„ŐRÜLTSÉG VAGY BÉKÓ”

„ŐRÜLTSÉG VAGY BÉKÓ”

This post was originally published on this site.


Talán ilyen a gőgös és szenvedő, hülye gyerekét sétáltató anya, így figyel, ug­rásra, védekező támadásra készen, ahogyan én évek óta, s mindenféle posztmodern, hát még fundamentalista ostorozás elől menekíteném az úgynevezett modernitást, pontosabban a felvilágosodás teljesítményeit.

– Vagyis: hülye a gyerek?

– Nem. Az én reakcióim a végletesek, de annyi önironikus készségem van, hogy tudjam: az ilyesféle heves mozdulatok kiszolgáltatottá tesznek. A vitapartner pozícióját erősítik, mert elegendő, ha felvonja egyik szemöldökét, s megkérdezi: miért ez a csapkolódás, ez az indulattömeg, hiszen csak elvont kérdésekről, szelle­mi dolgokról beszélünk. Az őszi Liget Akadémián Balassa Péter témája a modernitás kritikája volt, s ő számomra szívhez szólóan és nagyon határozottan azt mond­ta: ezúttal nem kritikai megjegyzéseit sorolja, mert a modernitás visszavétele életveszélyes kísérlet, s jól látható, hogy Boszniához vezet.

– Persze minden „vissza” életveszélyes. A reakciósság pedig, tapasztalom, ke­zelhetetlen s roppant fertőző. De valamelyest higgadtan: a felvilágosodás eszmerendszerében csakugyan megtalálhatók azok az elemek, amelyek felelősek a „mo­dern” társadalmak torz alakulásáért. A steril ráció például…

– Jó, higgadtan: felvilágosodásról beszélni, a felvilágosodás eszmerendszerét bírálni általánosságban, meglehetősen primitív. Mint ahogy elnagyoltan keresz­ténységről vagy szocializmusról is badarság szólni, és csak politikusok szokása, hogy nyilatkozzanak az ifjúságról „egészében”, vagy az értelmiségről, a nőkről stb. Descartes megfogalmazásai között nem nehéz olyan passzusokat találni, ame­lyek mai tudásunk szerint, s ha az ideákat ideológiává silányítjuk, és a megvalósu­lást egyenes szálon visszakötjük az elképzeléshez — nos, igen, amelyek torzulatot mutatnak. Vagy nem különösebben kedvelem a hegeli akarnokságot, de ez inkább ízlés, alkat, világnézet kérdése, és súlyos csúsztatás közben azt állítani, hogy Kant vagy Goethe, Diderot vagy Rousseau életműve a féloldalas ráció apoteózisa, amelyből kétségbeejtően hiányzik a szakralitás. Első számú javaslatom tehát, hogy az eszméket is mindig a maguk konkrétságában, vagyis megnevezve (a lelőhelyü­ket is) vizsgáljuk, bíráljuk, szeressük vagy utáljuk.

– Finom kis csel. Látszólag csak tanáros pedantéria, holott mindenekelőtt azt feltételezi, hogy érzelmi megnyilatkozásaink előtt tisztázzuk: mi az eszme. Kétségtelenül éppúgy mondhattam volna első javaslatként, és most már — mi mást tehetnék? — másodikként említem: tegyünk különbséget idea és ideoló­gia között, és egy pillanatra se tűrjük, hogy a kettő valahogy összezagyválódjon. Amikor Kant leírja, hogy a felvilágosodás lényegében bátorságot ad, hogy önnön értelmedet kövesd, talán sűríti, sőt, szinte zenei értelemben képes megszólaltatni az ember szabadság és nagykorúság vágyát. A varázsfuvolától a IX. szimfóniáig oly sok rokon hangzás kíséri nekem a mondatot, és – ez a döntő! – csak a kö­vetelést hallom, nem a kiváltságot, az áhítatot, amit különben mindenki egyedül, szellemét is megmozdítva érhet el. Amikor aztán ebből a kanti eszméből ideoló­gia lesz…

– Miért?! Hát mégis lehet ebből?

– Lehet aljasul hivatkozni rá, kiforgatni, felhasználni, végül bármilyen pragma­tikus, önző, egyéb érdek szolgájaként elővezetni. Az evangéliumból sem túl logiku­san következnek a kereszteshadjáratok, de hangsúlyozom: az idea elvonása és az ideológia képzése egymást fedő, szellemellenes, mindig politikai célú és tömegeket kezelő eljárásai az igazán veszélyesek. A különbségtételhez pedig, hogy mi idea és mi ideológia, a legjobb, ha megvizsgáljuk magát a tárgyat: egy idea nem uszíthat sem egyes embereket, sem közösségeket egymás ellen, voltaképpen nem buzdít semmiféle cselekvésre, mert az ideák az ember áhítatos igazságkutatásának ele­mei. A kutatás során a gondolkodó tévedhet, hibás logikai műveletekbe bonyolód­hat, szűkös vagy éppen szertelenül csapongó lehet, de csak olyasféle szellemi természetű vétséget követhet el, mint a széthulló regényt író, hosszadalmas zenemű­vet komponáló vagy modorosan játszó művész. A „csak” nem felmentést is imp­likáló lefokozás. Az eszméiért valaki az életét áldozhatja – de a magáét, nem a másokét. Az ideológia ezzel szemben…

– Igen, tudjuk, a mások kezelését célozza.

– Az ideológia mindig cselekvésre serkent. Meglehet, csak annyit közöl, hogy a feketék, a cigányok, a zsidók, az arisztokraták, a szegények, a nem keresztények vagy a nem mohamedánok, ebben-abban elmarasztalhatók, ez és ez a negatív jel­lemzőjük, de az állításban – csak a legritkább esetben burkoltan – ott az ösztön­zés is: ha védekezni akarsz ellenük, s kivált, ha önmagadat teljesen mentesnek látnád a fekete, cigány, zsidó stb. hatástól, tégy meg mindent kiközösítésükért, végül kiirtásukért. Az idea, noha szellemi – vagy éppen azért? – törékeny, rebbenékeny és intimitást feltételez. Az ideológia csak közösségben működik, mindig sok embert ragad magával.

– Madáchnál az a bizonyos csöppnyi „i”…

– Madách halálosan pontos. Az egyház a homousiont, az egylényegűséget hir­detve likvidáltatta a homoiusionistákat, vagyis azokat az eretnekeket, akik sze­rint Krisztus nem isten, csak istenhez hasonló ember. Ádámot konstantinápolyi kalandja során éppen ez az első pillanatban – de csak az első pillanatban – nevetséges „i”-cske döbbenti rá, hogy ismét a megvalósulás, az uralomra kerülés közben, mint valami nagy bűvésztrükk: ideákból ideológia lett. A csapda elkerülésének posztmodern javaslata, hogy egy­ként hagyjuk az ideákat és az ideológiákat.

– Legalábbis ne vegyük halálosan komo­lyan azokat az „i”-cskéket… Van benne valami luciferi bölcs destruktivitás.

– Van. De inkább a szellemi dezertálást, az öncsonkítást érzem – vagy attól félek. Hogy lemondunk arról a bizonyos bátorságról, meg­különböztetési képességünkről, s mert bonyo­lult és gyakran igazságtalansághoz vezet, ha el­döntjük, mi a jó és mi a rossz, illetve a jó vagy a rossz mikor és kinek jó vagy rossz, hát in­kább szelíden nem választunk. Amúgy is oly kevés múlik egy emberen, és a tülekvő, érvé­nyesülni akaró, a maga jogaiért síkra szálló oly taszító jelenség. Csakhogy az ember – ha nem veszíti el emberi specifikumát – nem lehet meg idea (vagy, sajnos, ideapótló ideológia) nélkül.

– Az „új” tanok között kiemelkedő hely jut az ökológiának: mozgalmak szerveződhetnek jelszavaival; elég bizonytalan tartalmú a foga­lom és elég katyvaszos a köztudatban ahhoz, hogy üzletiesen integrálódjon vagy épp arro­gáns-deviáns képviselői az extremitás szférájá­ban tartsák.

– Ez úgy hangzik, mintha ideából máris ideológiává lett volna, s a keserűség, azt hi­szem, jogos. Pedig talán csakugyan az ökoló­giai szemlélet meghonosodása az emberiség egyetlen megmaradási esélye, s túl ezen: az ökológia – mint együttéléstan – szép is. Em­ber és ember, ember és más élőlények, vagy ember és a mindenség kapcsolatát legelőbb a kölcsönösségben, a szolidaritásban láttatva az ökologikusan gondolkodó mintha mindenféle kulturális hagyományból bőségesen merítene anélkül, hogy kapkodóan indentitászavart lep­lezne. A szellemi életben nincs talán ma sürge­tőbb és nagyobb feladat, mint megmunkálni az ökológia ideáit, s az új világ- és emberképhez megfelelő új hangot, új szókapcsolatokat, új nyelvet találni. De lehet-e közben radikálisan harcolni, hogy ne váljon ideológiá­vá, „békó”-vá, vallássá, hatalmi eszközzé? Muszáj.

– Mégis: hogyan? Hisz tudjuk, az ideológia a hatásos, az életerős, és a megvaló­sulás mindig ideológu-sulást jelent.

– Ha valaki azt állítaná (és persze, mérhetetlenül sokan állítják), hogy van erre válasza, biztosan tudnám, hogy ideológussal találkoztam. Az egyetlen, formá­val is hitelesített közelítési módnak a szépirodalom tűnik. Mert csak a művészet – meghatározó ideológia-mentessége, vagyis szabadsága miatt is – tud egyszerre árnyalt és határozott ítéletű, testes, érzékletes és remegően átszellemült, lázító és ugyanakkor szelídítő lenni. Nyugtalanító, miközben mégis megértet. Mert soha­sem kinyilatkoztat. Amúgy roppant gyanakvó vagyok még az ilyesféle teoretikus elmélkedéseket illetően is: itt akarnak valamit.

– Az én gyanakvásom, sőt, sejtelmem ezúttal meglehetősen önös: mi volt itt a – bármily csekély – szerepem. Pusztán az antikvitásban is jól bevált formai elemet, keretet szolgáltattam? Vagy még alkalmibb: hogy a monologikus szen­vedély látszatát is kerüljük? Monologikus szenvedély? Például: mi az, hol, kinél?

kép | vecteezy.com

Előző cikk
Gyümölcs vagy zöldség?