnek összezárva egy rajtuk remény­telenül túlnőtt szisztémában, mely számukra lega­lább oly távoli és borzongató, mint az őskori embernek a termé­szet vakon tomboló erői, melyeket azonban legalább volt ideje kiismerni.

A társadalom kénytelen valamiképpen felzárkózni, alkalmazkodni a technika jelenlétéhez. Hiszen ugyanez a rendszer cserébe – persze, kinek-kinek társadalmi helyzete szerint, azaz igen el­té­rő mértékben – nyújt kényel­met, biztonságot, korábban ismeretlen lehetőségeket. Az embert a tech­nikai civilizáció második természetként fogja körbe: egyfajta szelektíven át­eresztő határ­felület, a társadalom és a természeti világ közötti membrán, amely egyszerre választja le a társadal­mat a természetről és köti össze vele. Ez a létmód alapozza meg a technikai civili­záció emberének igenis létező nagy narra­tíváját: az egyes embert mérhetetlenül meghaladó, őt meg­tartó, róla gondos­kodó Isten helyére lépő, s funkcióit átvállaló technika mítoszát, ahol a kihívásokkal szem­besülve csak a tech­nikai szemléletmód szerinti gondolkodás lehet az egyetlen evidens reakció.

Ez még akkor is így van, ha szembesülünk az emberéleteket követelő téves feltevések, a félre­siklott fejlesztések, megvalósíthatatlannak bizonyult grandiózus koncepciók kártételeivel. Mert ugyan mi más eszközünk volna e bajok helyrehozására, mint maga a technika?

A modernitás emberének kínált populáris kultúra sokféle kapcsolódó mítoszt állít elénk – régebben a tudományos-fantasztikus irodalom, ma elsősorban filmek formájában (melyek maguk is technológiai tűzijátékok). Humanista, technooptimista, a világ diadalmas meghódítását, takaro­sabbá, szebbé-jobbá alakítását elbeszélő víziókat inkább a régi szocialista országok íróinak munkáiban találunk, de nagyságrendekkel több mítosz ábrázolja a folyamat árnyoldalát.

a mesék alapképletei

Elintézhetnénk annyival, hogy a szórakoztatóipart csak a bevétel érdekli, nyilván jó üzlet a rettegtetés. Ám továbbra is kérdés, miért épp ezek a mítoszok vonzanak ilyen széles közönséget. Miért nem dzsungelben zajló kalandos történeteket gyártanak, miért nem a sötétből előtörő vadállatoktól rettegünk, miért tűn­tek el a süllyesztőben a vadnyugati filmek, miért helyeződtek át a mesék alapképleteit variáló művek a világűrbe vagy mai, technikai környezetbe? A kommersz műfajok sajátos leképezői, ugyanakkor továbbformálói és terelői a technikai civilizációba ágyazott ember elfojtott kétsé­geinek, rettegéseinek. Egyszerre tanulmányozhatjuk bennük a tömegember félelmeit és a becsempészett ideologikus tartalmakat.

Az emberen túlnövő, neki diktáló önállósodott létszféra többnyire mitikus lényekben ölt testet – az még mindig a jobb, mint az anonim, lokalizálhatatlan borzalom.

Titkos birodalma középpontjában trónoló őrült szobatudós forralja világuralmi terveit: bevetni készül végsőkig tökéletesített, pusztító erejű találmányát. A Gonosz mesterkedését a kevésbé fel­sze­relt­nek látszó, ám annál hősiesebb Jó (lehetőleg férfi/nő páros) az utolsó pillanatban akadályozza meg. Ez volt a fél évszázada divatozó film­típus. A Gonosz később lokalizálhatatlanná, hálózat­szerűvé, megfoghatatlanná válik, csak uralmának következményeit látjuk. A technika sötét, hideg, az ember igényei iránt rég érzé­ket­lenné vált rend­sze­rében, ipar­csar­nokokra emlékeztető mocskos díszletek közt vegetáló nyomorult, eltorzult lények marják egymást. A technika gyorsuló előre­törését az embe­rek visszafejlődése, elcsökevé­nye­sedése kíséri. Az emberi nem saját múltja eredmé­nyein élősködik. A nehéz idők kemény és kreatív embereket nevelnek, a kemény és kreatív emberek megteremtik a jó világot, a jó világ viszont elkényelmesedett passzív parazitákat és irreális fantasztákat nevel, akik már képtelenek a világot fenntartani, ezért nehéz idők jönnek… Ki tudja, hol járunk, a jövőben valahol. Törzsek, alkalmi bandák, klánok csatáznak maradék energiaforrásokért. Az emberen túli technológia közegében farkastörvények uralkodnak. Az élet: harc. Ehhez a világ­hoz már nem biz­tos, hogy az ember alkalmazkodik a legjobban: új lényeket emel fölébe az evo­lúció. Másutt az ember­agy már csak a technizált hatalom vezetékeinek végén lötyögő függelék. A hős álom­világban éli az életét, hamis, kifejezetten a kedvéért konstruált bárgyú díszletek között, míg­nem gya­nakodni kezd, de akkor már késő, nincs hová menekülnie, mert nincs valódi otthona. Az emlé­kezet tartalma, és vele az identitás agyba ültetett, cserélhető, mások programozta modul. Az élet már csak tudattartalmak egymás­utánja. Nincs nem-virtuális világ. Nincs többé se személyiség, se történelem. A világ üzemel, de mindenki eldobható és helyet­tesíthető. A természeti lény ősfélel­mei, a lesből támadó ragadozó, a gyil­kos karmok, éles fogsort villantó tátott szájak, mérgező vála­dé­kokkal fenye­gető harapások új keretbe kerülnek: vagy gyökeresen más, riasz­tóan idegen, földön­kívüli lények alkotóelemeiként, vagy ezek technológiával összeépült, szim­boli­kusan fémvázú válto­zataiként. Hol idegen lények, hol a technoszféra rakja le petéit, ülteti be mikrorobotjait az ember testébe, melyek lassú érlelődés után, váratlanul jönnek világra belőle, szinte szétrobbantják a hordozójukul választott szerencsétlent, levedlik, mint kígyó a bőrét, kikelnek belőle, mint bábból a kifejlett rovar. Régebben népszerű alakzatok bukkannak elő megint a mélyből, köve­telve, gondoljuk újra őket: ember számára felfoghatatlan célok felé sodródó űrhajók, bennük a humán gondol­kodást kiis­merő és kijátszó mesterséges intelli­gencia, melynek fizikai teste hol az élet fenntartását szolgáló mesterséges anyaméh, hol a kompa­ti­bilitást biztosító emberszerű lény, hibrid (kiborg) vagy robot. A robot sokszor megtévesz­tésig ha­sonlít az emberre. Mássága, eltérő, sokszor emberellenes külde­tése nem egykönnyen ismerhető fel.

Peter Thiel valamennyi cégét A Gyűrűk Ura alakzatairól nevezte el. J. R. R. Tolkien 1936 és 1949 között írt fantasztikus regénye a mindenkire kiterjedő hatalom megszerzése körül forgó mito­lógia: „Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen, Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen”. A főhatalmat jelképező gyű­rű birtokosa láthatat­lanná válik, de elveszíti saját aka­ratát: képtelen nem élni a megszerzett hata­lom­mal. A megfigyeléssel és adat­elemzéssel foglalkozó Palantir a távolba­látó kövekről, a haditechnikát megújító Anduril egy varázskardról, a Valar Ventures pénzügyi cég a világ rendjét őrző halhatatlan szellemi lényekről, a jelenlegi amerikai alelnökkel közösen alapított Narya Capital az egyik varázsgyűrűről kapta a nevét.

kezdetleges fehérjelény

A mai óriás techcégek vezetőit adó generáció már efféle mitológiák között nevelkedett. A poszthumanizmus és a transzhumanizmus az emberen, ezen a sem­miféle eugenikával, fajneme­sí­tés­sel sem reparálható kezdetleges fehérjelényen fölényesen keresztüllépő techno­evolúció víziójának programadó kibontása. Itt a törté­nelem alanya már nem az ember. Az emberen túli magabiztosság és a fölényes hangvétel ellenére persze, ezeket a gondolatokat is emberek fogal­mazzák meg embe­rek­nek. Nem más ez: azonosulás az agresszorral. A kisebbrendűség kompenzáló fantáziája: gondolat­ban eggyé válni az emberen túlival, legalább képzeletben átélni annak eljövendő mérhetetlen hatal­mát. Mennyire emberi reakció!

Karl Kraus írásával kezdtem, az ő – kissé átalakított – mondását idézem befejezésül: „Ismer­tem én a nagy időket, amikor még ilyen kicsik voltak, s egyszer megint ilyen kicsik lesznek – ha marad rá idejük.”

kép | vecteezy.com

Uncategorized
Előző cikk
Szitakötő Irodalmi Kalandtábor | 2026
Következő cikk
GONDos irodalom és történelem