VONATON

This post was originally published on this site.

Tudtam, hogy jönnek érted. 
Mikor temetés után a szemedbe néztem, 
elárult a holdfény. „Most menj”, 
mondtam, „indul a vonat”, mondtam, 
„menj, csak vigyázz a széllel”. Öltöztettelek, 
mint kiskorodban. Kapaszkodtál, szétbomlott 
a hajam. Igazgattam a kontyomat. 
A ruhák sorra megálltak rajtad, pedig 
nagy szél volt és vacogtál. 
„Menj”, mondtam, „kikísérlek”. „Mennünk kell”, 
mondtam, „nem szoktuk csak úgy feladni”. 
Egy szót se szóltál. Búcsúzóul is 
csak ennyit, „nem hervad a koszorú”. 
A hajadnak nem volt illata, az a régi, 
mikor elbúcsúztunk a lépcső előtt. 
Felrázta a kontyomat a szél. Egészen 
átfáztál, lila volt az ajkad. 
„Nagy a szél”, mondtam, „érzed milyen 
sós a tenger felől”, de te már a lépcsőn 
álltál. Ritmusra integettél. Nem tudnád 
összevissza, rend nélkül, csak úgy? 
Intettél a szemeddel, megint, hogy 
ne féljek. De én már csak a szelet láttam, 
a vonatot meg téged. Nem vártam 
meg, míg indul. Követ dobtam a holdra. 

kép | vecteezy.com