KORMOS ISTVÁN VERSÉRŐL

This post was originally published on this site.

HARANG

láttam szomorúságodat
szemedben szomorúságomat

ujjaim vágtató lovak
dobogtak márvány-gerinceden

de hozzám hajtottad fejed
hozzád hajtottam fejem

egy szárnyacsavart ablakot
a szél az utcára csapott

városmajor harangja vert
sötétség pohara betelt

tejfogad koccant mire kell
ez a szerelem mire kell

forgott ég-föld velünk
s tudtuk hogy csak elveszünk

hallgattam gyerek-sírásodat
hallgattad gyerek-sírásomat

Ennek a párnak is harangoztak! Miért nem tudnak örülni a gyönyörnek, mit bonyolultkodnak ezek? Honnan a nász közbeni bánat a szemben, a riadás, a rettenet? A kitekert szárnyú ablak levágni hurcolt csirkét idéz, a sötétség betelt pohara Jézus vagy Szókratész végzetét. A sötétséggel teli sorra kontrasztként tejfog villan, holmi pedofil-képzet sanda gyanúját keltve. Csak van racionális oka ennek a roppant világvégének! Tiltott szeretkezésről lenne szó? Vagy a legelsőről, a (tiltott) nagyon korairól? Mindegy, az ijedelem marad, talán arról szól, hogy ennek a szerelemnek nincsen jövője, nincsen múltja. Nem mai szöveg persze; korunk önfeledten és tudatlanul tapicskol az erotikus mámorban, a csiricsáré díszletek mögötti felvágott erekről, kiégésekről, erőszakról pedig alig esik szó… Mai vers is ugyanakkor, hiszen a szerelem ősi testközössége visszaforgatja életünk képsorait, visszahullunk saját gyerekkorunkba, meghalunk és újraéledünk. Először lépünk közösségre az ijesztően nagy világegyetemmel. Először forrunk össze tökéletesen egy másik lénnyel. Legutóbb effélét az anyaméhben tapasztaltunk.

A TESTET ÖLT című antológiából

kép | vecteezy.com