A SZAVAK MÁGUSA

Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.

„Mr. Fegan hetvenegynéhány éves. Minden szerdán, pontban fél kettőkor, Mr. Fegan megjelenik szerény lakomban, ilyenkor nálunk ebédel Mr. Fegan, és ebédnél angolul társalgunk, ebből áll a lecke, és Mr. Fegan nem fogad el külön díjazást a leckéért.
Fél kettőkor érkezik, mi ugyan kettő után szoktunk ebédelni, de ezt nem veszi tudomásul Mr. Fegan, mivel ebédelni, szerinte, fél kettőkor szokás. De azért nem türelmetlen. Leül, kabátban a szalonban, szemben az ablakkal, két karját a karfára fekteti, és vár, míg a család, egyenként, összeverődik.
Mr. Fegan magas és szikár. Magas homlokán néhány fehér tincs, szája egy finom, keskeny vonal, mint a sztoikus bölcseké, orra egyenes: régi angol könyvillusztrációkból kivágott figura. Szeme kék, mint a gyermeké, de csak ritkán látod, mert rendesen lesüti, az öregség tiszta és bölcs szemérmével. Az öregség bája ömlik el minden mozdulatán, természetesebben és harmonikusabban minden ifjúi varázsnál. Íme egy ember, aki korán berendezkedett az öregségre, nyilván nagyon régen: akik ismerik, azt mondják róla, legalább huszonöt éve ismerik ilyennek. Ódonságában van valami az antik bútorok és ékszerek szépségéből, s érzed is a gyűjtő nemes szenvedélyét, a praetium affectionist, abban a gyöngédségben, amit egész lénye kelt – ugyan miért szeretjük a régi tárgyakat, ha nem azért, mert megállván az idők próbakövét, a beléjük dolgozott anyagnak és formának és ízlésnek tartósságáról tettek tanúságot? Patinát csak a nemesfémek kapnak, szépen csak az elefántcsont sárgul – a bádog és puhafa megrozsdásodik, elrothad.
A városból megérkezve, felhevülten vagy elcsigázottan lármás harcokban, idegeimben még zakatoló ütemekkel: rendesen hangos szóval nyitok rá.
– Good day, Mr. Fegan, how do you do?
De rögtön lemérsékli a hangom, csendesítő, hűsítő, fékező nyugalommal, könnyedén felemelkedik – aztán egy utánozhatatlan mozdulattal, ami mindig újra meglep és megszégyenít, hellyel kínál.
– Sit down.
– Thank you – felelem kissé elszontyolodva, és leülök, mint egy diák, holott különben szaladgálni szoktam, ágálni és gesztikulálni, ha vendéget látok.
Mr. Fegan jóságosan bólint, s én gyorsan beszélni kezdek… azaz, hogy kezdenék. Mit szól, Mr. Fegan, mi van megint a városban, olvasta ezt a dolgot… micsoda hallatlan disznóság… és milyen jót röhögtem ma délelőtt, hallgassa meg…
De csak az első mondat negyedéig jutok el, mert Mr. Fegan csendesen felemeli hosszú, hosszú mutatóujját, s nekem torkomon akad a szó.
Minden esetben és mindig újra és ezenfelül – s ez a dermesztő és elképesztő és ellenállhatatlan a dologban – merőben függetlenül a beszéd tárgyától.
Mert ha például azt mondom Mr. Fegannak, Mr. Fegan, az emberek meg vannak őrülve, meg vannak veszve az emberek, Mr. Fegan, ezekkel a gazdasági dolgokkal, elfelejtették az élet célját és értelmét és szépségét, és a boldogságot a pokol fenekén keresik, és itt vagy velük kell táncolni vagy öngyilkosnak kell lenni, akkor Mr. Fegan felemeli az ujját, és azt feleli szomjas és lihegő kérdésemre, hogy mi a teendő, azt feleli Mr. Fegan, helyes, megőrülve, azt lehet mondani, de úgy is lehet mondani, elment az eszük, az is jó angol kifejezés, you can say, went mad, it is good english too.
De ha azt mondanám, égre meredt hajakkal, Mr. Fegan, ég a ház, meneküljünk Mr. Fegan, földrengés van, Mr. Fegan, a kínaiak elfoglalták Budapestet, már jönnek fel a lépcsőn, hogy mindnyájunknak felmetéljék a hasát, már az ötödik emeleten jönnek, és az „agy-gyar magy-gyar”-t éneklik, ami náluk megfelel az ergerbergernek – akkor Mr. Fegan megint csak felemelné az ujját, és nem hagyná befejezni, és azt mondaná csendesen és ellenállhatatlanul, ég a ház, az jó, de a ház lángokban áll, úgy is lehet mondani, az is jó angol kifejezés you can say, the house is set on fire, it is good english too.
És én elhallgatnék, és nyugodtan bevárnám az eseményeket, és eszembe se jutna többé”ellenkezni, legfeljebb egy udvarias „thank you”-t rebegnék, mire ő mindig újra megjegyezné, hogy erre a „thank you”-ra azt kell felelni, „don’t mention it”, vagyis: szót sem érdemel.
És közben, aggódva és szűkölve, kezdene felködleni bennem valami világosság, amit egyre inkább sejtek elbomló önérzettel, mióta Mr. Fegan szerdánként feljön hozzánk ebédelni: hogy mindezek a dolgok valóban szót sem érdemelnek ahhoz az egyetlen fontos és említésre méltó (mentio nable, or worth to mention, it is good english too) lényeghez képest, hogy mi számít jó angolságnak és mi az, amit lehet mondani angolul és mi az, amit nem lehet mondani.
Mert erről van szó, és erről lehet csak szó a szomorú sártekén – a többi hiúság, zűrzavar, álom, átmeneti állapot, káprázat és ködfátyol és mondd már, hogy elsüllyed a világ hajója, mért kell azért kiabálni? avagy tiéd volt ez a hajó?
Nem a tiéd volt. Angliáé volt s ez a szó: angol, nem hitvány valóság, értéktelen lényeg – halhatatlan forma ez a szó, vigyázz rá, hogy rosszul ne ejtsd, a többivel ne törődj.
Jól vagy rosszul teremtették a világot, nem a te dolgod – a fő, hogy megteremtették, s Anglia volt szíves vállalni érte a felelősséget, feltéve, hogy minden polgára az anyaállamnak s a gyarmatoknak is, őrködik, hogy az angol szót jól használjuk, mikor ezt a nyilvánvaló tényt elismerjük.
– Sit down – mondja Mr. Fegan, jólelkűen és udvariasan saját házamban, s nekem úgy tetszik, mintha kicsiny, sávos lobogó lobogna hosszú mutatóujja végén, készen rá, hogy kitűzze asztalom közepére, egy természetes és egyszerű mozdulattal.”
Karinthy Frigyes: Angol nyelvmester, Gyorsfénykép (Pesti Napló, 1932. április 24.)

Érthető, hogy a karcolat szerzője nem olyan nyugodt, mint szerdai ebédvendége, hiszen az írás megjelenésének évében egyre mélyült a világgazdasági válság, milliók egzisztenciája roppant meg, általánossá vált a rettegés a kiszámíthatatlanságtól.

romokban heverő alapfogalmak

A cinizmust, öngúnyt és csattanót ötvöző pesti humort Karinthy beépítette műveibe. Kávéházi találkozásokkor szavait és ötleteit bőkezűen, önzetlenül osztogatta kortársai és a fiatalabb alkotók között. A Nyugat-nemzedék polgárpukkasztó tagjaként megértette, hogy az első világháborúval elkezdődött a mozgásba lendült tömegek kora, és az értelmezéséhez újra kell teremteni magát a nyelvet. Megszületett a Nagy Enciklopédia terve, amelyhez előmunkálatnak tekinthető a „Ki kérdezett…?” címmel 1926-ban megjelent címszógyűjtemény. Az író úgy vélte, a fogalmak újraértelmezéséhez „megérett az idő, szétrombolt és romokban heverő alapfogalmak bábeli poklában, e rettenetes században, melynek tudománya és politikája és művészete szétbontott mindent, és semmit össze nem rakott”. Átfogónak szánt műve formálásához és a nyelv használatához a tudományok felől közelített. „Nem lehet meg a művészet tudomány nélkül” – jelentette ki egyik interjújában. A gondolatok tágasságából és a nyelv kifejezést szűkítő jellegéből fakadó ellentmondásról beszélt. „A gondolat expanzív, időben és térben a végtelen felé törekszik – a nyelv intenzív, szűkít. Ebből egészségesebb időkben a művészet feszültsége született meg, mert az egyensúly fölbomlott, és a magyar nyelv, a világ egyik legszebb nyelve, amelyen boldogokhoz és boldogtalanokhoz lehetett szólni, béklyóvá és bilinccsé vált a gondolat számára.”

Karinthy legfontosabb feladatának a fogalmak tisztázását tekintette, de a megoldást keresve kétségek gyötörték: valóban a meghatározások rendjére, azaz enciklopédiára, vagy a szavak rendjére, szótárra lenne-e nagyobb szükség? Úgy vélte, az előbbi a tudomány, a másik a művészet, azaz a költészet eszköze. „Végzetes különbség nincs tudomány és költészet közt, igazságot kelt mindkettő, meghosszabbított irányvonaluk a végtelenben találkozik. Tételeket akarnak leszögezni, az emberi lélek megváltását szomjúhozzák, világosságot, a valóságos való végső feleszmélését. S ahogy a Szótárt nézem, arra kell gondolnom, hogy formailag, szinte azt mondhatnám, matematikai szempontból ő áll legközelebb a megvalósuláshoz.” Jobb megoldásnak vélte tehát a szótárt, mert az enciklopédiában már bizonyos elgondolás szerint csoportosították a szavakat. A nagy mű legjobb formáját keresve mégis több, enciklopédiába szánt címszóval készült el. A munka, csoda, kegyelet, érdekes, komikum, túlvilág stb. meghatározásai hamisítatlanul karinthys világértelmezések.

Karinthyt az is foglalkoztatta, hogy magyarul megformált gondolatai mennyire fordíthatóak le. Azt állította, mondatait önkéntelenül megvizsgálja, vajon visszaadhatók-e más nyelveken. Igyekezete ellenére műveinek jelentős része komoly kihívást jelent a műfordítóknak. Az Így írtok ti a magyar irodalom alapos ismerete nélkül, más kultúrkörben élő olvasó számára nem nyújthat élményt, szójátékait is csak a magyarul tudók élvezhetik. Komoly szellemi kihívást jelentenek összefüggéstelen kifejezésekből álló beszédfolyamai, az általa kávéházi játékként magas szinten művelt zagyva diskurzus. A halandzsa szerinte a világ legtisztább nyelve, mert csak a beszéd építőköveit ismeri, de használójára bízza, hogy értelemként mit vetítsen egy-egy szó mögé. Idegen nyelven legtöbbször a Tanár úr kérem és az Utazás a koponyám körül jelent meg, életműve zöme a magyarul gondolkodók kizárólagos szellemi kincse marad.

kép | vecteezy.com