HIDEG

Megérkeztem végleges lakhelyemre. Különös a csend, az erdőtüzek füstje, a csaláncsípés a lábszáramon. Combom hajlatába fertőzött kullancs fúrta be a fejét. Itt meg tudnék halni. Az utcán nem zörögnek ócska villamoskocsik.

Az az érzésem, hogy piszkos leszek a földtől. Ikerhurkos ujjnyomaim ott maradnak a tiszta felületeken. Keletre egy fővárost ölelő középhegység lepusztult rögei, a rác házak felett műholdak és csillagok. Esti misekor keresztet vetnek a sötét földre a kivilágított templomhajó osztott táblás ablakai.

A túlfűtött buszokon rosszul jár az óra. Egyszerre lép két egyforma cipőt viselő nő. A hátsó ülésen szimmetrikus arcú, szemüveges lányok, az öregek pólóin angol feliratok és rockzenekarok. A válást a házastársak közötti visszafordíthatatlan elhidegülésre hivatkozva mondták ki.

A cirmos macska már itt lakott, amikor jöttem. Fűnek-fának elújságoltam, hogy befogadtam. Nincs válaszom a kérdésre, mitől enyém ez a föld. Mintha idegenbe szakadt bevándorló lennék egy különös szokásokat gyakorló nép földjén. A helyiek galaktikus években mérik az időtávokat.

más tartományokban

Foglalkoztat, hogyan érzékeli a macska a világot. Elképzelhetőnek tartom, hogy más hullámhosszokon is lát fényt, más tartományokban is hall hangokat. Nem tudhatom, milyennek látja a rozsdás szögek helyeit a falban, és mit hall, mikor kétszer dudálnak a kamionok a nyugdíjas tanárnő háza előtt.

Nem lepett meg, hogy sokáig tartott megszelídíteni. Mérgező növények közt görnyedtem, csigolyáim átütöttek megritkult anyagú kardigánomon. Hónapok teltek el, mire érdek nélkül elfogadta társaságom. Simogatásomat nem tűrte, de ernyedten lógó kézfejemhez számítóan törleszkedett.

Olvastam, hogy a termékeny félholdban szegődött az ember mellé. Múmiája brit gyarmatosítók gőzhajóit fűtötte, évszázados keresztényi üldözése ránk szabadította a pestist. Elfoglalta a nyárról a verandán maradt hófehér beltéri fotelt. Dorombolással gyógyít, kilenc élete és hat érzéke van.

Furcsa őszünk volt. A vén akác csak november végén kezdte lombját hullajtani. A szomszéd udvarát kecses, színes levelek borították el, az enyémet csúnya rozsdásak. Szeles napokon a fal tövében örvénylettek, esőben a lépcsőre tapadtak. Nem e világi hangot adtak ki a levegős radiátorok.

Elleptek a svábbogarak. Megfigyeltem, hogy nimfáik még szárnyatlanok. A pincében egér fialt, a lisztben molylepkék petéi várták a holometamorfózist. A férfi, akivel nem aludtam egy ágyban, sosem használta kétszer egymás után ugyanazt az evőeszközt. Sosem a legfelső ruhát vette ki a szekrényből.

A pókszázlábúak régi ismerőseim. Fejvesztve szaladtak szét, amikor betettem a kredenc aljába a bontatlan étkészleteket. A költözés heteiben allergén por szállt a rokonok garázsaiból előkerült papírdobozokból, a szomszéd udvarán eszelősen forgott a fekete kutya. Még vártam a sértődött barátnők telefonhívásait.

Beszökött hozzám egy széncinege. Azt mondják, agresszív madarak. Elhullott patások tetemeiből lakmároznak, és ha ember méretűre nőnének, kiirtanának minket. A férfi, akivel a nagyvárosban éltem, fanyarul annyit mondott, megteszik helyettük a generatív mesterséges intelligenciával működő, öntudatra ébredt robotok.

Nem értem, hol juthatott be. Akkurátusan ellenőriztem ajtót-ablakot. A konyhában szebb napokat látott szúnyogháló, a szobában leengedett redőny mellett szellőztetek. A teraszajtót behúzom, amikor kilépek elszívni esti cigarettám. Nem világítanak ablakok, szórványosan húznak el kóbor autók.

holdtalan éjszakákon

A tél hidegebb volt, mint vártam. A délután legmelegebb óráiban is mínuszokat mértek a fagyzugokban. Az a képtelen gondolatom támadt, hogy semmi sem múlik el, és fényévtávolságokban ma is él, ki itt már halott. Ha holdtalan éjszakákon felriadtam, hosszú percekig nem tudtam, hol vagyok.

A nagy hőscincértől megijedtem. A gumis lepedő alól mászott elő. Felkaptam a kínai strandpapucsot, aztán mégis egy lapra terelgettem. A megbokrosodott nyomtató krikszkrakszain elkenődött a festék, a teraszajtó argongázos üvegén túl a metropoliszok hőszigeteihez képest kriogén hideg.

A sülő hús szagától felfordult a gyomrom, a konzervdobozok elvágták az ujjaimat. Zavarba jöttem a hüvelyes meg az emlős szótól, és sehogy sem hagyott nyugodni a kérdés, milyen lehet dorombolni. A férfi, aki csenddel vert, reggelente dühösen ásított. Este tenyérrel vágott a villanykapcsolókra.

Nem is tudtam, hogy késhet a tavasz. A csatornák és távhővezetékek nem olvasztották fel a talaj menti fagyot. Aztán egyik napról a másikra kinyíltak a rózsák, mintha a természet elfelejtette volna a hóvirágokat. Amikor beszökött kertembe egy páva, nagy bánatomra nem terjesztette szét zöldeskéken fénylő farktollait.

Csodálkozva tapasztaltam, hogy a régi beton repedéseiben kisarjadt a fű. Gondosan egymás mellé állítottam a gyomirtós meg a tápszeres flakonokat. A tápszer csavaros szájára kicsapódott valami szemcsés anyag. Amikor a cserepes növényeket locsoltam, nem tartottam be a hígítási arányokat.

Időjárási és háborús frontok jöttek-mentek. A légköri nyomás változásaitól megfájdult a fejem. Szokatlan megkönnyebbüléssel töltött el a gondolat, hogy az én életemben már nem győzzük le a halált. Mintha nem is akarnám otthon érezni magam, szanaszét dobáltam cuccaimat.

csalódás

A harkályok fészket raktak a kék esővízgyűjtő hordó mögé, a selejtezéshez vásárolt színes műanyag kosárba, a tizenöt centis kőzetgyapotba. Felismerni véltem egy kakukkot, de csalódást okozott a hangja és a kinézete. A kosárból kettőt vettem. A pénztáros véletlenül összefogta, és csak egyszer húzta le.

Megszólalt a lelkiismeretem. Emlékszem, nem lehetett rendesen odaállni a virágföldes zsákoktól. A kasszás úgy haragudott, mintha én hibáztam volna. Az obligát fészekparazita kakukk dajkamadárra bízza ivadékai kiköltését, a harkálynak vetélőujja és kis kampókkal ellátott, elszarusodott nyelve van.

Megvettem a nagy Brehmet. A Világirodalmi lexikon helyére állítottam a rongyos szennyborítós köteteket. Meglepetésemre a csalogány ugyanaz, mint a fülemüle, a leopárd, mint a párduc, a svábbogár, mint a csótány, az orka, mint a kardszárnyú delfin. Mikroszálas tollseprűvel törölgetem.

Következő éjjel majmokkal álmodtam. Kis üvegbúra alatt makogtak. Amikor citromhéjat dobáltam nekik, abbahagyták a kurkászást, és csodálkozva rám emelték kerek szemüket. Az arcukban volt valami megszólalásig emberi. Mintha egy gépnek lettek volna hirtelen humán vonásai.

A lefolyórácson fennakadt hajszálaktól kirázott a hideg. Nem húztam ki a dugót, és a kiszuperált fürdőkádat elfoglalták a farkatlan kétéltűek. Nem győztem kivárni, hogy az ebihalaknak kinőjenek a végtagjaik. A férfi, akit elhagytam, olyan jóhiszemű, hogy akkor is rosszul éreztem magam, amikor nem hazudtam neki.

Fel nem foghattam, mit keres nálam ez az állatsereg. Sosem voltam különösebben vendégszerető. Viselkedésemben udvariatlanságot nem, csak kelletlenséget lehetett felfedezni. Rég elhalt nagyanyám arra tanított, hogy különbséget kell tenni ember és állat között. Ő legfeljebb Morzsa kutya fejét veregette meg.

A furcsaságoknak nem akart végük szakadni. Az ablakokon varjak károgása hallatszott be, az udvaron idegesen bólogatva sétáltak a galambok. A kert végében nagy csapatokban loncsos bundájú juhok vonultak. Az őz rájárt a gyümölcsfák rügyeire, a seregély a szőlőre, a nyest a tyúktojásokra.

szemérmetlenül

Áthordtam az üres dobozokat a régi istállóba. A betonalapra rakott vályogfalazatú építmény megrogyott. A négy méter magas szuvas gerendákról itt feledett lószerszámok lógtak, a csálé vaskapu szárnyai között és az üveg nélküli ablakokon bekúszott a borostyán. Szemérmetlenül mutogatta terméseit.

Nem tudtam olvasni. A szavak betűkre estek szét, nem volt világos a sorrendjük. Míg ébren feküdtem a kilapított dobozokon, arról fantáziáltam, hogy bankrablók ölnek meg. Rút érzés volt, mikor ököllel verték szét az arcomat. Az is előfordult, hogy gyáván levágtak, mint a húsáért tartott haszonállatot.

Mikor senki sem látta, mozogtak a fák. Az égre feszülő csendben kísértetek csapkodták az ablakokat. Megnyugtatott a gondolat, hogy kis állatok alszanak a kertben, a szomszédban rekedten horkol lánca végén a tüdőbajos kutya. Az égen őrült iramban száguldottak a felhők. Beleszédültem látványukba.

Naphosszat darvakat hajtogattam testszínű kartonpapírból. Mivel a legfantasztikusabb dolgok is megtörténhettek, képzelőerőm cserben hagyott. Játékból a cirmos macskával cserkésztem be a szélfútta faleveleket. Mint az arcbőr sírás után, izmaink megfeszültek, mikor prédára lestünk a két ház között.

Állataimmal kelek, állataimmal fekszem. Januári éjeken bundájuk nehéz szagában tartanak melegen. Cserepes számnak jólesik zavaros ivóvizük. A cirmos macska bizalmatlan szeme minden mozdulatomat követi. Ha a hátam mögé néz, nem fordulok meg. Rég tudom, hogy a szellemvilággal tart kapcsolatot.

Egyre azon tűnődöm, hová lett a bolygón valaha élt fajok kilencvenkilenc százaléka. Járványok, csillagrobbanások, kozmikus ütközések, bibliai özönvizek vagy jégkorszakok tizedelték meg? Sajnálattal gondolok rá, hogy egy hatodik nagy kihalási eseménytől nem védhetem meg állataimat.

kép | vecteezy.com