VÖRÖSMARTY MIHÁLY VERSÉRŐL

VÖRÖSMARTY MIHÁLY VERSÉRŐL

This post was originally published on this site.


AZ EMBEREK

1
Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!

2
Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltának,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!
3
És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!

4
És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán, hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld, z nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!

5
Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény?

6
Istentelen frígy van közötted,
Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!

7
Az ember fáj a födnek; oly sok
Harc- s békeév után
A testvérgyűlölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

Vitathatatlan tény, amivel az egyre sebesebben száguldó időben előreha­ladva tán meg sem birkózhat majd a képzelet, hogy Vörösmarty nem látta a Magyar Televízió híradójának az egyes és kettes csatornára lökött képsorait. Nem látott piacra becsapódó lövedék nyomán vé­res, eltakarítandó hullákat, és nyomban utána, ügyesen-hatásosan vágva, hosszú tárgyalóasztalok mellett bólogató, mosolygó, vagy fogadáson koccintó, esetleg repülőtéren egymást üdvözlő államférfiakat, amint buzgón keresik a béke, a megegyezés, a megértés lehető­ségeit. Nem látta; azokról a hírhedt ga­líciai történésekről, sőt, még a nyolc esztendővel későbbi krími háborúról – megint a tények! – nem is készültek híradós filmek, de azért pontosan tájé­kozódott, és mindvégig tudta, hogy nin­csen remény, mert mindig így volt e vi­lági élet.

1935-ben Babits azt írta, hogy Vörös­marty „rettenetesen, véresen aktuális költő”, s hogy ,,magán viseli, régi év­századának nyomain túl, ennek a rette­netes utolsó negyedszázadnak jegyét is. Mintha ő is keresztülment volna a világ­háborún és az emberiség minden válsá­gán, amit mi késő olvasók megértünk. Arca mindjobban kezd hasonlítani ah­hoz az arcképhez, amelyet az utolsó Vörösmarty-versek maguk festenek költőjükről… Annak a költőnek arca volt ez, aki minden dolgok végére jutott, mindennek, ami emberi, megismerte igazi színét és értékét.” Olyan szenve­déllyel idézi Babits Vörösmarty alakját, amely kétségtelenné teszi: a szellemi élet legnagyobb kincse, furcsa gyönyö­re, hogy tudjuk, érezzük: ezt és így tudta és érezte előttünk (vagy mellettünk) más is. Hogy legalább közösek a szorongá­sok és kínok. A számon kívül maradott­ság fájdalmát enyhíti (meg fokozza is persze) a szellemtestvériség melege. És Babits nem tolja Vörösmarty setét esz­méit, látomásait a sterilebb ontológia vidékére. Világosan megmondja, hogy a kapitalizmus és nacionalizmus nagy századának közepén, amikor „a sza­badelvűség ragyogó csillagzata a zeni­ten állott” Vörösmarty megértette ezek­nek az eszméknek a veszélyeit, átélte a gyötrő dilemmákat, a kétségbeejtő konf­liktusokat, például a nemzetiségi eszme és az emberség eszméje között. Azt is írja, hogy Az emberek „szinte politikai kivonat lehetne, melyben a különböző államformák egymás után leálcázódnak, s álcájuk alatt megmutatják a mez­telen embert. A nép hull, amint atyái vétkeznek. Jön a törvény, s a Törvény újra öl… És végre a dicsők: hatalmas lábuk törvény fölött…” Meglehetősen ismert a vers történeti háttere, de mint a nagy mitikus történe­teket éppen rettenetesen, véresen aktuá­lis voltuk miatt újra és újra elmondjuk, akárcsak százötven vagy háromezer év­vel ezelőtt is.

sátáni ötlet

1846 elején a Habsburg-udvarnak pontos értesülései voltak a lengyel ne­messég függetlenségi terveiről – és a lengyel parasztok iszonyatos nyomoráról, kizsákmányoltságáról is. Sátáni ötlettel (ész és rossz akarat frigyével) lázították fel a parasztokat. Olykor egyenesen álruhás osztrák tisztviselők álltak az indulatos tömeg élére, és februárban előbb Krakkó környékén rendeztek ször­nyű mészárlást, majd a felkelés átterjedt a tarnowi, a sandeki, a jaslói kerületekbe. Persze – osztrák segítséggel – a nemesek napok alatt leverték a parasz­tok készületlen, szervezetlen, félállati megmozdulásait. Mintegy ezeregyszáz volt az áldozatok száma. A holttestek fö­lött a bécsi udvar elégedetten nyugtázta a lengyel nemesek háláját.

Nem volt hihetetlen, hogy Magyaror­szágon ugyanez bekövetkezik. Második éve szüntelenül esett, minden elázott, megpenészesedett, megrohadt. Az élel­miszerárak hirtelen felszöktek, a liszt hétszeresére, a zöldségek, hús, tej há­romszorosára a korábbinak. Éhínség dúlt országszerte, a parasztok kutyát, macskát, forrázott füvet ettek. A nemes­ség legjobbjai polgári átalakulást kí­vántak, mások csak nemzeti független­séget, a magyar értékek felmutatását.

A lengyel szabadság, függetlenség „ügye” egyébként éppen a legjobbaknál szorosan (testvériesen) és immár hagyo­mányosan összekapcsolódott a magyar „üggyel”. 1833 őszén Kölcsey kétszer is szólt Pozsonyban a lengyelek ügyében, emlékeztetve, kérve a tekintetes rendeket „a kétségbeesésig kínzott emberiség, az alkotványi meggyilkolt szabadság, az emberi eltaposott jogok nevében… nyis­sák fel kebleiket a szánakozásnak”. És amikor Vörösmarty 1846 tavaszán Az emberek józanul analizáló és ugyanak­kor őrjöngve káromló sorait írja, Széchenyi éppen Bécsben próbál pénzt sze­rezni a Tisza szabályozásához. Az ebé­dek, vacsorák, Práter-látogatások, testi bajok és sértettségének (mert az udvar­nál elhanyagolják) feljegyzése közben megemlíti, hogy Metternich félrevonta, biztatta, hogy ,,holnap összeülünk az ön dolgában”, és a nagy formátumú, az ész és rossz akarat frigyét leginkább megkötő kancellár informálja is a lengyelországi történésekről: „A demokrá­cia tulajdon szubsztrátumán, a népen bukott meg!”

Az az 1846-os tavasz fojtott, különö­sen szorongató volt. Petőfi a Felhőket írja, háborgó kérdéseinek sorát, pél­dául hogy

Mért vagyok én még a világon, ha már 
Átéltem minden szenvedéseket?
Végeztem pályám... mert hiszen az ember
Hogy szenvedjen, csak azért született.
Mért vagyok én még a világon, hisz már
Láttam mindent, mi látható van itt;
Láttam a jónak örökös bukását
S a rossznak örök diadalmait.
Hallottam már az éhezők nyögését
S dorbézolási kurjantásokat,
Hallottam már a csalogányt dalolni
És csörömpölni a rabláncokat.
Tudom, hogy így volt ezredév előtt s hogy
Ezred múltán is ekkép lenni fog...
Mindent tudok, mindent hallottam, láttam,
Hát mért élek még? mért meg nem halok?

– másutt meg azt panaszolja, hogy

Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes 
Sötét eszméim hollóserege.

Remekműveket érlelő „identitás-vál­sága” idején mintha a szorgos spionok sürgetnék, hajszolnák társadalmi cse­lekvésre. Egyikük jelentésében tudni véli, hogy „a minisztérium és a monar­chia ellen szidalmakat szedett versbe és egy fölhívást is készített Magyarországhoz a lengyelek fölszabadítására, továb­bá egy forradalmi költeményt Magyarország részére, amely a maga nemében a szabadság minden határán túlmegy”. Persze ugyanez a kém dohog is, mert annyi a kém Petőfi körül, hogy egymás­ba botlanak, nem lehet megbízhatóan dolgozni, nem csoda, ha Garay János versét, a Honfiak találkozása, Zsibón címűt, melyben a költő Deák, Wesselé­nyi és Vörösmarty tanácskozását kö­szönti, Petőfinek tulajdonítják.

Ennek a fojtott tavasznak, és a mi el­múlt másfél századunknak hatalmas összefoglalója, rettenetesen, véresen aktuális verse Az emberek, mert igaz, ,,az élet időgépe mindig egy kicsit túl hamar visz – ahogy Babits írja. – De a halottak még gyorsabban vágtatnak, legalább az eleven halottak, amilyenek az igazi költők. Ők nem fejezték be pá­lyájukat a halállal, s nem hajlandók márványpózban ülni végig az utókor századait.”

új lélegzetvétel

És itt legszívesebben nem csupán új bekezdést tennék, hanem legalább – mint a versben látom – új számot is, jelezve az új lélegzetvétel kezdetét, a szünetet meg az indulatok féken tartá­sának szándékát. A szövegek általános fellazulásának évadán számomra külön boldogító ennek a versnek a rendezettsé­ge, roppant tömörsége, meglehet: kény­szeres túlfegyelmezettsége (ha ugyan lehet a fegyelem, mint a szabadság, túl­zó, minden határon túlmenő). Ilyesféle megformálási móddal, a világméretű ví­ziókat, földrengésszerű, lávaömléses in­dulatokat értelmessé rendező, nagy mű­veknél, úgy tűnik, nélkülözhetetlen for­ma-kerettel József Attilánál találkozhat­ni majd, az Eszméletben például, az Ódában, vagy a számokkal nem tagolt Téli éjszakában, amelynek hangleütése (felütése?) annyira rokon Az emberekével. Ott: „Légy fegyelmezett!” Itt: „Hallgassatok, ne szóljon a dal”. Koz­mikus, de emberi a kín, vagyis határta­lanul hatalmas, a kozmosz idegenítő enyhülete nélkül. Bánat hajtotta könny­zápor, széllé lett sóhajtások töltik be a mindenséget – az első rész, az elcsendesítő felszólítás után: állapotrajz. A történetet, a folyamatot a második rész­ben kezdi „mesélni”: nyolc-nyolc sorok­ban a nagy eposzt. A létértelmezést, amely korábban a legtisztábban-letisztultabban a Csongor és Tünde Éj mono­lógjában jelent meg, itt sem nehéz felis­merni, csakhogy az állandónak, alapve­tőnek bizonyuló „sötét és semmi” he­lyett itt a történet-értelmezésben állandó és alapvető vétek, hullás, ölés, tombolás, bukás, pusztítás, kérkedés, vesztés, marás – ínség található. Az ínség éjje­lén pedig csak villám a hír.

A megélt-átérzett brutális történések mellett a leghevesebb indulatot – Vörösmartynál mindig – eszme és gya­korlat kibékíthetetlensége kelti. A szent beteljesülés általi lealjasítása, a dicső diabolikusba fordulása, az áhítat el­vesztése, konkrétan: a felvilágosodás ideáinak botrányos testesülése, például az ész istentelen szövetsége a gonosz­sággal, az egyenlőség és testvériség nél­küli teremtőkészség, az irgalmatlan tud­ni vágyás. Az esendő, de éppen köztes volta miatt érzékeny, rebbenékeny em­ber – másutt a föld s az ég fia, vagy félig isten, félig állat, itt sár és istenarcú lény – önmagának, fajtájának végső­kig, reménytelenül kiszolgáltatott, vesz­tésre ítélt – olyannyira, hogy már nem neki fáj a földi lét, hanem a földnek ő. Ami jó, ami erény, mint a „hír” is, csak villám, s mintha csak azért világítana pillanatra, hogy a sötétség utána még nyomasztóbb legyen – a romantikus felfényléseket önmarcangolóan, vicsorogva ezért ismétli a vers: hosszú béke, szapo­ra emberiség, hogy a dögvész hatalma­sabban pusztítson; dúsuló föld, hogy az ínség és egyenlőtlenség még kiáltóbb le­gyen, s végül: „midőn azt hinnők, hogy tanúl, / Nagyobb bűnt forral álnokúl.” A szinte predesztinált vesztést két kultúrutalással, az európai ember két alap­mítoszával jeleníti meg: a testvérgyűlölési átok az ószövetségi Káin-Abel-történetet idézi, a sárkányfog-vetemény a görög Kadmoszt, aki – ahogy Kerényi Károly írja – „magányos vándorként és nem hősök csapatától kísért hérosz­ként” tűnik föl; fegyvertelenül, egy kővel öli meg a sárkányt, de elveti a szörny fogait, s a sárkányfog-veteményből fel­fegyverzett harcosok sarjadnak, oly os­tobák, hogy amikor Kadmosz még min­dig egyedül, a fenyegető csapattal szem­ben tétován újra követ dob (ő is rutino­san?), azok azt hiszik, közülük valók – testvéreik? – támadtak, s halomra ölik egymást. Biblia és görög mitológia – megint csak Káin botja zuhanása és Prométheusz halhatatlan kínja – montírozásával, mintegy ösztönösen hasz­nálva a két forrást, érvel A vén cigány­ban is.

A 7. rész első sorának kijelentését ci­táljuk legtöbbet, mint a legmeglepőbb-végletesebb, a költészet egyik legkérlelhetetlenebbül sötét, összegző megálla­pítását – olyan kétségbeesett, hogy interpretátorai sok-sok évtizeden át nem győzték mentegetni miatta a költőt. Értelmezték úgy, mint későbbi elborulásának (volt-e ilyen?, A vén cigány halálo­san pontos logikáját megteremthette volna elborultan?) jelét, s úgy is, mint aki sokat megsejtett ugyan az osztályharc szükségességéből, de megtorpanva nem tudta levonni a végső tanulságot – mégsem ,,egyetemes pesszimizmus” ez… és így tovább, hosszan, nevetséges erőlködéssel, vértelen teóriával. Holott ha már elmélet, csakis arról érdemes beszélni, hogy Az emberek is mennyire végiggondolt, hogy egyetlen pontján sincs logikai zökkenő, s bármily he­ves indulatok feszítik – sőt, éppen azért! –, nem kapkodó; nemcsak eszté­tikailag óriás-mű, hanem etikailag is. Lehet fogni, szorítani, hurcolni ma­gunkkal, követni a mozgását – sóvár szemmel nézni ég felé, tehát fölfelé, mi­közben érezni a földet, pontosabban a föld hiányát lent, a talpunk alatt a reménytelenség kimondójától alku nél­küli szolidaritást tanulni.

kép | vecteezy.com

Előző cikk
KÜZDELEM
Következő cikk
Színes feladatlap