TEGNAPUTÁN 2.

Új sorozatunkban folytatásos történetet indítunk, amelyben a részeket más-más szerző írja.

ELŐZŐ RÉSZ

ÚTICÉL

A Nemzeti Urándúsító Állomás nagykapuja előtt álló őrök közül a bal oldali szundított el először. Harmadik éve szolgált a seregben, régen megtanult már föltűnés nélkül állva aludni. Öt perccel később a társa, a jobb oldali őr is elszenderedett. Ő azonban még csak féléve húzta magára az egyenruhát, ezért, miközben állva bóbiskolt, előre-hátra, majd jobbra-balra is dülöngélt egy keveset, akár azok a rugóra szerelt aprócska gyerekjátékok, amelyeket a Gurvara-hegylánc lábánál, a Frág folyó két partján fekvő nagy kereskedővárosban, Frágkapatoson árusítanak a hegyekből a hóvégi nagyvásárokra érkező gurmundok. A bokorban bujkáló kém figyelmét pedig nem kerülte el ez a kicsiny amplitúdójú ingás-bingás. A kém négy napja érkezett a Nemzeti Urándúsító Állomáshoz a szomszéd Birodalomból, a határon az óriáskurkászok elhagyott alagútjait használva jutott át észrevétlen, azokon az alagutakon, amelyekről mindkét birodalomban azt hitték, részben beomlottak, részben varangyos turkálók tanyáivá váltak, márpedig varangyos turkálóval találkozni nemcsak szerencsétlenséget, de az esetek többségében halált is jelent. A kém azonban tudta, hogy melyik járat veszélytelen és üggyel-bajjal ugyan, de áthatolható. Oldalra pillantott, az android még töltötte magát. Nem zavarta hát, visszafordult a kapu felé, és le nem vette tekintetét a szunnyadó őrökről.

Merel anyja eközben sebesen lépdelt az erdei ösvényeken. Egyiken-másikon könnyebben haladt, leginkább viszont komoly erőfeszítésébe telt, hogy a sűrű bozótban, a ruhájába ragadó kákalagok és a lába előtt tekergőző kollányok közepette törjön előre a célja felé. Annál is nehezebben ment ez, mert fogalma sem volt, mi a célja. A vérzése lassan elállt, a hátán egyenletesen szuszogott a gyermek, s az anyába belehasított a fölismerés: elképzelése sincs, miért és hová tart. Ám a következő pillanatban, éppen amikor Merel álmában fölnyögött, a nyugtalanító gondolat hirtelen elillant, s a nő céltudatosan, határozottan haladt tovább előre.

A trónörökös unottan hallgatta a testőrség parancsnokának beszámolóját arról, hogy újabb sasnak álcázott drónnal szakadt meg a kapcsolatuk. A trónörökös utálta a drónokat, mióta az egyik majdnem egy komplett reggelizőasztalt ejtett a fejére. A testőrparancsnok monoton hangja mellett inkább azon tűnődött, milyen örömök várják majd az androidbordélyban, ahová állítólag új modellek érkeztek. Olyan hirtelen tört rá a vágy ettől a gondolattól, hogy félbeszakította a testőrség parancsnokát, idegesen elbocsátotta, és szinte rohant a kéjtanyára, ahol régi cimborájába, Mohdába botlott, s együtt léptek a belső termekbe, hogy kiélvezzék a nap hátralévő óráit.

Az android végre megmozdult, oldalba bökte a kémet.

– Au – szisszent föl az. – Ez kellemetlen, ne csináld! Már párszor kértelek.

Az android nevetett, mintha valódi ember lett volna. A kémben ilyenkor mindig fölébredt a csodálat a tudósok, kivált az androidmívesek iránt, hát igen, a 007-es titkos-ügynök-android-modellek bárkit képesek megtéveszteni.

– Helyzet? – érdeklődött a 007-es modell.

– Elaludtak – vigyorgott a kém. – Behatolunk.

– Hatoljunk be!

Olyan halkan és sebesen szelték át az erdő szélét a kapu előterétől elválasztó keskeny mezőt, hogy talán még akkor sem vették volna észre őket a kamerák, ha a 007-es modell nem bocsátja ki a zavaró jeleket. A két őr ártalmatlanná tétele sem tartott két másodpercnél tovább, s egyikük belépőkártyájával már benn is voltak a szigorúan védett katonai objektumban.

A Malavel-tavi halászok elsődleges bevételi forrásának a koncogó számított. Ez az elevenszülő halfajta azon kívül, hogy ínycsiklandó ragut lehetett belőle készíteni, jótékony hatással volt a férfi és a női libidóra egyaránt. A negyven méter hosszú, három mázsát nyomó óriások születésük után két hónappal, mikor még csak méteresek és harminckilósak voltak, fölúsztak a Malavel-tavat tápláló négy folyó valamelyikén, s megtámadták az első útjukba akadó folyami óriáspolipot. Ha győztek, befalták a polip mind a kilenc karját, azzal visszatértek a tóba, hogy onnantól kizárólag lakramanta-gyökeret egyenek. A lakramanta a Malavel-tó középső részének jelentős részét beborította, a tavi liliomok közé tartozó faj kilométer hosszú gyökerekkel kapaszkodott a tófenékbe, virágai megannyi mózeskosárként lebegtek a felszínen, fészkéül szolgálva jó néhány vízi madárfajnak és a malaveli vámpírvidrának. Mivel a Malavel-tó néhol elérte a húszkilométeres mélységet is, a lakramanta-gyökerek bőséges táplálékkal látták el az óriáshalakat.

Ezúttal azonban nem koncogó, de még csak nem is pupitihal akadt Mitike hálójába, hanem egy sast formázó drón. A barázdált arcú, komor tekintetű halász először csaknem visszadobta a zölden ragyogó vízbe a szerkezetet, aztán eszébe jutott a frágkapatosi vonattal előző nap érkezett elektromágus. Jó pénzt fizet majd érte, vélekedett, nagyot köpött a vízbe, s a part felé irányította motoros ladikját.

Merel anyja elérte az erdő szélét. Amint az utolsó fát is maga mögött hagyta, fölébredt a hátán a gyerek. Nem sírt, csak cuppogott, amiből a nő tudta, hogy itt az idő megetetni. Szerencsére bőségesen volt teje, Merel teleszívhatta magát. Az anya is megpihent kissé, aztán tovább indult északnyugat felé. Egy kis patakot követett folyásirányával szemben, s csakhamar kibontakoztak a távolban a Gurvara-hegylánc csipkés kősziklái. Merel anyja megállt, tenyeréből szemellenzőt formált, vizslatta a messzeséget. A leendő Messiás újfent álomba merült a hátán. A patak túlsó partján ekkor tűnt föl egy unikornisfogat. A bakon furcsa, medveszerű férfi és egy aprócska kislány ült. A patakhoz hajtottak, s azzal a ponttal szemközt álltak meg, ahol az anya és gyermeke megtorpant.

– Egy gyermek az a hátadon, ugye? – kérdezte a medveszerű férfi szokatlanul magas, kislányokra jellemző hangon.

– A gyermekem – válaszolt az asszony.

– A Frág menti Nerentéből jöttök? – faggatózott tovább a férfi.

– Onnan – ismerte be Merel anyja.

– Akkor titeket keresünk – szögezte le a kislány olyan mély és dörmögő hangon, amilyen megtermett fickók szájából hangzana természetesen, nem az övéből.

– Mit akartok tőlünk? – Merel anyja igyekezett palástolni aggodalmát.

– Segíteni – mondta a férfi.

– Elviszünk benneteket Frágkapatosba – közölte a kislány.

És Merel anyja hirtelen bizonyosan tudta, hogy oda kell mennie, útjának az az első célja.

kép | Bornemisza Eszter művei, Csillag Pál fotói