SZELLEM A PALACKBAN

Amikor Jádzsnyavalkját megkérdezik a Brihadáranjaka upanisadban, mi nem száll ki az emberből, ha meghal, mi marad abban a holttestben, amit minden elhagyott, azt feleli: a neve. Az indiai nominalizmus, különösen a buddhizmus filozófiája szerint a náma formát és nevet egyaránt jelent, s e két jelentés közös szóalakjának oka az a gondolat – ha tetszik, megfigyelés –, hogy az emberi sors tartálya, öntőformája a név. A keresztségben dől el a jövő.

A latin nomen est omenben ez a fantasztikusan tömény megsejtés már csupán visszaköszön. Összhangban árja végzetével, Berlin hullájából is csak a név marad, a folyton nagyra növő vérmedvebocs fenyegetése: mégis, ez a forma mintha eleve eldöntött volna minden, még majd csak elkövetkezendőt. A Brandenburgi kapuba torkolló allén is a nominalizmus kísértete jár. Valami reinkarnálódott a múltból, ma még csupán az idegszálak radarjával észlelhetően újralétesült, és ez a szörnyű erőfeszítéssel tagadott valami tehet róla, hogy a múltat feledni vágyó újnémet fővárosban minden a múltra emlékeztet.

A FÁKAT FAGGATOM

Aki Berlinben ma a fal környékén hársfasorokat ültet, elrozsdásodott, kunkori villamosvágányokat, császárkori lámpaoszlopokat szed föl, mintha észre sem venné, hogy itt maguk az épületek tiltakoznak a kezdődő nagy majális ellen. Libabőrös a táj. A házak nem szívesen öltik fel gyászukra ezt a mi sem történt, vígözvegyi maskarát. Az európai lidércnyomás e nagy jelképéhez más sors lett volna méltó, nem a nevéből újracsírázó; ötven vagy száz évre el kellett volna hagyni, olyan zónává nyilvánítani, melyben idővel már csak Tarkovszkij Stalkere ismeri ki magát, hogy végül a természet irgalma tegye vadonná az örökre megcsonkult múltat.

Most, mikor az immár egyesült Berlinben bolyongok, legelőször is a fákat faggatom. A fa másként emlékezik, mint az állatok: mindent lát, semmiről sem beszél, fátyoloz, nem kitakar, kínját évgyűrűibe fojtja, nem szavakba. Nyolc éve, a város hétszázötvenedik születésnapján a Múzeum-szigeten még cserjék nőttek a romos emeletekből, én pedig arra gondoltam, milyen furcsa, hogy a pusztulás is lehet megnyugtató. Egy kastély udvarán Bach Parasztkantátáját fokozták le vásári látványossággá balett-mímusok, s a fuvolák, szopránok és telt baritonok ujjongását berekesztette egy alacsonyra ereszkedett B–747-es – bombázó? utasszállító? – robaja.

szovjet emléktárgyak

A Brandenburgi kapu ma valahogy kedélyes, mint egy még el nem csépelt, de már ócskuló anekdota. A földdel egyenlővé tett francia és angol nagykövetség helyére, poszt-neogót kertet emel ipar és művészet. Addig azonban kirgiz és csecsen, lengyel és szingaléz még szinte meleg szovjet emléktárgyakat árul, lophatót és lophatatlant, közkatonai uniformistól tábornoki váll-lapokig, tányérsapkákat vadító bőséggel, fejbevágott Gorbacsov-matrjoskát, melyből miniatűr főtitkárok ármádiája rajzik elő, színes festékborította kődarabokat – szinte látom a garázsában betonrepeszeket gyártó vállalkozót, mint árasztja el kegytárgyakkal a falkultusz híveit –, infravörös látcsöveket, szuronyt, öt márkáért műanyag dobozkában Trabantot, jelvényeket és levelezőlapokat.

Édes a perverzió, fele cukor, fele méz. A Reichstag mögött, a folyón túl holdbeli salaksivatag, fekete mező terpeszkedik, rajta rózsaszínre, sárga-lila cirmosra mázolt, farukra állított, darabokra szaggatott, de még tovább trancsírozható MIG-vadászgépek, páncélautók, tegnap rettegett, ma döglött oroszlánok. A folyón innen, a birodalmi gyűlés színtere mellett rögtönzött temető, fejfák színes szalagok és nevek, fehér pléhlapra fekete festékkel odakent betűk: 12 éves, lelőtték, 1962 augusztusában találták, ismeretlen, testvérpár, húg és báty, egyazon esztendő négy hónapja alatt mindkettejüket vízbe fojtotta a Spree medrébe feszített háló. Ennyi maradt a fal áldozataiból: nevek. Mint az adakozásra felhívó tábláról kiderül, az új Bundestag sokallja már a múltat, az emléktüntetés addig tart, míg az odavetett pfennigekből virágokra futja.

BERLINI BUNKER

Szorongásom akkor kezdődött, mikor a Bundestagban hiába kerestem a berlini bunkert, Hitler öngyilkosságának színhelyét. Úgy képzeltem, míg megvan, látható, megérinthető, addig biztos, hogy a lidércnyomásnak vége. Mikor kiderült, hogy a német történelem három évszázadát bemutató kiállítás hét termében sem jutott hely akárcsak egyetlen futó figyelmeztetésre, hol jár a látogató, akkor kezdtem úgy érezni, hogy akasztott ember házában keresek kötelet. S hogy egy komoly, érett német vezetés éppen ezen a helyen utasíthatná el az ízléstelen tapintatot, mely a megkíméltet is beszennyezi.

Émelygésem ahelyett, hogy csökkent volna, még komiszabbá vált, mikor a Gropius-ház felé közeledtem. Az Amerika felfedezését ünneplő kiállításra igyekeztem, át a Nyugat- és Kelet-Berlint még mindig elválasztó széles homokpusztán, afféle senkiföldjén, s a füstös hivatalok között szinte egyszerre bukkantam az újdonat Számvevőszék falán a szocialista munka örömét-dicsőségét hirdető vagy húszméteres majolikára (előtte tanácstalan afrikaiak), meg egy épületkolosszusra, melyet karnyi vasrács, tankkihajtók, méteres falak, sorompók védtek építőitől. Utóbb kiderült, hajdan ez volt az állambiztonsági hivatal székhelye, még utóbb, hogy ma is az, csak másképp hívják: ennyit a nominalizmus csődjéről. Az épületet épp tatarozták, ami egy nép hálájának mindenkor, minden rendszerben megbízható jele. Mellette drótháló mögött vagy száz méteren át még mindig a fal szétvéshetetlen betonpilonjai magasodtak: kirobbantott vasszálak, azon túl gazos-füves dombok, terebélyes, vereslő téglatörmeléktől tarka rommező. Fél szemem még mindig a csinosítgatott erődön tartva, mielőtt beléptem volna a Gropius-házba, tétován a szomszédos barakk felé indultam. Vajon miféle emléket rejt itt a föld? Kolumbusz lázálma, az Indiák helyett így tévedtem a Gestapo múzeumába.

Nem tudom felidézni a tényeknek azt a sokaságát, amivel ott szembesültem. Embertelenségüket csak a kiállítás csöndes tárgyilagossága múlta felül.

Előbb a szervezet kialakulásának története, világos ábrákon a Himmler és Göbbels növekvő hatalmát tanúsító átszervezések, majd a Heydrich elleni prágai merénylet fényképei, a romok helyén hajdan állt épület, a főhadiszállás megszerzése és átépítése körüli huzavonák dokumentumai: hogyan sikerült a börtönnek nemigen alkalmas palotát egy álmennyezettel mégiscsak úgy kettéosztani, hogy abban már elférjen egymás fölött két cellasor, közbül egy keskeny folyosóval, s hogy az a hat fogoly a háromszázból, aki túlélte az épület ostromát, csodával határos módon miként szabadult ki az égő zárkából, a rácsok mögül, miközben eltörtek a csövek és a kamrákban emelkedett a víz.

füstölgő üszkök

Előttem egy géppel írott levél, valamelyik Wehrmacht-tiszt panasza: „Miért kell ilyet csinálni? Embereinket e belorusz falucska lakosai három napja barátságosan fogadták. Ma, mikor visszatértem, füstölgő üszkök látványa fogadott. A mieink rájuk gyújtották a falut, de nem mindegyik test égett el teljesen, ezért a disznók napok óta emberi végtagokat vonszolnak az utcán.” Aztán a varsói gettólázadás résztvevői: már bekerítve ülnek a földön, kezük a tarkójukon, körülöttük SS-ek, a Vörös Hadsereg kivár, utánpótlási vonalait erősíti. Végül a kivégzések. Katonák egyenként, sorfalban, megásatott sírok előtt térdeplő vagy bábumód álló civilek: és statisztikák, statisztikák a deportálásokról. Zsidók, cigányok, ellenállók. Minden nem fér ide, de mindenből egy csipet – igen. A tetőtlen pince felett ólomszürke a berlini ég.

A középső terem az ellenállóké, von Moltkéé és társaié. Legtöbbjüket a Plötzensee-i fegyház börtönében végezték ki, 1942-től szinte folyamatosan: néhányat közülük a rutin tehetetlenségével a vereség napján, 1945. május 9-én. Abban a Berlinben, ahol Stauffenbergnek csak egy – még mindig golyóverte, törött ablakú, lakatlan házak és bozótos grundok között átvágó – mellékutca jutott, megtisztító élmény térdet hajtani e két tucat arckép előtt. Számra bármily csekély és jelentéktelen volt a német ellenállás, mégiscsak ezek a teljes reménytelenségben is rezzenetlen arcú nők és férfiak mentették meg népük becsületét. Míg ezzel Germániának van mersze szembenézni, nincs veszve minden.

HATVANNYOLC AUGUSZTUSÁBAN

Milyen jogon kérem rajtuk számon a mai önmagukat? Mert ismertem a tegnapit is. Itthon vagyok – tizenhárom éves korom óta sokszor megfordultam erre, egy ideig második hazámnak hittem előbb a szász, majd a porosz földet. Első szerelmem is német volt, csendes, anyás nyugat-berlini lány, a vasfüggöny világában hatványozottan reménytelen volt harcolnunk a soha el nem ért viszontlátásért, amelynek 1968 tavaszán, Prágában kellett volna bekövetkeznie. Margrit azonban nem utazott el Prágába, én is elbizonytalanodtam, noha terveztem, mégsem szöktem meg a gimnáziumból, végül megírta, hogy a Kurfürstendammon egy tüntetéskor Benno Ohnesorgot agyonlőtte a rendőrség. Forrongott Európa, fellázadt a diákság, barikádokat emeltek, Rudi Dutschke és Herbert Marcuse nevétől visszhangzott minden szöglet.

Hatvannyolc augusztusában Falkenseeben, a falon innen álltam. Túloldalt, vagy két kilométerre már a nyugat-berlini Spandau háztetői vereslettek. Ugyanúgy szenvedtem, mint bárki az itteniek közül, akinek odaát rekedt valakije és nem láthatta többé soha. Minden szem erről beszélt, Ulbricht üvegbörtönéről. Az ember tragédiája itt bővül a berlini színnel. Ez a soha, az elnyomottak igaza tett eggyé közülük.

A szabadság halványától szabadulni képtelenül, hetekig lebzseltem a Friedrichstrassén, ahol a gyorsvasútról le-leszálltak a nyugat-berliniek. Talán azt reméltem, véletlenül viszontlátom Margritet, ki tudja már. Kutyás rendőrök vigyáztak öntudatomra. Hetekig részeg voltam, napra nap leittam magam tehetetlen kétségbeesésemben, hogy nincs menekvés, nincsen megoldás. Oda se figyeltem a hírekre, mi történik a világban. Azt is csak hazautazásom, a küzdelem feladása napján tudtam meg, hogy Prágában kitört a forradalom, a vonatok nem járnak, és hogy a rettegett rendőrség tehetetlenül áll a pánik és a tumultus előtt.

Akkor kitörtem, elbitangoltam. A wittenbergi úton, a tilos autópályán stoppoltam, végre kiszabadulva a felnőttek és a hatalom nyomasztóan erőszakos, tizenhét évemet kerékbe törő világából. Egy hét múlva fogtak meg.

ELŐTTÜNK A MÚLT

A hazaút nyomorúságairól fölösleges beszélnem. Lengyelországon és Ukrajnán keresztül, Csehszlovákiát széles ívben kikerülve, más megbízhatatlanok társaságában, menekültvonattal toloncoltak haza. A vagon padlóján aludtunk, újságpapírokon, és a határon egy öreg lengyel vasutas a magyar szó hallatára kezet csókolt Arankának, kis csoportunk piszkafájának. Itthon aztán gyűlöletemben teljesen elfelejtettem németül, húsz év meg Rilke kellett hozzá, hogy felfedezzem nyelvük titkos mélyeit.

„Még előttünk a múlt”, írta Cvetajeva őt idézve Borisz Paszternaknak. November tizenhetedikén, a Milos Jakes rendszerét megbuktató utolsó prágai tömegtüntetés évfordulóján ott állok a Vencel téren, Jan Palach emlékhelye előtt. Néhány méter átmérőjű körök, benne névsorok, az áldozatok fényképei, gyertyák és krizantémok, keresztek és papírzászlócskák. Itt lobbant fel a láng, a tavaszi áldozat, amely a végső egyenlőségjelet tette Novotny prágai és Diem saigoni rezsimje közé.

válaszra váró kérdőjelek

Igen, a jövőbe ezért nem jutunk el soha: mert utunkat állja a múlt, hatvannyolc szelleme. A buddhista szerzetes meg a diák eleven csóvája máig válaszra váró kérdőjeleket világít meg. Mindketten azt remélték, sorsuk majd fölrázza országukat. Igazolta-e a történelem optimizmusukat? Mire ébresztették rá honfitársaikat? Kinek kaparták ki a forró gesztenyét? A mártírnak, ha ma megadatna, hogy lássa, miféle szellemet szabadított ki a palackból, vajon megállna a keze a gyufa felé félúton? Palach halála a szükséges értelmetlen volt, vagy értelmes, de szükségtelen?

Talán a vértanúk csalódásával van kikövezve az út, amerre fajunk tántorog. Minden változás után ismét a változtatandó következik, a palack mélyén az invariáns, a tettvágy a készületlenség ördögét szabadítja rá a történelem potyautasaira, és a vízbe szórja őket.

kép | vecteezy.com